Ha azt kérdezed, volt-e életemben boldog periódus, s mi volt az, a válasz egyértelmű: legboldogabb várandós anyaként voltam, de az anyaság minden aspektusát nagyon szerettem, még ha gyakran nem is éreztem adekvátnak magam vagy elegendőnek az erőmet. Ha viszont azt kérdezed, van-e olyan periódusa az éltemnek, amellyel kapcsolatban a legtöbb bűntudat élt bennem, akkor megint csak a gyermeknevelést kell említenem – pár a párkapcsolatok is fontosak --, mert leginkább a gyerekemet féltettem a betegségem esetleges káros befolyásától vagy általánosságban attól, hogy nem leszek jó anya.
Itt válaszolok rögtön egy másik fontos kérdésedre is: mit gondol a fiam rólam és a közös történetünkről. Magam is meg vagyok döbbenve ezen, de a 22 éves fiam „a lehető legjobb” anyának tart, „büszke rám” és csodálkozva tapasztalja, hogy a barátai sokkal kevésbé állnak közel a szüleikhez, mint mi egymáshoz. Ha ezt mondja, akkor sikeresnek érzem az életem, amit többnyire inkább kudarcnak látok: mintha a legfontosabb feladatot minden nehézség ellenére mégis megoldottam volna. Jó anya szerettem volna lenni, mindenképpen jobb viszonyt szerettem volna a gyermekemmel, mint ami nekem jutott, és ez sikerült. Nehéz írásban átadni, milyen mámoros és csodálatos érzés úgy érezni, hogy szeret a fiam (és más, „befogadott” gyerekeim), és hogy én is szeretem őt (őket).
Sok jelenet felvillan előttem, ami azt sugallja, hogy nagyon elrontottam az anyaságot. Kezdjük mindjárt azzal, hogy dohányoztam a terhesség idején – anyám biztatására, aki szintén dohányzott velem --, és ezt sosem fogom megbocsátani magamnak. Nem tudom megbocsátani magamnak azt sem, hogy nem bírtam sokáig szoptatni, elfogyott a tejem – talán a kimerültségtől, de melyik kismama nem kimerült --, és 4 hónapos korától kénytelen voltam tápszerrel etetni. Nem bocsátom meg magamnak azt sem, hogy amikor egy éves kora tájt ráébredtem, hogy nagyon rosszul vagyok, és pszichiáterhez mentem, mert nem akartam olyan depressziós anyuka lenni, mint amilyen nekem jutott, nem jobbá tettem a közös életünket, hanem szétvertem: az antidepresszáns kihozta belőlem a mániát, ami felborította az életünk és végül a házasságot is az apjával. Rettenetes bűntudatom van a valamivel későbbi öngyilkossági kísérletek miatt is – ekkoriban olyan gyógyszereket kaptam, amelyek nem enyhítették a depressziót, viszont felerősítették a szuiciditást --, amelyeknek tanúja és elszenvedője volt.
Ha érzékeled, hogy olyan dolgokért vádolom magam, amelyek felett nem volt teljes kontrollom, vagy egyáltalán nem tehetek róla, jól látod: ez mégsem változtat a mély bűntudatomon, noha a bűntudat maga nem segíti a gyereknevelést. Emlékszem, a 2-es villamoson mentünk egyszer az akkor talán hatéves fiammal, és egész úton zokogva kértem a bocsánatát, amiért rossz anya vagyok. Nem éppen az az anyai magatartás, amitől egy gyermek biztonságban érezheti magát.
Sokat tudok tehát arról, mit csináltam rosszul, és keveset arról, mit csináltam jól. Ez már együtt jár a depresszióval. Ha mégis meg akarom keresni, miért lehetek jó anya a fiam szemében, csak azt találom, aminek az átkát meg tudtam törni. Nem vádoltam sosem, ha rosszul voltam (bár nem állítom, hogy sosem voltam ingerült), nem gondoltam, hogy helyes, ha akár eltitkolom, akár túlzottan megterhelem őt a nyomorúságommal. Nem vártam tőle, hogy gyógyítson meg vagy tegyen valamit, amitől jobb lesz nekem. Nem rendeztem jeleneteket és igyekeztem kerülni az érzelmi zsarolást. Nem akartam, hogy legyen rossz az élete, ha nekem rossz, és nem vádoltam őt az apjával való konfliktusok miatt. Komolyan vettem a fájdalmait, empátiával fogadtam minden megnyilvánulását és mindig biztosítottam róla, hogy fény az életemben. Szóval, nem csináltam azt, amit velem csináltak, ennyi az egész. A többi csak szeretet.
