Szenvedés és jutalom

[Ha már előjött a düh témája, megosztok egy hosszabb írást.
Nálam ez szorosan összefügg a szenvedéshez való ragaszkodással, a tévesen értelmezett keresztényi értékekkel, a mártírkodással, amiből eleget tapasztaltam, kaptam – és még most is küzdök vele, illetve a környezetemben vannak ilyen (érdekes módon nőnemű) egyének.
Úgy gondolom, ez mind a harag érzésének elnyomásából fakad és így tévesen még szentté is van avatva].
 

Nem tudom, hogy ez csak nálunk, a családunkban jellemző felfogás-e, de gyanítom, hogy inkább össztársadalmi és a keresztény hitrendszerből rögzült, de mintha a szenvedés egy olyan kötelezően elfogadott dolog lenne, ami muszáj ahhoz, hogy aztán egy kis jutalmat, élet-élvezetet is kaphassunk kiegyenlítésképpen.
Ez a rosszul értelmezett mártíromság. És vajon lehet-e jól értelmezni egyáltalán?
Nem vitatom, hogy van szenvedés és gyakran tanulságos, velejáró dolog az életben, de az, hogy ettől függjön a jóllétünk, abban nem szívesen hiszek.
Anyám a kánikulában azt mondta, hogy neki vasárnap hiányzott, hogy nem tud elmenni a piacra, és szinte rosszabbul viseli a meleget így, a kényelmesebb körülmények között.
Ezen nagyon elgondolkodtam, elképedtem, és rájöttem, hogy én is így gondolkodom sajnos.
Aki lefutja a maratont, az tudja, hogy utána nem kap majd levegőt, de leülhet, lefekhet, ihat egy nagy pohár vizet.
Viszont az életben nincsenek ennyire világos jelzőkövek.
Mikor tudom, hogy már eleget szenvedtem ahhoz, hogy leülhessek? 
Hogy kaphassak egy jó ételt, egy olasz cipőt, egy jó életszakaszt?
Aki hozzá volt szokva a szenvedéshez, és hogy nem bízhatta sosem el magát, hogy vége, az honnan fogja tudni, hogy ennek most tényleg vége, és végre lazíthat?
Anélkül, hogy a teste vagy a lelke fújna riadót egy nagyobb betegség vagy éppen idegösszeomlás útján?
Én eleget szenvedtem régen, és azt gondoltam, ha végre szélcsend lesz, majd milyen jó lesz nekem.
De nem, mert rettegek attól, hogy még ez nem elég, még nem érdemeltem ki a pihenést, az enyhülést.
Félek állandóan, mit mér rám az Isten (ilyen az Isten egyáltalán, hogy mérlegeli a szenvedés kontra enyhülés időszakait?! nem szeretném szívből ezt az Istent).
Ha történne még velem pár tragédia, utána tudnám élvezni a jól „megérdemelt” enyhülést vajon?!
Akik nem ilyen tévhitek között nevelkedtek, azok nem ragaszkodnak ennyire a szenvedéshez, mintegy váltságdíjként az utána „igazságosan” megérdemelt boldogságért.
De jó nekik!

Szenvedés és jutalom Read More »