PhilC története: öndestrukció és családi előzmények

Önpusztító jellemem van. Ezt kódolta belém, hogy valószínűleg alapjáraton is örököltem anyai ágról egy depresszióra való hajlamot (anyai dédnagyapám felakasztotta magát, anyám pedig gyógyszerekkel kísérelt meg öngyilkosságot). Ezt kódolta belém az is, hogy a személyiségalakulás legkritikusabb időszakaiban (kb. 12 éves koromtól egészen 22 éves koromig, míg el nem költöztem a családi házból) olyan direkt üzeneteket kaptam az anyámtól, hogy bárcsak meg se születtem volna, vagy bárcsak falhoz vágott volna. Forward Mérgező szülők c. könyvében azt olvastam, hogy az ilyen jellegű mondatok önkéntelenül is szuicid hajlamokat ültetnek el az emberben: az ember azzal próbál a szülője engedelmes gyereke lenni, hogy ténylegesen igyekezik meghalni. Önsorsrontó lesz, öngyilkos gondolatai támadnak. Néhány dolgon elgondolkoztam mostanság, amely családi "viccként" eddig is köztudott volt, csak sosem gondoltam bele. Pl. anyám sokat viccelt utólag azzal, hogy mikor még a nagyszüleimnél laktunk, eltört rajtam egy fakanalat. Mivel erről az esetről semmi emlékem nincsen, és abból az időből, amire emlékszem, úgy látom, hogy csak egyetlen egyszer ütött meg (mikor középiskolásként számvitel szak helyett, lázadásból, ügyvitel szakra akartam menni, gondolván, hogy én akkor se tanulom ki a könyvelői szakmát, amelyre ők szánnak engem, ha ezzel majd kevesebbet keresek, akkor kaptam tőle egy csattanós pofont, se előtte, se utána soha), ebbe az egészbe sosem gondoltam bele. Mostanság tudatosult bennem: mikor eltörte rajtam a fakanalat, másfél-két éves lehettem. Nagy "sztori" az is, hogy ugyanebben a korban az összes emberre, aki csak aranyosnak titulált, és elkezdett nekem gügyörészni, kiöltöttem a nyelvemet (ez már önmagában sem normális működés valószínűleg, gondolom, azt jelezhettem, hogy az illető véleménye egyáltalán nem érdekel, és elmehet a fenébe) - anyám reakciója erre az volt, hogy azt mondta, ha nem hagyom abba, kivágja a nyelvemet, mire én megértettem a fenyegetést, és abbahagytam. Ez valahogy egy nagy vicc volt eddig, hogy ezzel mennyire lehetett rám hatni. Tényleg jó vicc... Két és fél évesen már olyan szintre jutottam a tökéletes anya-gyerek viszonyban, hogy mikor anyám terhes volt a húgommal, és leguggolt hozzám, belerúgtam a hasába. Ezen is csak mostanság kezdek el gondolkodni, hogy mennyi, anyám iránt érzett bizalomról és szeretettudatról árulkodik ez a gesztus.
Valószínűleg a képlet valahogy így néz ki: két éves koromig a szüleim a nagyszüleimnél laktak, míg nem jött össze a pénz a családi házra. Valószínűleg ez az időszak az anyám számára nagyon stresszes időszak volt, és egyszerűen nem tudott koncentrálni rám. A kötődéskutatás ezt úgy hívja, hogy "nem volt jelen". Csinálta a dolgokat, bepelenkázott stb., de valószínűleg egyszerűen nem volt érzelmi energiája arra, hogy szeretetet is mutasson felém. Két év után saját házba költöztünk, és anyám terhes lett a második gyerekkel. Ekkor már nyugodtabb volt, és teljesen oda tudott figyelni a terhességére és az újonnan megszületett gyerekére. Én meg egy idő után rájöhettem, hogy azt várják el tőlem, hogy nagytesóként a kicsinek kedvezzek, és hogy mikor ennek megfelelek, élből jutalmat is kapok (mosolyt). És elkezdtem így cselekedni. Nagy családi sztori, hogy három évesen én már hogyan cipeltem ide-oda a kishúgom, segítettem be a vele kapcsolatos teendőkbe stb. De ezzel párhuzamosan megmaradt az alapvető gyanakvásom is az anyám irányába. Nem tudtam bízni abban, hogy igazán szeret, anyám meg valószínűleg nem tudta mire vélni, miért vagyok olyan hisztis, kezelhetetlen (pl. még kamaszkoromban is felemlegette, hogy csecsemőként mennyire kezelhetetlen voltam, hogy végigüvöltöttem-bőgtem minden éjszakát - és ez a viselkedés később is megmaradt: hol csendes, szelíd voltam, hol meg indokolatlanul hirtelenharagú, türelmetlen, dacos és még sok egyéb tekintetben hisztérikus... a kommunikációs készségek szintjén pedig egyenesen lemaradtam, csak két évesen kezdtem el beszélni, akkor is csak egy-két szót - anyám utólagos értelmezése szerint lustaságból -, majd hat évesen logopédushoz kellett járatni, mert összecseréltem a szavakban a hangokat - emiatt csak egy évvel később kezdhettem el az általános iskolát is, mert visszatartottak).
