Zsuzsi története, első rész -- a nagy B

Best Of Zsuzsi82

Most voltam 34 éves … A 33. előtt nem sokkal meg eladtam a télikabátomat, hogy nekem már nem lesz több tél, én márpedig nem akarok 33 lenni, csak szépen kisétálni innen, csendesen, mondjuk egy szénmonoxid-mérgezéssel, vagy valami hasonló baráti megoldással. Nem törődve azokkal, akik esetleg szeretnek engem, mondván, hogy megértik, mert ezt a szenvedést nem kívánhatják nekem. Ha az életemben meg kellene bánni valamit, akkor talán ezt bánnám, mert bár nem vagyok egy életbiztosítás, ma már tudom, valaki számít rám!

Pár hete jöttem rá, érdemes volt maradni, mert talán most jön majd a lényeg, hátha az egész értelmet nyer, én meg ítéletet vagy magyarázatot. Hozzáteszem, az első 30 év egyáltalán nem izgalmas a jelen szempontjából, csak a mai kirakós játékom darabjait érdemes kikapkodni a nagyjából homogén, már-már unalmas, sablonos maszlagból. (Mert amúgy most ülök igazán csak a maszlagban derékig!)

Adott egy kisvárosi család, sokat dolgozó apuka, melegszívű, szigorú anyuka és 3 jól nevelt, példás magaviseletű, jó tanuló kislány. A legnagyobbik voltam én, az osztály stréber kis dagija, aki próbált beilleszkedni több-kevesebb sikerrel, de leginkább a tanulásban és a sportban (igen, a túlsúlyom ellenére remek átlövő játékos voltam kézilabdában!) jeleskedett. 16 éves koromig az elvártaknak megfelelően jól tanultam, aztán kezdődött a pokol. Egyre dühösebb lettem, rosszullétig nyeltem a méreg könnyeit, mindenféle nehézlégzésekkel kórházba vittek párszor, magammal szemben kártékonykodtam, felelőtlenül viselkedtem, lefogytam, ami persze alaposan rám fért akkoriban. A szüleim természetesen teljes mellszélességgel mellém álltak, kerestek nekem egy gyerekpszichológust, aki 20 éves koromig foglalkozott velem. A helyzet javulni látszott, majd magamat felülmúlva, kihasználva a főiskolai évek hatalmas szabadságát, elkezdtem még felelőtlenebbül viselkedni, összevissza pasiztam, buliztam ész nélkül, de egyetlen óráról sem hiányoztam, nem aludtam és egyre komolyabb dührohamaim voltak, amiket a lakótársak rendkívüli módon toleráltak, holott én kivágtam volna magam az ablakon. Eltelt így 3 év, ezalatt megkíséreltem egy öngyilkosságot, de olyan gyenge módszerrel, hogy az szégyen. Ennek a nyomát mai napig látom minden nap. Miután láttam, hogy ez így nem pálya, felálltam, teljes léleknyugalommal besétáltam a kórházba, törölközőbe tekerve a karomat és elegánsan, ártatlanul beadtam az ügyeletes orvosnak, hogy milyen csúnyán beestem az üvegajtóba. Szerintem a pokolba kívánt, miután miattam kellett felkelnie, úgyhogy mehettem is haza, miután elláttak. Az volt az utolsó erre irányuló rapid cselekedet, onnantól a lassan ölő módszerekre esküdtem, ilyenek a cigaretta, lehetőleg jó sok, a kávé, az alkohol és ezek kombinációja jó adag felelőtlenséggel. Hogy hogyan végeztem jó eredménnyel, ami napig nem értem, csont nélkül meglett minden, nyelvvizsgával, mindennel együtt. Természetesen váltották egymást az áterek és terapok, mert hát „szegény Zsuzsi nem bírja a vizsgastresszt …”.

Ezután megismerkedtem életem szerelmének hitt pasimmal, aki 4 évig bírta a strapát és még akkor is én küldtem őt el, a mai napig szeretjük egymást barátként, fogalma sincs róla, mivel küzdök, soha nem is kérdezte, ő így szeret. Vele meg lehetett mindent csinálni, ordítozni, ruhákat kihajigálni az utcára, telefont összetörni, ő mindig visszajött, ha kértem. Így szeretett, azt mondta, olaszos csaja van, meg valami olasz káromkodással jött, talán valami „vaffankúló” (?), vagy hasonló. 

Ezalatt valóságos apáca lettem: soha sehová nem mentem, csak a háztartás, a takarítás, otthonlét a négy fal között, időnként meg ezek az „olaszos jelenetek”.
Félévente, évente munkahelyet váltottam, sehol nem tudtam megállni, s persze ebből sem következtettem semmire.

