Köszönöm Eszter, hogy megírtad ezt a cikket.

Engem 28 évesen diagnosztizáltak, és sokszor eszembe jut, hogy jobb lenne, ha majd nem szülnék, mert nem akarom továbbörökíteni a betegségemet, de most hogy elolvastam a cikket kicsit másként látom.

Egy csoda az a kapcsolat, ami a fiad és közted van. Nagyon jó volt olvasni, hogy ilyen jó a viszonyotok!

Butterfly

Kedves Eszter,

köszönöm szépen a hozzászólásod, sokat jelentett nekem, amit írtál.

Igazad van teljesen, biztos én is ezt tanácsolnám kívülállóként valakinek, aki ilyen helyzetben van.

De egyelőre a szívem szakad meg és azt érzem nem bírom, nem akarom Anyu nélkül az előttem álló életet.

Reménykedem benne, hogy a pszichológus segít majd egy kicsit kimozdulni a depresszióból.. és a baba majd ad erőt a veszteséggel való együttéléshez.
Csak attól félek egy mentálisan rokkant emberként fogom őt a történtek után nevelni.. annak meg mi értelme..
Erőt, derűt, szeretetet kellene továbbadnom, ez az örökség, amit kaptam, de egyelőre ez lehetetlennek tűnik.
De még nem voltam "anya", tehát majd kiderült mit vált ki belőlem az anyaság.. csak remélni tudom, hogy pozitív irányba lendülök.

Minden jót kívánva,

Zsuzsi
 

Sziasztok!

Én gyermekvállalás előtt állok, (30 feletti) és valószínűveg gyógyszerrel vágok neki a terhességnek. Arcidegzsábám is van, ami iszonyú fájdalmas, ezért Anafranilt mindenképp fogok szedni..extra dózisú vitaminokat, Omega3-zsírsavat, egyéb táplálékkiegészítőket. Angliában egy csomó nő vállal gyereket gyógyszerrel. Nagyon nagy százalékban születnek egészséges újszülöttek. (akkor még rendben van, és az nagyon nagy dolog.Nekem van olyan orvos ismerősöm, aki ért a terhesség alatt szedendő/szedhető gyógyszerekhez, ezt a variációt sem szabad szerintem elvetni. Aki végképp nem érzi magát majdani anyának, az persze -a mi betegégünkkel terhelve- ne szüljön gyereket.

Nagyon régóta járok pszichoterápiára, nekem nagyon bevált. Úgy érzem, menedzselni tudom az életemet és nem tartom már magam alsóbbrendűnek az "elmebeteg billog" miatt. Ez a pszichiátria egyik legnagyobb bűne szerintem. Jobban építem, kezelem a kapcsolataimat, egészen más az élet.

Eszter, le a kalappal előtted. Gyereket nevelni egyedül, pszichés "terheltséggel" -olykor tényleg rossz állapotban- embert próbáló feladat, biztosan. Ám ahogy a fiad nyilatkozik rólad, az minden szülő álma. Kb. két hete láttalak egy riportműsorban, nem nagyon voltál humorodnál (bocs). Remélem jobb időszak következik nálad. Puszi!

Kedves Marci,

Köszönöm.

Elnézést, ha nem teljesen témábavágó volt a hosszászólásom, de nálam a gyász váltotta ki a depressziót és pont gyereknevelés előtt állok.

Valaki azért ír ide, mert attól fél, hogy a gyerekkorából szülőktől áthozott depressziv mintákat viszi tovább, vagy genetikaikailag "örökli" és tovább örökíti - bár az utóbbiban én tényleg nem hiszek.
Én pedig azért, mert túlságosan is jó és szerető szüleim voltak, példaképek, akiket nagyon hamar elvesztettem.
Nem tudom melyik a jobb...

Igen, a gyásszal mindenkinek saját maga kell megküzdeni.

Sajnos az is a baj, hogy elpazaroltam 3 évet külföldön 2012 előtt, aminek tényleg semmi értelme nem volt, tehát sokat voltam távol..
És most úgy tűnt révbe érek és hozok egy kis boldogságot Édesanyám szívébe, azzal hogy a közelében leszek és végre lesz unokája.

Azt hisszük van időnk... de ez egy óriási csapda.

Kedves Marci, légyszi írj nekem privátban, szeretném hallani a történetedet.