Ilyenkor jöhetne be szeretetpótlékként, hogy volt egy apánk is. De apánk annyit dolgozott, hogy akkor ment el, mikor még aludtunk, és akkor érkezett, mikor már aludtunk. Állítólag egyszer, mikor korábban jött haza, és véletlenül még mindketten ébren voltunk, azt kérdeztük a húgommal, hogy ki ez a bácsi (húgom is kérdezte, tehát ekkor már beszélnie kellett, az kb. másfél éves kora környékén lehetett, én három évvel idősebb vagyok, tehát én lehettem ekkor 4,5-5 éves... tehát kb. 5 éves korom környékén jöttem rá, hogy az embereknek apja is van, nekem is van, és az ez a bácsi... valahol jellemző az is, hogy kb. 6 éves korom előttről nulla emlékem van, holott az emlékezet kezdetét általában 3 éves korra datálják). Emlékszem egy esetre, mikor kb. 8 éves lehettem, húgommal hangoskodtunk, apám pedig a szomszéd szobában volt. Összevesztünk a húgommal, és egy ideje már úgy kiabáltunk egymással, hogy pontosan tudtam, hogy a kiszűrődő hangokból már nem lehet kikövetkeztetni, ki kezdte. Apám viszont egyszer csak bejött, azzal a szándékkal, hogy nyugalmat akar, ránk nézett, egy szót se szólt, és egyszer csak lekevert nekem egy pofont. Erre csönd lett, ő pedig ugyanúgy szó nélkül kiment, és becsukta az ajtót. Én ezután az ágyra vetettem magam, és vagy két órán keresztül, megállás nélkül bőgtem. Nem azért bőgtem, mintha megijedtem volna, vagy annyira fájt volna a pofon. Tulajdonképpen nem volt erős pofon. Azért bőgtem, mert megértettem az üzenetét: akármelyikünk kaphatta volna a pofont ezért a hangoskodásért. Mégis én kaptam. (Apám egyébként se ezelőtt, se ezután, soha, egyetlenegyszer se ütött meg. Gondolom, a szomszéd szobából hallotta a bőgésemet is, és egy életre megbánta a meggondolatlan sallert. Csakhogy ezt már nem lehetett visszavonni. Egy életre megjegyeztem a családon belüli helyzetemet.)
Az óvodában és az iskolában a barátkozás terén is problémáim voltak. Az óvodában volt egy fiú, akinek tetszettem, és azzal mutatta ki a vonzalmát, hogy kigáncsolt, belém boxolt stb. Összebarátkoztam egy lánnyal, akit K.-nak hívtak, és sokáig nagyon jó barátnők voltunk. Aztán K. összeállt egy másik lánnyal, A.-val, és ezután az lett a szórakozásuk, hogy több alkalommal is a nemi szervem megmutatására kényszerítettek (valószínűleg egyébként csak a gyerekkori kíváncsiság áradt túl bennük, érdekelte őket, hogy másnak is olyan van-e, mint nekik – én meg gondolom, olyan embernek tűntem, aki túl szelíd ahhoz, hogy ellenszegüljön az erőszakoskodásnak, ezért lettem én a célpont). Én először tőlük rezeltem be, így engedelmeskedtem, pár alkalom után pedig rájöttem, hogy ha lebukok, anyámtól nem is tudom, hogy mit kapok. Ekkor fellázadtam ellenük, ők nekilöktek az óvodai kerítésnek, és fenyegetőztek, de egy életre békén hagytak. Rengeteg rémálmom volt ezután, hogy úristen, egyszer anyám meg fogja ezt tudni, és akkor vajon mi lesz. Aztán egyszer csak a rémálmok megszűntek, és kb. 15 évig azt hittem, az egész valójában meg se történt. Aztán egyszer anyámmal sétáltunk a faluban, és pont elsétált mellettünk a felnőtt K. Anyám meg, ahogy túlhaladtunk rajta, rám nézett, és azt mondta: "Emlékszel erre a lányra? Úgy szeretted az óvodában. Cukorka volt a beceneve, és te is így hívtad. Egy időben minden áldott nap csak róla beszéltél - aztán egyik napról a másikra abbahagytad, és egy szót se szóltál róla többé. Hogyhogy?"
