egy korszak lassan lezárul…

Selejtezem a könyvtáramat.

Vérzik is a szívem, meg nem is.

Elbúcsúzom az illúzióimtól. De nem a könyveimtől – ezek a könyvek itt állnak a polcomon kb. 20 éve, anélkül, hogy kinyitottam volna őket. Sosem voltak igazán az enyéim.

Azt a vágyamat testesítik meg, hogy egyszer leülök és elolvasom őket.

És anyámtól örökölt könyvsorozataimtól is búcsúzom. Ő vette nekünk őket, szintén az a vágy vezérelte, hogy egyszer műveltek leszünk és olvasottak. Ha nem ő, akkor legalább a gyerekei….

Hát az életünk aztán valahogy mégis eltelt veszekedésben, szorongásban.

 

És most már értem – hogy hát nem. Nem fogom őket már elolvasni soha…..

talán nem is annyira fontosak, mint gondoltam korábban…..

És a magyar történelem nüanszainak ismeretére már a fiamnak sem lesz szüksége – elég nagy vonalakban tudni azt.

Törökök, Habsburgok, Monarchia, Erdély elvesztése, Hitler csatlósai, zsidóság, Sztálinizmus, bolsevik küldetéstudat, – és átmenet a  „demokrácia” … felé….. EU és a nagy válság…

Művészet és népművészeti kincs, néptánc, folklor, az egy más tészta. És azt igyekszünk élőben megtapasztalni Erdélyben.

Hát ennyi.

És ha mégis Bibót és Jászi Oszkárt és Széchenyit akar olvasni majd magyarul, hát akkor majd beballag valamelyik könyvtárba értük.

Vagy ide, ahova a könyveim egy részét fogom elajándékozni, vagy Magyarországon, ha itt nincs meg.

 

Indulok az itteni többnyelvű könyvtárba. Reméelm, beveszik a könyveimet.