Miután elment, újabb felelőtlenkedés, hullámzó időszakok, autóval való száguldozás (még jó, hogy kis köbcentis a kocsi, különben már nem beszélgetnénk, annak külön örülök, hogy a nagy álmom, a gyorsasági motor sose lett meg), nem értem, hogy éltem túl néha. Dührohamok egyedül, artikulálatlan hangon telefonálás – a vonal másik végén jóanyámmal, aki 200 km-re tőlem sírt, hogy hagyjam abba és nem érti és mondjam érthetően, ne sírjak vagy ne ordítsak, tartja, ha akarom, de nem érti. Kemény lehetett neki.

Fél nap alatt megérkezett a lelki béke, felhívtam, totális nyugalommal elnézését kértem és megnyugtattam, jól vagyok és ettem rendesen, persze, pihenek, nincs semmi dolgom. Holott kényszeres takarításba kezdtem, és időnként jól kiütöttem magam egy pár xanaxszal, sőt, az SR annyira jó volt, hogy attól azt hittem, magamnál vagyok, majd kiderült, beszélni egyáltalán nem tudok.

Na most érti valaki, jó dolgomban mégis minek csináltam ezt? Mert én nem. Mindent megtettek értem, csomó átert meg terapot kifizettek nekem Anyámék és semmi. 30 évesen akkorát lökött rajtam az anorexia, hogy majdnem belehasaltam. Napi egy liter kávé, semmi víz, kaja pláne, fizikai munkát végeztem egy műhelyben, amit imádtam, de csak fogytam és fogytam egész 48 kilóig – 170 centisre nőttem. A fiúkkal a műhelyben jól kijöttem, eldugott helyen, a kutya nem nézte, mi folyik ott néha, ők meg megszokták a semmiből rám törő „rosszullétet”, sírógörcsöt, időnként az asztal alól szedtek ki, nem hagytak egyedül, beültettek egy sarokba a földre, hogy lássanak rám, később felkeltem és dolgoztam tovább. Én nem tudom, ilyen türelmes, gondoskodó srácokat hogyan tudott mellém rendelni az őrangyalom, simán kirúgathattak volna!

Közben marha nagy „mákjára” (bár ő nagyon próbálja tagadni, micsoda mázlija van velem), a jelenlegi párom érkezett a sötétkék jó sok lovon, imádta a pörgésemet, sose aludtam, sose ettem, úgy vezettem, hogy nem emlékeztem semmire, munka után még nála is dolgozgattam kicsit, majd a semmiből a mélyrepülés, elaludtam az udvaron guggolva, falnak dőlve. Onnantól én sehová nem mentem, senkit nem akartam látni, néha őt se. Ő meg nem mert hazajárni, nem tudta, mire lép be az ajtón, a szőke kis házitündér vagy az ördögűző klasszikus figurája teszi az asztalra a vacsoráját vagy az ajtóba a táskáját. Mai napig nem bízik bennem, ami érthető. Heti minimum egy őrjöngés, neki alaptalanul, számomra viszont nyilvánvalóan komoly okkal, mert hogy ő megcsal engem (gondolom, nem csal meg, de abban a pillanatban 100% volt az igazságtartalma számomra). Meg a halálomat akarja, az életemre tör és szereti, ha szenvedek. Meg persze nem szeret egyáltalán! Tisztának látszó – persze messziről sem valódi – pillanataimban mondtam neki, menjen el, mert baj lesz, látja, hogy nem vagyok normális, menjen, meneküljön … Maradt, sőt párterápia indokával becsalt a csőbe, mentünk a teraphoz (előtte voltam áternél, hogy adjon nekem valamit, mert olyan agresszió van bennem, hogy valakit nagyon megverek ok nélkül, adott valami semmire se jó bogyót, abba is hagytam hamar). Diagnózis: anorexia nervosa… Kifelé majdnem hánytam (ja, jó haverja a bulimia, mind a ketten nálam laknak), milyen durva két szó már. Hát akkor párterap helyett egyéni, egy rakás pénzért. Ez másfél éve volt kábé, rajzoltam minden foglalkozásra, listákat írtam, mindig minden házim kész volt (igen, a házipálinkám is, de az annyira nem lényeg), igyekeztem, enni kezdtem meg hízni is, de mikor arra került volna a sor, hogy az új súlyomat és alakomat elfogadjam, befuccsolt a terápia, nem mertem kimenni az utcára, kövérnek, gusztustalannak éreztem magam, 3 számmal nagyobb ruhákat vettem fel, még nyáron is csak térd alá érő nadrágot, mert az 54 kiló nagy szégyen volt! Egy ismételt nagy vihar után a párommal ismét fogyni kezdtem, ami napig tartom a versenyméretet, ami még csak nem is lányos, nem hogy nőies lenne, de legalább nem utálom! A kényszereim közé bátran beírom a napi 60-70 perces kondi edzést és a diétás ételek kimaxolását, soha nem eszem máshol semmit, csak a saját kezemmel készített ételeket.