Az általános iskolában egy nagyon agresszív osztályba kerültem. Összeállt egy négy-öt fiúból álló csoport, és akivel csak lehetett, erőszakoskodtak. Volt egy lány, akit 12 éves korunk környékén rendszeresen addig ütlegeltek és rugdaltak, míg a lány a földre nem került, utána pedig folytatták a rugdalást. (Általában rajzórán követték el mindezt, mikor egy fegyelmezésre teljesen képtelen tanárral volt óránk. A tanár egy idős férfi volt, mikor a fiúk elkezdték a rugdalást, csak nevetségesen elkezdett ugrálni körülöttük, és jajveszékelt, hogy hagyják ezt abba. A lány verése úgy a húszezer-egyedik alkalommal ért véget, mikor egyszer úgy éreztem, hogy nem tudom ezt tovább nézni, és inkább verjenek meg engem is, de ezt nem bírom. És beugrottam a fiúk és a lány közé. A fiúk erre meglepődtek, de egy életre leálltak. Engem már nem mertek megütni, mert az én esetemben lehetett attól tartani, hogy a szüleim bejönnek, és a dolognak visszhangja lesz. A megvert lány esetében ilyentől nem kellett tartani.) Ez az erőszakos mentalitás, verbális formában ugyan, de az egész osztályra jellemző volt. Engem megütni nem mertek. De a verbális agresszió az összes lehetséges esetben megnyilvánult felém is. Osztályszinten csúfoltak pl. a stréberségem miatt. (Stréber meg igazából azért voltam, mert iszonyatos lelki terrort kellett elviselnem, ha pl. négyest vagy neadjisten hármast vittem haza. Egy időben, ha rossz jegyet vittem haza, anyám nem adott ebédet, és éhesen felküldött a szobámba. Erre persze, mint sok egyéb verbálisan agresszív megnyilvánulására, utólag már egyáltalán nem emlékszik. Nyilván nem tudna utólag azonosulni ezzel, és ezért lenyomta a tudattalanjába.) Volt egy-két lány, akivel összebarátkoztam, mikor viszont elkezdődött megint a csúfolás egy újabb hulláma, egyszer csak ők is beszálltak. A hangos skandálás közepette, amely egyes egyedül nekem szólt, néha bocsánatkérően felém fordultak, és azt mondták, hogy "Bocsi! Ezt nem lehet kihagyni!" Én pedig soha többé nem bíztam bennük. Az iskolai napok végeztével otthon megettem az ebédemet, és felmentem a szobámba. És végigbőgtem a délutánt. Minden egyes nap. (A szüleimnek meg semmit se szóltam az egészről, úgy gondoltam, úgyse segítenének semmit. Mint ahogy nem is kérdezték meg soha, hogy mi bajom, pedig hallaniuk kellett a bőgésemet.)
Mikorra középiskolás lettem, nem bíztam többé senkiben. Emlékszem, az évnyitó napján leültem egy padba, és magam mellé tettem a táskát, és azért imádkoztam, hogy senki még csak észre se vegyen, senkinek még csak fel se tűnjön a létezésem, csak szépen felejtsenek el az emberek. Aztán egyszer csak mellém állt a B., és megkérdezte, hogy leülhet-e mellém. És nagyon mosolygott. Meg nagyon határozott volt. Annyira határozott volt, hogy nem mertem neki azt mondani, amit akartam, hogy: "Nem". És így lett B. az első barátnőm. Ő "szedte fel" É.-t is, aki ugyanolyan magának való volt, mint én. Mintha csak gyűjtötte volna az ilyen zugbolondokat. Ha B. nincsen, É.-vel sem barátkozok össze. Mikor B. 10. osztály végén elment tőlünk, mintha csak azért hagyta volna hátra É.-t mellettem, hogy ne maradjak egyedül.
A középiskolában aztán kaptam megint egy-két újabb beszólást. Persze, ekkor már egyáltalán nem volt osztályszintű a csúfolódás, csak egy-két embernek nem tetszett a képem, és igazából azok se piszkálódtak folyamatosan. De ekkor már úgy éltem meg, hogy nem láttam reálisan, hogy csak egy-két ember piszkálódik, és annyi. Elborította az agyamat a pánik, és úgy éltem meg az egész helyzetet, hogy már megint itt egy osztály, ahol nem fogadnak be. Még öt évvel ezelőtt is azért nem mentem el az osztálytalálkozónkra, mert arra gondoltam, hogy minek mennék, hisz itt se érdekeltem senkit, csak piszkáltak...
A családommal pedig egy életre megszakadt a kapcsolatom, már kb. 12 éves korom körül. Ismét csak családi poén lett, hogy nekem elég odaadni egy könyvet, és hetekre eltűnök vele, és senkihez se szólok. Senki se értelmezte úgy, hogy ez azt jelenti, hogy nem akarok/nem merek velünk lenni. 12 éves voltam, mikor meghalt az unokatestvérem, akit nálam gyakorlatilag bátyámként szerettem, akire mindig felnéztem, és aki mindig támaszt jelentett, és akibe egy kicsit (persze, titokban) szerelmes is voltam. Mikor meghalt, erről nem lehetett beszélni. Pedig szerintem a felnőtteknek is és egy gyereknek még inkább szüksége lenne arra, hogy beszéljenek neki arról, hogy hogyan is kell ezt az egészet elfogadni. Nálunk a haláltéma tabu lett. Senki se ejtette ki többé az unokatestvérem nevét. Én meg erre irdatlanul dühös lettem, mert azt éreztem, hogy éppen most töröljük ki őt a közös történetünkből. És tulajdonképpen ez így is történt. Mielőtt