Mindig tudtam, hogy szeretnék gyereket, és mielőtt hivatalosan diagnosztizáltak volna – 29 éves koromban --, nem volt okom rá, hogy féljek a betegség átörökítésétől. Sokaknak lehet ismerős a történet: már gyerekként is a halálról ábrándoztam, nagyon boldogtalan tinédzser lettem, anorexiából bulimiába estem, súlyosan szorongtam és mélyen sebzettnek, rossznak, szerethetetlennek gondoltam magam. A családom azonban nem akart tudomást venni arról, mennyire rosszul vagyok, többnyire inkább szemrehányásokat kaptam érte. Mivel egyébként képes voltam teljesíteni az élet elvárásait – jól tanultam, versenyeket nyertem --, a tágabb környezetem sem érzékelte, milyen súlyos állapotban vagyok. Ezért egészen addig, míg meg nem született a fiam, nem raktam össze a fejemben a nyilvánvalót: nem kötöttem össze anyám depresszióját a magaméval, nem láttam a genetikai veszélyt. A tudatalattimban mocoroghatott azért valami, mert nagyon reméltem, hogy fiam lesz, nem lányom. Sokszor van olyan tudásunk, amiről nem tudjuk, hogy tudjuk. Különös felismerés, amikor megérted, hogy hiszen én mindig is tudtam…
Nem azt akarom mondani ezzel, hogy nem tulajdonítok szerepet a családi háttérnek, hogy tisztán genetikai gyökerűnek gondolom a depressziót (vagy bármely más pszichés problémát). Az alapanyagot talán a genetika adja, de hogy lesz-e belőle baj, mekkora és milyen, azt a környezetünk befolyásolja, és persze mi magunk. Másfelől nyilvánvaló, hogy bizonyos problémáim – például a migrén, a menstruációhoz társuló diszfória és depresszió (PMS, illetve PMDD néven ismert ez a jelenség), a szorongásra való hajlam és a szuiciditás mind jelen volt anyám életében, és talán az ő anyjánál is. Sok évnek kellett eltelnie, míg idáig jutottam, de most anyámat szerencsétlen depressziós nőnek látom, akinek nem volt elég ereje és energiája ahhoz, hogy empatikus, odaforduló anya legyen, és képes legyen kezelni a fájdalmát vagy a félelmeit.
Mi megnyertük a genetikai lutrit: a fiamnál nem jelentkeztek ezek a problémák, és biztos vagyok benne, hogy nem csak annak köszönhetően, hogy némileg jobb anya voltam, mint amilyen az én anyám tudott lenni. Nem ezért szültem csak egy gyereket; ebbe a körülmények is belejátszottak, szerettem volna többet. De ha józan fejjel nézem a dolgot, szerencsésebb így: azok a félig-meddig fogadott gyerekek, lányok, akik az életem részei, legalább ezt a genetikai terhet biztosan nem hordozzák (bár jutott nekik másféle).
Nem tudnék állást foglalni abban a kérdésben, hogy szabad-e gyermeket vállalnia valakinek, aki pszichés beteg. Legszívesebben rávágnám, hogy nem, pszichés beteg ne vállaljon gyereket, mert azt a felelősséget talán nem bírja el, mert talán tovább örökíti a saját problémáit. De az úgynevezett egészségesek is meg tudnak gyötörni egy gyereket – nem beszélve az alkoholista szülőről, aki általában nem tartja magát pszichés betegnek, de annál károsabb. És mivel én magam felneveltem egyet, főként egyedül, és tudom, milyen boldogok vagyunk, hogyan mondhatnám, hogy más ne próbálkozzék. Egy alapos önvizsgálat, annak felmérése, hogy tényleg akarunk-e gyereket, le tudunk- számolni azzal a kísértéssel, hogy ráterheljük a bajainkat, tudjuk-e milyen fájdalmat okozhatunk neki, talán elég. A legjobb az lenne, ha minden jövendő szülő elszámolna ezzel, mielőtt gyermeket hoz a világra.
Mondhatom-e, hogy a legjobb az lenne, ha meg sem születtem volna? Gyakran így gondoltam, néha még most is így gondolom, rosszabb pillanataimban. De ha én nem születek meg, nem születik meg a fiam sem, és azt borzasztóan sajnálnám.