Maia gyógyulási története: borderline lányból boldog anya

Most talán boldog vagyok. Odaírom, hogy talán, mert még mindig félek kimondani. Van két kisgyerekem, férjem, kb. normális a viszonyom a közvetlen családommal. Lediplomáztam, megcsináltam a phd-t, most teljesen mást tanulok levelezőn. Régen benyugtatózva tudtam csak vizsgázni, most meg szinte kikapcsol és ott legalább csend van.

Minek neveztek engem kívülről? Voltam depressziós, ilyen-olyan szorongásos epizódokkal, voltam borderline személyiségzavaros, volt pszichotikus szintű dekompenzációm, voltam kórosan sovány, néha hánytattam magam, néha falcoltam. Egyszer még hisztrionikus személyiségzavaros papírt is kaptam, talán volt még valami, szerencsére halványodik az emléke.

Hogy éreztem magam? Nincs senki, aki szeretne, senki se akar engem, soha nem lehetek boldog, selejt vagyok, aki még beszélni se tud. Hiába gondolnak okosnak, kiderül majd, hogy buta vagyok. Minden fáj, élni, érezni, létezni, a bőrömön kibuggyan a fájdalom, miért nem látják, hát itt vagyok, segítség, mennyire néma vagyok.

Már 15-16 éves koromtól nem voltam jól, de egy rossz és szülők előtt titkolt párkapcsolat lökött egyre mélyebbre. Egy darabig titkolni lehetett, de az egyetem második évének a végére annyira rossz állapotba kerültem, hogy szigorlat helyett benyugtatózva a várost jártam és különböző pontjain sírtam, miközben engem keresett a családom és pár évfolyamtársam. Rá pár hónapra kerültem az első pszichológusomhoz. Nem segített. Kb. ekkor találtam rá a búrára, itt ajánlották tündérhegyet.

Tündérhegy akkor még helyileg is Tündérhegyen volt. Az segített benne legjobban, hogy nem kellett tartanom magam, sírhattam, ha akartam, üvölthettem is, dobálóztam. Kijött, ami előtte 6 évig nem tudott. Éreztem az erőmet, már csak jó irányba kellett terelni. Nehéz volt bent lenni, túlzásokba is estem. Harcoltam a figyelemért, nehéz volt elviselni, ha mással többet törődnek, utáltam, ha súlyosabb eset jött stb. Elsőre 6 hónapot voltam ott. Aztán kijöttem, letettem 1-2 vizsgát, de állandó terápia nélkül csúsztam lefelé. Nem tudtam még megtartani magam. Jelentkeztem újra a terapeutámnál, de olyan állapotban nem vehettek vissza thegyre, beutaltak a balassa utcába. Ott gyógyszereket kaptam, pedig csak azt szerettem volna, ha valaki mellett üvölthetek jó hangosan néhány órán át, aki fogja a kezem és megnyugtat, hogy minden rendben lesz. Iszonyú csalódás volt az emelkedő után visszaesni a pokolba (nem utoljára)….utána vissza thegyre pár hónapig…majd ki, ambuláns terápia…nyáron újra balassa utca…aztán ambuláns terápia heti 3x….

A terápiát abba akartam hagyni, mindig és mindig, és állandóan sms-eket írogattam, hogy meg akarok halni, de ezekkel nem tudnak mit kezdeni a terapeuták, és így utólag meg is értem. Nekem az volt nagy segítség, hogy itt már újra jártam egyetemre, találtam magamnak egy gyakorlati helyet, ahol elfoglaltam magam, és nem értem rá azzal foglalkozni, hogy utálok élni. Ha csak egy dolog is van, ami már érdekel, az segítség.

Két év után újra jött a hullámvölgy, harmadjára is bekerültem thegyre egy pár hétre, aztán voltam megint a balassa utcában is… szinte visszavágytam a kórházi közegbe, ahol vigyáznak rám és szabad rosszul lenni, foglalkoznak velem, és kicsit kitombolhatom a feszültséget. Utólag mégis zsákutcának érzem ezeket az időket. Az első terápiás lökésre jók, de utána sokkal hasznosabbnak érzem kint folytatni, az életben. Iszonyú szenvedés szembenézni olyan dolgokkal, amik fájnak, de utána olyan könnyeddé válnak a dolgok.

Olyan 3 év terápia után éreztem, hogy már tudok élni az állandó halálvágy nélkül (és csak néha tért vissza, pl. ünnepekkor, vizsgaidőszakban). Amikor megismerkedtem a jelenlegi párommal (4-5 év terápia után), akkor még nem voltam teljesen jól, de már ismertem, hogy miken borulok ki, és nagyon jó volt, hogy rá számíthatok. 7 év terápia után éreztem azt, hogy bár mindig más leszek, mint az átlag, de már meg tudok állni a saját lábamon, nem kell tartania senkinek (terapeutának, nyugtatónak), néha kibillenek, de már nem zuhanok le.

Ez egy folyamat, és bár elkezdeni is nehéz, de benne lenni se könnyű. Elhatároztam, hogy megcsinálom, és hiszem, hogy erre más is képes. Nem mindenki, és sok régi kórházas és fórumos ismerősömet gyászolom én is. Néha bűntudatom is volt emiatt, hogy nekem miért sikerült, mások miért haltak meg. Küzdöttem, és sokszor tényleg mindegy az ok, hogy miért, hogy mi a kapaszkodó, csak legyen valami kis dolog, ami itt tart.