az unokatestvérem és a nénikém (az unokatestvérem anyja) meghaltak az autóbalesetben, a nénikém és az anyám sokszor cserélgették egymás között a kinőtt gyerekruhákat, attól függően, melyik gyerek épp mekkorára nőtt. Én pedig egyszer, nagyjából egy évvel az autóbaleset után kinyitottam a ruhásszekrényt, és rájöttem, hogy a ruhásszekrényem fele csak az unokatestvérem kinőtt ruháiból áll. És ekkor felvettem a kinőtt ruháit, és onnantól kezdve teljes tudatossággal hordtam mindig legalább egy ruhadarabját. Azt hiszem, olyan 19-20 éves korom környékén kallódott el az utolsó ruhadarabja, amelyet még továbbra sem éreztem divatjamúltnak, és nem szégyelltem hordani. Egy esőkabát. Azóta se tudom, hol van, és mai napig sokszor jut az eszembe. Amikor elkallódott, nagyon dühös voltam.
Mikor a nagyapám meghalt 16 éves koromban, már egy könnyet se ejtettem. Tudtam, hogy mindjárt úgyis beindul a családi mechanizmus, mindjárt szépen elfelejtjük közösen még azt is, hogy a nagyapám egyáltalán a világra született - és már meg se próbáltam azonosulni a fájdalommal.
16 évesen mondtam először, hogy meg akarok halni, a középiskolai barátnőimnek. B. élből elkezdett anyáskodni, és azt kérdezte tőlem gondoskodó hangon, hogy miért érzek így. Egy szót se tudtam szólni, egyszerűen nem tudtam megmagyarázni, miért érzek így. Kb. 17 éves korom környékén irtózatos dührohamaim lettek. Én mindig úgy éreztem, hogy van rá okom, de utólag úgy látom, a düh azért aránytalan volt. Az iskolában én voltam az eminens, csöndes gyerek, aztán mikor hazaértem, az iskolatáskámat bedobtam a sarokba, és teljes erőmből elkezdtem taposni. Falhoz vágtam a tárgyakat, és üvöltöttem. Nem csillapította a feszültségemet. Ezután belevertem az öklömet néhány dologba, és irtózatosan fájt. És rájöttem, hogy egyúttal jó érzést is okoz. Hogy valamiért lenyugtat. És ezután elkezdtem magamat bántani. Persze, úgy csináltam ezt is, hogy senki ne vegye észre. Nem akartam, hogy észrevegyék, sejtettem, hogy csak értetlenkedés lenne a fogadtatása, és esetleg irtózatos nagy letolás. (Mint ahogy ez is lett valóban a reakció, mikor 21 éves koromban kiderült a család számára is, hogy önbántalmazó vagyok. Nem vittek orvoshoz, meg semmi. Apám egyszer könnyezve magához ölelt, és azt mondta, hogy ő meg is halna értem, és nem tudja, hogy ezzel mit kezdjen, hogy ő akárkitől megvédene, és erre azt látja, hogy én bántom magamat. Én csak álltam az ölelésében, mint egy darab fa. Tudtam, hogy másnap ennek már semmi folytatása nem lesz - és nem is lett. Anyámat meg az önbántalmazásom se akadályozta meg abban, hogy kb. két hónapra rá, mikor a melegségemmel is "lebuktam", közölje velem, hogy ha a törvény nem szankcionálná, összetörné a csontjaimat, és elásna a hátsó kertben.)
És persze mindezeken felül megélhettem a 8. osztályban bekövetkező, fél évnyi hisztériát, mikor rájöttem, hogy a szüleim csakazért is közgazdasági szakközépiskolába fognak íratni, hiába üvöltöm, hogy én magyartanár akarok lenni, és író – mert apámnak új könyvelő kell (akkor még azt hitték, hogy egy-két év alatt összeszedem azt a tudást, amely a könyveléshez kell; nem sejtették, hogy összesen még kilenc évig fogom tanulni a szakmát, mire elérek addig a pontig, hogy cégeket teljeskörűen tudjak kezelni). A középiskolai felvételi nyílt napokra mindig csak az egyike kísért el a szüleimnek. A húgom középiskolai nyílt napjainál mindannyian beültünk az autóba, anyu, apu, tesó, és körbejártuk a zenei konzervatóriumokat. Merthogy a húgom zenész akart lenni. Én meg ültem az autóban, és egész úton szótlanul néztem ki az ablakon.
Meg megélhettem, hogy anyám és apám kb. 12 éves koromtól kezdve félévente egymásnak esnek (persze, szigorúan csak verbálisan), és eldöntik, hogy elválnak, aztán mindig eldöntik, hogy együtt maradnak. Mi a húgommal minden egyes válási szándéknál kétségbe estünk, és minden egyes újra "összejövésnél" reménykedtünk. Kb. harmadjára játszották el ezt, mikor apám egyszer bejött a szobámba, leültetett, és megkérdezte tőlem, hogy melyikükhöz akarok majd kerülni a válás után. Én meg tudtam, hogy az egész csak egy rohadt nagy humbug már megint. Ránéztem, és annyit mondtam: "nem érdekel". Apám megdöbbent: "Nem érdekel?" Mondtam neki, hogy nem, nem érdekel, erre depressziósan kiment a szobából.