A következő, idáig a legutolsó darab a kirakósba a 2016. Szilveszter volt. Akkora dühkitörés verettem le otthon a családom előtt, hogy az végképp betett. (Említésre méltó, hogy ilyen alkalmakkor rendkívül változatos káromkodások, szidalmazások tudják elhagyni a számat, már-már félelmetes hangsúllyal!) Másnap elköszöntem tőlük azzal, hogy nem akarok többet ide jönni, mert kiborítom őket, nem kell ezt látniuk, tönkreteszem a családomat.  A terápia folyamán nemhogy jobban, rosszabbul lettem, állandóan kiakadtam valamin, kikészített teljesen, nem tudom, azért-e, mert teljesen félresiklott irányba vitt és majdnem összeugrasztott a családommal, vagy pedig azért, mert volt benne valami, csak nem vagyok kész szembenézni vele. Ilyen trükkök, hogy lépjek hátra kettőt és nézzem meg magam kívülről esélytelenek voltak, hiába, hogy a testem és a lelkem olyan messze voltak egymástól, mint az én dimenzióm a  „rendes” emberekétől. Azt kívántam, bolonduljak meg teljesen, ha ez a sorsom, de akkor már annyira, hogy ne tudjam, ki voltam előtte. Egy pszichoszomatikus palettát lehetett volna rajtam összeállítani: indokolatlan orrvérzés, kiütés, állkapocs- és fejfájás az egész éjjel tartó fogszorítástól, gyomorrontás heteken át, torokfájdalom gyulladás nélkül, folyamatosan váltakozva, időnként spontán megszűnéssel.

Ezek után nem mertem odamenni többet, lemondtam az időpontokat és beneveztem a pszichiátriai szakrendelésre, hogy akkor most kérek valami komolyabbat, mert már félek emberek közé menni, mert tényleg tarkón rúgok valakit (ehhez hasonló szép gondolataim voltak …). Így, az őrület szélén járok dolgozni, nem szólok senkihez, nem ebben a világban élek, nem hallom, ha beszélnek hozzám.

Nemrég regisztráltam ide, ami életem legjobb döntése volt mindenféle túlzás nélkül, ugyanis olyan felismeréseket hozott, hogy nem vagyok egyedül, a saját világom megismerésének vágya bennem van, ahogy a megoldása is. 

A sors pedig ismét nagyon kegyes volt hozzám, talán lassan-lassan el fogom hinni, hogy biztosan megérdemlem, mert valahol jó ember vagyok, és összehozott valakivel, de helyesebb lenne, ha azt írnám, „Valakivel” (akinek különben nagyon szeretem mondani a nevét)! Aki olyan, mint én, képes befejezni a mondataimat, kimondja azokat a szavakat, amiket jellemzően én használok és ugyanabban a világban élünk, noha földrajzilag ez nagyon nem igaz. Elém tett egy életnagyságú, sokat emlegetett „tükröt” és én azóta is megigézve, magamról megfeledkezve bámulok bele, annyira, hogy a szemem színe is megváltozik! Még inkább tudatosult az érzés, nem vagyok egyedül, nem is szeretnék már teljesen egyedül lenni, mert ezáltal a „szerelemintenziásúszeretetéskötődés” által kiderült, hogy nem vagyok kommunikációs hiányossággal küzdő introvertált szociopata, aminek kikiáltott a környezetem (legalábbis kezdek hinni benne, hogy nincs igazuk). És igaz, hogy úgy érzem, hogy Valaki fogja a kezem és vezeti a papíron, de le tudom írni azokat az intenzív érzéseket, amik bennem voltak mindig. Ő már elindult egy úton, minden vágyam, hogy végigkísérhessem a hídon a szakadék fölött és vele mehessek ki innen. Ennek érdekében, nagy bátorításra kértem egy beutalót egy kórházba, pár héten belül elindulok, ha már a homlokomra égették a nagy B betűt (zavaros, melyik B-ről van szó valójában) és állok elébe, felkészültem, beláttam, hogy tönkre fogok tenni mindent magam körül, ha záros határidőn belül nem teszek valamit. (Különben egyáltalán nem bánom a nagy B betűmet, mert így elkezdtem hinni a kreativitásomban és a művészi hajlamaimban, ami híresen fő jellemzője a B-seknek, így hetek óta sok időt töltök a saját világomban egyedül a rajzlappal, ceruzával, tollal, varrógéppel …)

Most „könnyű” nekem, mániás epizódom van, nem alszom, tele vagyok energiával, kicsit egy szétszórt „szórakozott professzor” attitűddel gondolok előre, a jövőre, nem adom el a télikabátom és remélem, megírhatom a következő sztorit, ami az útról számol majd be, amit addig bejárok a gyógyulás felé kézen fogva Valakivel …

Offline

Nagyon köszönöm, drága mandula Smile

mandula

Nagyon érdekesen és jól írsz.

Kitartást, erőt, egészséget, még kétszer 33 évet kívánok.

//