Barátsággal,

Zsuzsi

Őszinte részvétem Zsuzsi81!

Sajnos a gyásszal mindenkinek saját magának kell megküzdeni-e. Aki már elveszített valaki fontos személyt az életben az nagyon jól tudja. Vígasztald azzal magad, hogy mindent megtettél érte amit tehettél és annyi időt töltöttél vele amennyit csak tudtál. Ha szeretnéd privátban elmesélem neked, nekem mikor volt nagyon szomorú gyászom, de ezt ide nem szeretném kiírni.

Kedves Mindenki,

Bár ne kellene itt olvasgatnom és írnom hozzászólást. de az élet egy szempillantás alatt 180 fokos fordulatot vehet, ahogy velem is történt.
Hol is kezdjem.. Talán ott, hogy én nem hiszek a depresszió genetikai öröklésében. Inkább a látott minta továbbvitelén.
Mondom ezt úgy, hogy az édesapám 11 évvel ezelőtt, 53 évesen öngyilkos lett, de úgy szoktam mondani, belehalt a depresszióba.
Nem volt alkoholista, nem voltak adósságaink, rendezett családi körülmények között éltünk, nem nélkülöztünk, úgymond oka nem volt rá.
Egyszerűen túlhajszolta magát több évtized alatt, sosem pihent, csak a munkának élt. Gazdálkodott, termelő volt és akinek egy kicsit is van rálátása a paraszti életre, munkára az jól tudja mennyire viszontagságos és kiszámíthatatlan tud lenni ez a sok nehézség ellenére is gyönyörű életforma.
Ő minden viszontagság ellenére, kitűnő szakember volt, amit megtermelt, létrehozott, abban hiba nem volt. Maximalista, szigorú, végtelenül szorglamas, kivülről kemény, belül érzékeny ember volt az apukám.
Édesanyám talált rá Apura egy augusztusi reggelen, a másik portánkon, ahol felakasztotta magát.
Anyu, Apuval ellentétben, mindig mosolygós derűlátó, mindenkivel kedves, kiegyensúlyozott ember volt.. sajnos csak volt. Amiben egyeztek az a végtelen szorgalom, állandó tenniakarás, sosem pihenés volt.
Anyu egy igazi Angyal (volt).
Apu halála után lábra tudott állni, és mi (bátyámmal) sosem láttuk őt elkeseredettnek.
Nagyon szerette pedig az apámat, de volt benne valami őserő, ami segített neki ép ésszel túljutni apám kegyetlen halálán, tovább építeni, szépíteni a családi otthonunkat, a kertünket, és folytatni a több évtizedes szálláskiadást (két apartmant építettek Apuval, tóparti/nyaraló városban élünk)
Anyu óvónő volt, ez a hivatása volt, nem csak egy kötelező, megélhetési munka volt számára ez a pálya. A cigány, hátrányos helyzetű gyerekeket ugyanolyan szeretettel istápolta, tanította, mint a jó körülmények közül jövőket. Ami manapság, legalábbis ezen a településen nem mondható el az óvónők többségéről.
A gyerekek imádták, hallgattak rá, soha nem találkoztam még olyan emberrel, aki úgy értett volna a gyerekek nyelvén, ahogy ő.
Idén nyáron lett nyugdíjas, hivatalosan június 21-én 40 év óvónői pályafutás után.
Én kismama vagyok, május óta táppénzen veszélyeztett terhességgel.
Kétlaki életet éltem, pár nap egy másik városban - ahol a párommal élünk, de mivel a munkája miatt sokat van távol, ezért távolléte alatt mindig jöttem haza Anyuhoz.
Sokat tudtunk így együtt lenni. Ketészkedtünk, készültünk a nyári szezonra (takarítottuk a vendégházakat), látogattuk Mamámat (Anyu édesanyját).. Boldogok voltunk.