Mostanra sok mindent gondoltam át, így már tudom, hogy a szüleim igenis szépen, rendezetten akartak élni, és mindenben csak a legjobbat akarták adni nekünk. Csak valahogy nem tudták irányítani a dolgokat, és ezért a vége az lett, hogy kifelé szépen éltünk, belül meg mindig martuk egymást. Mi voltunk a mintacsalád. A faluban mindenki ismert mindenkit, és mindenki ismert minket is a húgommal, a tehetséges T. gyerekeket. Amennyire dicsértek minket, most annyira szívesen pletykálkodnak arról, hogy na, a férj lelépett a könyvelője lányával (és itt arról a könyvelőről van szó, akit annak idején sürgősen le akart váltani – velem), na, a feleség eddig háztartásbeli volt, de haha, most aztán dolgoznia kell, nem csoda, hogy megpróbálta megölni magát!, meg ki tudja még, mikről pletykálnak. Én kicsit úgy érzem, hogy sosem voltunk egy család. De ha volt is itt egy család, az is csak három fős volt. Apám, anyám és a húgom. „Az első gyerekkel valamit elrontottunk, nem tudjuk, hogy mit, nézd, milyen kezelhetetlen lett... mindegy, majd a második jobb lesz.” Egy éve ultimátumot adtam a családomnak (ami arról szólt, hogy vagy az általam megszabott feltételek teljesülnek, vagy soha többé nem látjuk egymást), és ezzel tulajdonképpen azt kértem, hogy mondják már ki egyszer végre, hogy én is a család része vagyok. Merthogy addig semmi sem mutatott erre: az én életcéljaimban engem nem támogattak, a húgomat igen. Én akármilyen értelmes fickót hazavihettem, mindegyik rossz volt. Ha húgom hazahozott egy félfogyatékos, udvariatlan, igénytelen idiótát, még azt is körüludvarolták a szüleink. Én a húgomat jobban szerettem mindennél, de egy idő után már nem tudtam nem féltékenykedni rá, és az sem esett jól, hogy ő is becsatlakozott, gondolkodás nélkül a családi diskurzusba: ugyanazt fújta, amit éppen a szüleim. Ha a szüleim azt mondták, a mostani fiúm egy idióta, húgom is elkezdte fújni, mielőtt egyáltalán csak látta volna őt. Az ultimátumot persze rossz időpontban és rossz kommunikációval nyilvánítottam ki. Mikor már szétesett a család, és már egyébként se nézett hátra senki. Persze, nem tudom, hogy lett volna-e jó időpont. (És valószínűleg az sem véletlen, hogy mikor nem kaptam pozitív választ az ultimátumomra, a házasságom is éppen mélyponton volt. Vajon mi történt: megromlott a házasságom, és ezért a nem létező szüleimtől vártam volna támaszt? Vagy tudtam, hogy az utolsó esélyt is elveszítettem arra, hogy normális családom legyen, és hirtelen bizalmatlan lettem az összes olyan ember irányába, akit még a családomnak hihettem, azaz a férjem iránt? Most úgy érzem, hogy az utóbbi.)
Kicsit meghibásodott a belső, érzelmi rendszerem. Valószínűleg különleges képességem van az önhipnózisra, önbecsapásra stb., és arra, hogy akármikor lehasítsak a megélt dolgokból részeket, és lenyomjam a tudattalanomba. Mára már nem az én döntésemtől függ, hogy a tudatom és emlékezetem melyik része mikor lesz épp hozzáférhető. Ez kihat a teljesítményemre is, pl. az alkotói tevékenységemre. Néha olyan dolgokat hozok létre, hogy mindenki csak ámul rajta. Néha nem férek hozzá a képességeim nagy hányadához, és olyat alkotok csak, mint egy óvodás. Ha belegondolok, valószínűleg direkt veszek fel magamra annyi feladatot, hogy még csak időm se legyen pl. írni. Rettegek attól, hogy időm legyen írni, és létrehozzak megint valami szerintem jót, aztán utólag esetleg csak azt a visszajelzést kapjam mindenkitől, hogy ez nem írás - csak egy beteg önvallomás...