Már 4 éve nem járok terápiára, csak alkalmanként, ha valami megingat (vagy feltör bennem, hogy törődjenek már velem is végre). 4 éve vettem be az utolsó szem rivotrilomat (de még nem dobtam ki azt, ami itthon van, az a következő lépés lesz). Erősnek érzem magam és bátornak is. Most úgy érzem, bármi is történik velem, kihozom belőle azt, amit lehet. Megengedem magamnak, hogy szomorú legyek, megengedem magamnak, hogy szenvedjek, ha valami fáj, de azt is megengedem magamnak, hogy örüljek és elmerüljek az életben. Próbálom nem szégyellni magam semmiért (ez a legnehezebb), és elfogadni a múltam is, mert az is én voltam.

Az utolsó terapeutám mondott valami olyasmit, hogy ne azt várjam, hogy majd mindennek örülni fogok az életben, mert azt nem lehet, de majd kibírom, azt is, ha fáj. És kb. ez is történt, hogy könnyebben viselem a fájdalmas dolgokat, ezért jut erőm az örömteli dolgokra, mert a fájdalom nem gátol már le annyira.

Ami tévút volt nálam: keresgélni a különböző antidepresszánsokat, hátha valamelyik hatni fog majd; sok másik borderline-nal hergelni egymást, és másokat utánozni, ami nem is én vagyok; öngyilkossággal fenyegetőzni, amikor majdnem biztos voltam benne, hogy nem teszem meg; félelemből otthon ülni, és bezárkózni; csak sorstársakkal találkozni (néha a kényszerből mosolygás is jobb, mert az őszinte sok idő, míg kialakul)

Ami segített: kitartó terápia; néha a nyugtató, hogy tudjak pihenni, ha nagyon kiborultam; sok elfoglaltság, ami a felszínen tart és kikapcsol (bármi jó, sportklub, zenélés, munka, tanulás); sok ember magam köré, mert ha kényszerből tartom magam, az is jobb néha, mint lezuhanni. Ideális mennyiségű stressz (én a túl kevéstől is kiborultam, mert akkor is alkalmatlannak éreztem magam az életre); olyan tevékenység, ami kicsit kihívás (akár önkéntes munka, ahol pozitív énképem lehet); leválni a szüleimről, mert az otthoni légkör visszahúzott a beteg szerepbe; minden olyan dolog erősítése, ami az egészségesnek mondott élethez köt (vizsgák, munka, találkozók)

 

Offline

Maia nem tudsz válaszolni?

Offline

szerintem az ilyen függés jó. sokkal jobb, mint amikor a szüleidtől függsz, mert ők kihasználhatják, hogy ők a 'felnőttek'. a szüleidet nem választhatod meg, de a terapodat igen Smile

Offline

Kedves Maia!

Ne foglalkozz senkivel aki nem örül őszintén a sikereidnek.Csak így tovább! Biztos nagyon sok munka van benne.

Offline

Kormoskandur, a gyógykezelések benne vannak a szövegben

........utána vissza thegyre pár hónapig…majd ki, ambuláns terápia…nyáron újra balassa utca…aztán ambuláns terápia heti 3x….

Két év után újra jött a hullámvölgy, harmadjára is bekerültem thegyre egy pár hétre, aztán voltam megint a balassa utcában is........

--------------------------------------

Tündérhegy háromszor. (először 6hónap, aztán pár hónap, aztán pár hét, aztán ambuláns)

Balassa utca kétszer, aztán ambuláns.

Offline

szép-szép rózsaszín cukros történet, örülünk a "talán boldog"ságodhoz.

kimaradt a teljes történeted: mikor születtél, voltak-e pszichésen betegek a családodban, milyen volt a gyermekkorod, voltak-e korai traumáid, milyen a párkapcsolatod, milyenek a kapcsolataid a gyerekeiddel, hol mennyit feküdtél, miket szedtél, mennyi és milyen terápiára jártál, mi az életmódod (étkezés, mozgás, dohányzás, szesz), mit dolgozol stb.

Offline

Kedves Maia!

Örülök, hogy ilyen erős vagy és további szép és jó napokat kívánok ilyen határozott jó életszemlélettel!

szinte visszavágytam a kórházi közegbe, ahol vigyáznak rám és szabad rosszul lenni, foglalkoznak velem, és kicsit kitombolhatom a feszültséget."
 

Ez a mondatod megfogott. Én is hasonlóan érzek. kórházban nem voltam és remélem, nem is leszek, de sokszor szükségem lenne erre, úgy érzem, hogy jobban lehessek, hogy egy kicsit ne kelljen akkor is jól lenni, amikor nincs hozzá erőm.
Értem, amit írsz, hogy mindez viszont paradox módon segít is, hogy akarjunk élni, akármilyen kis feladatunk is van és gyakran az erőltetés segít át a napokon.

További minden jót Neked!

Offline

Nagyon jó ilyet olvasni. Nagyon-nagyon jó. 5éve már, hogy nekem sincs terápiám. Néha hiányzik. Máskor meg örülök, hogy már senkitől sem függök.

//