Anyukám mérhetetlen szeretettel várta a kisunokáját, már vagy tíz éve vágyódott unoka után.. Hozzáteszem engem váratlanul ért a terhesség, "becsúszott" baba volt.
Három éve vagyunk együtt a párommal (ő 47 éves), aki legalább már 20 éve szeretett volna gyermeket, de az előző házasságában csak hitegetést kapott erre vonatkozólag.
Szóval a kezdeti pánikom, felváltotta az öröm, látván, hogy mind a párommal, mind Anyuval madarat lehetett volna fogadni. És szó mi szó, már tényleg itt volt az ideje a babának, hisz 34 éves vagyok. Az ijedtségem főként abból fakadt, hogy a terhességet megelőzően több hónapig szenvedtem nyaki gerincsérvvel és azt szerettem volna rendbehozni tornával a gyerekvállalás előtt. Csodák csodájára és a sok tornának köszönhetően szinte azóta tünetmentes vagyok, mióta babát várok.
Szóval visszakanyarodva, boldog voltam, boldogok voltunk, imádtam végre itthon lenni, kertészkedni, kiszakadni az irodai munkából, a számítógép elől.
Imádtam Anyuval együtt tenni-venni, rádiót hallgatni, nézni egy-egy sorozatot.. nekünk az is boldogság volt, hogy átmentünk együtt a közeli boltba bevásárolni, vagy ha kiszaladtunk a piacra, stb stb.
Júniusban viszont elkezdődött a rémálom.
Anyunak rosszullétei támadtak - légszomj, szapora szívverés, halálfélelem.
Anyu sosem járt orvoshoz, a gyógynövényekben hitt, azokról mindent tudott. Ha problémája volt, azzal kúrálta magát.
Kivéve 2009-et, mert akkor begyulladt a nagyon visszeres lába, trombózisa volt, vérhígítót szedett pár hónapig mire helyrejött.
A visszerei rég megvoltak (szülés, majd a több évtizedes gazdálkodás nehéz fizikai terhelésének köszönhetően).
Szóval jöttek a rosszullétek. ügyeletre mentünk be aznap, mikor harmadjára is jelentkezett a roham. Ott megállapították, hogy magas a vérnyomása ..szedjen ezt-azt.
ezek után a háziorvos asszisztensein keresztül kértünk beutalót ahhoz a belgyógyászhoz, aki Anyut kezelte 2009-ben. ( a háziorvosunk a halál szélén álló, 80 éves elmúlt öregember, aki már az eszét sem tudjaa, sokszor már a rendelőt sem találta, így magunknak kellett elindítatni a kivizsgálást - mellékesen pár hete fel is függesztették a munkájából).
Három hetet kellett várni a belgyógyászra..akiben bíztunk.
A tünetek ellenére, ő is csak egy 24 órás vérnyomás és EKG mérés után további vérnyomáscsökkentőt írt fel Anyunak. Kérdezte fájnak-e most a visszerei, de nem fájtak. Ajánlotta, hogy műtesse meg még most és utába készítsen bakancslistát, unokázzon stb.
Szóval a fájdalmatlan visszerek ellenére ajánlotta, hogy keressünk fel egy érsebészt.
Anyu nem akarta, mert, hogy itt a szezon, jönnek a vendégek.., Hiába mondtam neki ln is az orvos előtt, hogy de igenis, meg hogy még most én is bírom vinni a munkálatotak, ő azt mondta halasszuk öszre, télre az érsebészt,
Ezután eltelt másfél hét, amikor egy egész estés légszomj jelentkezett Anyunal. Én akkor éppen a páromnál voltam.
Pár napra erre az esetre elmentünk magán úton kardiológushoz, laikusok lévén szívproblémát gyanítottunk. A kardiológus semmi szíveredető okot nem látott a panaszokra, viszont lecsökentette Anyu vérnyomáscsökkentő gyógyszeradagját.