Ésszel törekszem arra, hogy boldog legyek. Férjhez mentem, és igyekszem ezt a kapcsolatot egyben tartani. Építgetem a (számviteli) karrieremet, és igenis keresem a lehetőségeket a hobbik megélésére. Hogy akkor mégis mi hiányzik? Az egésszel való azonosulás. Néha arra gondolok, hogy a kiindulóponthoz képest klassz életem van, ilyenkor büszke vagyok, és elégedett, és ilyenkor (most, hogy tudatosabban figyelem már meg az érzéseimet, rájöttem, hogy) a férjemet is jobban szeretem. Sokszor meg arra gondolok, hogy van egy énem, amely a szó szoros értelmében egyetlen nagy, tátongó, ember alakú seb, és hogy ez az énem gyűlöl és irigyel mindenkit, aki csak kicsit is boldogabb lehetett, mint én. És amikor ráébredek erre a tömény gyűlöletre és irigységre, elszégyellem magam, és imádkozom azért, hogy soha senki se lássa meg azt a szörnyeteget, akit a lelkem mélyén rejtegetek, és aki valójában én vagyok. Mert ez a lény képes lenne már akármilyen ocsmányságra, keresztüllépni embereken, megkínozni másokat, valószínűleg képes lenne akár még gyilkolni is. Mint ahogy meg is kínzott már egy embert, a leszbikus partneremet, amikor igazán szabadjára engedtem minden érzésemet a kapcsolatunkban (többször is megcsaltam, és ezt tudattam vele – utólag látom, azért tettem így, mert szükségem volt arra, hogy az égvilágon minden gaztettet megengedjenek és megbocsássanak nekem, különben úgy éreztem, nem tudom elfogadni még én sem magamat… másrészt azért tettem ezt, mert igyekeztem a páromtól való függésemet átfordítani abba, hogy ő függjön tőlem: ha én akármit megtehetek vele szemben, akkor nem én vagyok az, aki a kiszolgáltatott… de még ez sem volt elég, még így is rettegtem, bizalmatlankodtam, és dühöngtem, és többször is a szemébe mondtam, hogy gyűlölöm őt, pedig az igazság az volt, hogy el nem tudtam képzelni, hogyan tudnék élni nélküle). Utólag az exem azt mondta, hogy örül, hogy megismert, és nagyon-nagyon örül, hogy megszabadult tőlem. És tudom, hogy mennyire igaza volt.
Néha arra gondolok, hogy semmiben sem részesültem, amiben szerettem volna. Mindig is arra vágytam, hogy sok barátom legyen, és önfeledten csináljunk közös programokat, érezni akartam az oda-vissza áradó, tiszta bizalmat stb. Ebben az egyetem alatt, a magyar szakon részem is volt (a magyar szakot a közgazdaságtannal párhuzamosan végeztem el). Aztán számtalan félreértés történt, az utolsó félévben ott is összevesztem majdnem mindenkivel (bár itt azért a védelmemre mondhatom, hogy több olyan eset volt, ami tényleg nem az én hibám, pl. az egyik legfájdalmasabb eset, mikor egy barátnőmet azért veszítettem el, mert ki akarta próbálni, milyen egy lánnyal lenni, és időközben úgy elszégyellte magát, hogy kirohant a szobából, és soha többé nem keresett), és csak egy ember maradt az ottani baráti körömből. Ő tűnik el most éppen, én meg félek neki ezt elmondani, hogy mennyire szükségem lenne a barátságára, mert tudom, hogy ez is megint valami őrült szintű ragaszkodás.
Sokszor úgy érzem, hogy egyszerűen nem volt gyerekkorom (utólag úgy látom, hogy nem volt megfelelő csecsemőkorom sem), nem volt kamaszkorom, és a fiatal felnőttkoromat is elcseszték, amennyire csak lehetett. És józan pillanataimban látom, ahogy a sor végére odaállok én magam, és mikor már nincsen más, aki elcsessze a dolgaim, átveszem a stafétabotot én, és elkezdem elcseszni én magam. És úgy, hogy csak utólag döbbenek rá újra és újra. És olyankor érzem, hogy ezt az egészet már nem bírom ki. És ilyenkor akarom megölni magam, mondván, akkor essünk túl rajta minél hamarabb, meghalni egyszer úgy is meg kell.
Szóval összegezve: nincsen szükségem pszichoterápiára ahhoz, hogy boldog akarjak lenni. Merthogy boldog akarok lenni. Meg is teszek érte mindent, amit tudok. Csak sokszor mintha két emberre válnék szét, egyes számú én csinálom a dolgokat tovább, kettes számú én pedig elfordulok. És nem hiszem, hogy igazán sikerülne bármi, vagy hogy a dolgoknak igazán értelme van. A történetem is már nagyrészt felgöngyölítettem. Mostanra látom, mit miért csinálok. Kitűztem célokat. Csak azt kellene még elérni, hogy megelőzzem saját magamat: ha érzem, hogy kezdek bizalmatlan lenni, ha érzem, hogy kezdek dühös lenni, magam elé álljak, és megfékezzem magamat. Amennyire olvasgattam a pszichológiáról, ebben a pszichológia valóban segíthet. Begyakorolni az önfékező módokat. De abban, hogy ne úgy éljem meg, hogy vagyok én, a dühös és a csalódott, és vagyok én, aki megfékez, színészkedik, és csinálja tovább – ezen, azt hiszem, már semmi sem segíthet. De gyakorolom a reménykedést: szóval majd meglátjuk.


Offline
Csatlakozott: 2018 jan 17

PhilC írta:

Az a helyzet, hogy olyan közel kerültem az öngyilkossághoz, mint még sohasem. És az a helyzet, hogy olyan vágy ébredt bennem arra, hogy ezt a késztetést legyőzzem, mint még sohasem. Rájöttem, hogy kénytelen vagyok kíméletlenül kimondani a gondolataimat, akármekkora fájdalmat is okoznak (nekem is). Csak a szálak szétbogozásával menekülhetek meg. Ha pedig ezzel csak még rosszabb lesz - a fenébe is, az ÖNGYILKOSSÁG szélén állok. Innentől kezdve már nem sokat veszíthetek.

nagyon köszönöm ezt a gondolatmenetet, hogy megosztottad velünk.

örülök, hogy eljutottál ide, és tovább is akarsz menni.

bizony az első, igazán komoly, és észveszejtően nehéz lépés belátni és felismerni.

köszönöm


Offline
Csatlakozott: 2018 jan 17

sajnos - vagy talán inkább szerencsére - azt sohasem érthetjük igazán, amit saját bőrünkön nem tapasztaltunk meg.

úgy szoktam ezt megfogalmazni - persze csak magamban, csendben, némileg cinikusan -, kicsit örülök is, hogy a környezetemben élők, a szeretteim nem értenek meg, mert ez azt jelenti, hogy sohasem kellett megélniük azokat a lelki kínokat, amelyeket nekem. (megéltek sok mást, amely meg számukra feldolgozhatatlanul nyomasztó, egyszerű szavakkal igazán nem kifejezhető élmény)

lehetünk együttérzőek, megpróbálhatjuk felfogni, vagy kicsit is érezni, amit a másik ember érez, de valójában mindig csak a saját emlékeinkhez, érzéseinkhez tudunk viszonyítani. és a véleményünk, a nézőpontunk is csak ezekből tud táplálkozni.

mondhatnám, könnyű nektek, mert benneteket legalább megedzett az élet, és időben (túl korán) megtapasztalhattátok, milyen az, amikor csak magatokra számíthattok. irigykedhetnék is akár, hogy nektek legalább van konkrét, kézzel fogható, egyszerűen diagnosztizálható okotok arra, hogy szenvedjetek. de ez mind hazugság lenne. meg komoly tiszteletlenség.

mindenkinek megvannak a maga démonjai.

még azoknak is, akiken kívülről ez egyáltalán nem látszik...