Ezután elmentünk sztk tüdőgondozóba.. ott röntgen készült és egyéb vizsgálatok. Én attól rettegtem, hogy tüdőrákja van, de az orvosnő megállapította, hogy olyan az Anyu tüdeje mint egy 20 évesé. Talán a sok kinti munka, kertészkedés kompenzálta a 30 évnyi dohányzást.. nem tudom.
Megnyugodtunk... Anyu láthatólag jól volt.
Bár fáradtnak fáradt volt a sok munka miatt (kert, szálláskiadás) a légszomj elmaradt..
Július 20-án hétfőn hajnalban bekövetkezett életem legnagyobb tragédiája. Hajnal négy körül felkeltelm, ellenőrzni hogy nyitva vannak-e az ablakok, mert akkor is volt vagy 40 fok.. és akkor Anyut megpillantottam a szobájában, hátpn fekve, csukott szemmel, nyiott szájja. Azonnak tudtam, hogy baj van. Szólongattam, odafutottam az ágyára felemeltem a fejét, kiabáltam, hogy Anyu, Anyu.... semmi.
Testvérem felébredt..próbálta újraéleszteni, jött az ügyelet..de már késő volt.
Anyu testén lévő jelekből megállapította, hogy tüdőembólia léphetett fel.
Ez okozta a másfél hónapon át jelentkező légszomjat és magas vérnyomást.
Hibáztatom az belgyógyászt, akinek csak egy egyszerű vérsűrűségi tesztet kellett volna elvégeztetnie, amiből már kiderült volna, hogy embólia veszély van.
ÉN sajnos azt hittem, ha nem fáj Anyu lába, akkor nincs gond.
Hibáztatom az összes orvost, aki látta és hallotta a tüneteit és mégsem gyanakdott.
De legfőképpen magamat hibáztatom, hpgy nem figyeltem jobban, nem kutakodtam jobban mi okozhatja tüneteit.
Sosem gondoltam öngyilkosságra, de Anyu halála óta rendszeresen. Én vele együtt haltam meg. Nekem ő volt a mindenem, ő volt a szeretet, a béke, a megnyugvás, az öröm, a bátorság, a szikla az életemben.
Halála abszolút elkerülhető lett volna. Ennyit az orvosokról.
Mama azzal nyugtatja magát, hogy Isten jobban szerette őt mint ahogy mi Anyut és magához vette, Az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Ő neve.
Persze ő is kikészült, de őt már az is nyugtatja, hogy 81 éves és reménykedik benne, hogy nemsokára ő is meghal.
Ő nagyon erős, sztómával, combnyaktörötten mindezek után is naponta kint van a kertben, főz, tesz-vesz.
Ő is és Anyu is nagyon erős lelkű emberek.
Visszatérve rám és a topikra.
Sosem gondoltam, hogy egyszer én is depresszióba süllyedthetk, annyira, hogy ne akarjak élni tovább. De most csak is az adna megnyugvást, ha tudnám hamarosan elvsiz valami. Meg nem ölhetem magam, hisz egy másik ember életét is kiltanám és erre nem lennék képes.
De már most érzem, hogy mentáéisan véglel megrokkantam és nem leszek jó anya, ha életben maradok. Egy depressziós, világ gyűlölettel teli, élni nem akaró anya leszek.
Ennél azt hiszem az is jobb, ha nem lesz anyja a gyerekemnek.
Elvették az Anyám életét, elvetták a gyerekem nagymamáját, ez a gyerek sosem fogja tudni mit veszített, milyen értékes embert, aki tele volt tervekkel, tenniakarással, vidámsággal, jóindulattal, tudással, szeretettel..
Elvették az én életemet is.
A sors, az élet, az Isten ? kegyetlen.
Eddig az hittem abban, hogy találkozunk a szeretteinkkel majd "odaát", de rájöttem csak az eszemmel hittem ebben, a szívemmel nem.
Most úgy érzem ennyi, vége, csaak az van, amit itt az életben kapunk, ezt kell, kellett volna megbecsülni, de már késő.
Most ennyit írok, így is túl hosszúra sikeredett, amiért elnézést kérek.
Annak aki olvasta pedig köszönet.

Üdvözlettel,

Zsuzsi


 

Majdnem, mintha az én történetem volna.

Nálam csak késöbb jött a depresszió, és anyám "csak" érzelmi zsaroló volt, de nem volt depressziós.

De a dohányzás, nem szoptatás, bűntudat az végigkisért.

Kiskamasz korukban a neszólj hozzám, menj ki, hagyj egyedül. 

Sok, sok terápia, és a lányaim hihetetlen támogatása kellett, hogy ma már nagyjából elhiggyem, elég jó anya voltam, sőt szerintük a legjobb.

Talán mert én is ki tudtam hagyni az érzelmi zsarolást,  hibáztatást, viszont mindig számíthattak a feltétlen elfogadásomra, szeretetemre.

Nekem lányaim vannak, és azt sem mondhatom, nem vitték tovább a problémáimat. 

De jobb napjaimon azért azt hiszem, mégis jól tettem, hogy megszültem őket. 

Igen, én is ezt az elvet próbálom követni, hogy őszintén beszélek a betegségemről velük, a koruknak megfelelően elmagyarázom nekik, hogy mi miért van úgy velem, ahogy. De egyébként is minden téren, bármilyen témában az ő szintjüknek megfelelően megbeszélünk mindent, nagyon fontosnak tartom, hogy bármilyen problémájuk, kérdésük van, bizalommal fordulhassanak hozzánk és, hogy megszokják, hogy bármiről nyugodtan beszélhetnek velünk.

Nekem a nagyobbik fiam ADHD-s, kisebb korában nagyon nehéz volt ezzel a problémával együtt élni, kezelni, nagyon nehéz utat jártunk be eddig együtt, közös erővel, de mostanra, 9 éves korára azt mondhatom, hogy nagyon sokat változott előnyére. Nagyon bízom benne, hogy idővel már csak a pozitívumait fogjuk tapasztalni ennek az " állapotnak ". Viszont félek is, mert ugye azt szokták mondani, hogy egy ADHD-s gyerek tinédzser korában könnyen félre tud csúszni, könnyebben kerül olyan társaságba, amelyik rossz irányba tereli. Mivel elég fejlett az intelligenciája, jó esze van, abban bízom, hogy ez felülkerekedik és arra fogja használni, hogy a jó irányt válassza.

A kisebbik fiam pont az ellentéte, sokkal nyugodtabb természetű, rajta viszont észrevenni olyan tüneteket, amik elgondolkodtatnak, hogy esetleg örökölt-e valamit tőlem, pici korától fogva nagyon nehezen nyílik meg, 7 hónapja jár óvodába, de még mindig azzal küzdünk minden nap, hogy reggel nem akar ottmaradni, nem játszik a többi gyerekkel, csak egymagában, nagyon nehéz bevonni az óvónőknek a közös játékokba, foglalkozásokba. 

A rossz példamutatás alatt olyasmit értek, hogy pl. azt látják, hogy szinte soha nem mozdulok ki otthonról, nincsenek körülöttem emberek, dolgozni is képtelen vagyok, szóval egy olyan képük lehet rólam, hogy mindenre képtelen vagyok, nem vagyok alkalmas semmire. Amikor meg nagyon magam alatt vagyok, akkor hozzájuk sincs ugyanúgy türelmem, mint normál esetben, hamarabb elfogy a türelmem, a hangomat is könnyebben felemelem, könnyen elsírom magam, ilyenek. Viszont soha nem szégyelltem előttük sírni és nem is gondolom, hogy a hátuk mögött kellene tennem.

Nem tudom, ez a válaszolgatás mi alapján történik, de mindenkinek válaszoltál, csak nekem nem. Kezdem magam már ezeken a különböző fórumokon is úgy érezni, hogy kilógok a sorból, mert már nem először van ilyen élményem, előfordult már többször ( nem feltétlen itt a Búrán ), hogy hozzászóltam valamihez vagy feltettem egy kérdést és mintha ott se lennék, mindenki másnak reagáltak, én meg valahogy fel se tűntem senkinek, de miért pont én, miért pont én "veszek el " még egy ilyen közegben is. Nem felrovásképpen írtam ezt, csak úgy kiöntöttem a lelkem.

Szia Eszter!

Nagyon szívbemarkoló a történeted, köszönöm, hogy megírtad.

Nekem is van két gyerekem, ők még kisebbek és én is folyton azon aggódok, hogy jó anya vagyok-e, nem mutatok-e rossz példát nekik a betegségeimmel, hogy élik ezt meg mellettem, lesz-e negatív kihatással ez a későbbi életükre és még sok hasonló kérdőjel van bennem folyamatosan. Főleg amikor rosszabbul vagyok, lelkiismeret furdalásom van, hogy biztos mindent rosszul csinálok velük kapcsolatban.

Nagyon szeretném majd egyszer, ha felnőnek én is ezeket a szavakat hallani tőlük, hogy jó anya voltam, nagyon szeretném, ha normális felnőtt életük lenne.

Szerintem nagyon jó anyuka lehetsz. Mindenki követ el hibákat, de te ezeket felvállalod és nyiltan ki is mondod. Kár lett volna ha nem születtél volna meg, minden tisztelet a tiéd.