Offline
Csatlakozott: 2018 feb 19

szabadesés írta:

nem akarok több bűntudatot érezni azért, mert velem nem történtek ennyire szavakba önthető szörnyűségek, mégis itt vagyok.

Konkrétan, mikor dopamin történetét olvastam, én is így éreztem. Hogy volt ember, akit agyba-főbe vertek stb., nekem meg van pofám itt nyilvánosan nyalogatni a sebeimet... Aztán az jutott eszembe, hogy ha a verbális agresszióért sem lehet "panaszkodni", akkor ugyan hol van a határ? Mi az, amit még szóba hozhatok?! Ami fáj, az fáj. Úgy döntöttem, ebből nem engedek. 28 évem szólt arról, hogy ezt elhallgassam, és mindenki láthatja, most hol vagyok.

Az más kérdés, hogy erre a fájdalomra milyen megoldásokat lehet keresni. Volt, hogy gondolatban ujjal mutogattam emberekre, hogy ők és ők okozták a fájdalmaimat (erre néha még most is hajlamos vagyok). És ezekkel az emberekkel sosem tudtam megbeszélni, hogy úgy érzem, valami félresiklott, hiába akartam, hogy keressük meg közösen, mikor és mivel siklott félre... most egy terápia keretein belül keresnék más megoldásokat. Nem titkolni, csak tompítani a fájdalmat... meglátom majd, mire jutunk.

Szóval, szabadesés, ha fáj valami, ne titkold, és különösen ne mások fájdalmához mérd a saját fájdalmadat. Ha valami fáj neked, annak megvan a maga oka, és ne szégyelld magad, hogy idejöttél, mert szükségét érezted ezt az okot megkeresni. Remélem, hogy ebben majd a segítségedre is lehetünk...


Offline
Csatlakozott: 2018 feb 19

Köszönöm a válaszokat, és örülök, ha segíthettem.

Az a helyzet, hogy olyan közel kerültem az öngyilkossághoz, mint még sohasem. És az a helyzet, hogy olyan vágy ébredt bennem arra, hogy ezt a késztetést legyőzzem, mint még sohasem. Rájöttem, hogy kénytelen vagyok kíméletlenül kimondani a gondolataimat, akármekkora fájdalmat is okoznak (nekem is). Csak a szálak szétbogozásával menekülhetek meg. Ha pedig ezzel csak még rosszabb lesz - a fenébe is, az ÖNGYILKOSSÁG szélén állok. Innentől kezdve már nem sokat veszíthetek.

Remélhetőleg nemsokára sikerül elkezdenem egy terápiát. TB-rendszerben, járóbeteg ellátásban kerül majd rá a sor: tehát nem lesz sok alkalom. Ettől már előre görcsölök, félek, hogy a végére érve sem leszek sokkal előrébb, mint most vagyok - és nem tudom, onnan hová menjek majd tovább. Próbálok erre a félelmemre most nem fókuszálni, és csak a lehető legjobban összeszedni a gondolataimat. Remélem, így ezt a kevés alkalmat is a lehető legjobban sikerül majd kiaknáznom...

 


Offline
Csatlakozott: 2018 jan 17

tanulságos Sad

egyetlen nagy, tátongó, ember alakú seb

ha ezer évig élnék sem tudtam volna ezt ennyire kifejezően...

nem akarok több bűntudatot érezni azért, mert velem nem történtek ennyire szavakba önthető szörnyűségek, mégis itt vagyok.

a legtöbb érzéseddel és konklúzióddal nagyon is tudtam azonosulni.


Offline
Csatlakozott: 2017 okt 14

Köszönöm, hogy leírtad a történeted némely dologban felismertem egy pár olyan gondolatot amit én még soha nem fogalmaztam meg. Remélem segítenek nekem a továbbiakban ezek a gondolatok.


Offline
Csatlakozott: 2018 jan 15

Köszönöm, hogy olvashattam ezt a történetet! 

Megosztás Viberen