Egy borderline kismama története

36 éves vagyok, nem dolgozom most, mert GYES-en vagyok a kisfiammal. Régebben egyetemre jártam, most félévhalasztó vagyok, 3 szemeszter óta.

 

A problémáim már gimiben kezdődtek, de akkor még semmilyen neve nem volt ennek, nem tudtam erről semmit. Gyakran kiközösítettek, különc voltam, nem nagyon illeszkedtem be, csak szerettem volna.

 

Az egyetemen már olyan rosszulléteim voltak, hogy öngyilkossági szándékkal gyógyszereztem be magamat. Persze nem sikerült. Egy ilyen után kitisztulni vittek be az Erzsébet Kórházba, ahonnan irányítottak Tündérhegyre. Pár hét után beköltöztem, mondván vagy meghalok, vagy meggyógyulok. Borderline személyiségzavar. Ezt mondták.

 

Egyébként mindegy, hogy a szenvedést, hogy hívjuk szerintem. A terápia jó volt, de miután kijöttem egy kodependens kiszolgáltatott kapcsolatba keveredtem, ráadásul lemaradtam az egyetemmel is, így nehéz volt normálisan éldegélni. Egy ilyen kiborulás végén le akartam ugrani a tetőről. Onnan leszedtek, és ugyanaz a 3 évvel korábbi kör, a kórházzal és Tündérheggyel.

 

Na, ezután már kezdtem nekiállni, javulni, úgy gondolati szinten is, nem csak érzésekben. Miután kijöttem másodjára Tündérhegyről, kerestem terapeutát, hogy hetente tudjak járni valakihez. Összeakadtam egy fiatal lánnyal. Ő teljesen más volt, mint az eddigi terapeuták. Olyanokat mondott nekem, hogy: Te nem vagy elmebeteg, eldöntheted, hogy mit csinálsz. Ezek csak irracionális fájdalmak, szabályozhatod. Elmondta hogyan kell. Ha nem ment: újra és újra.

 

Mosolygott, kedves volt, megérintett, megsimogatott, tegeződtünk. Ha eltespedtem: rám kiabált. Amikor ilyen erősen motivál, nagyon érzem a törődést. Sok energiát fektet abba, hogy tegyek meg magamért mindent. A korábbi terapeutáimat nem igazán érdekelte, hogy mi van velem, ha letelt a 60 perc. Azt mondta a szakosító záróvizsga előtt, amikor nem akartam elmenni: hogy ha kell, akkor négykézláb menjek oda, de ezt, ha beledöglök is előtte még meg kell tennem magamért. Ennek köszönhetően vagyok még hallgatói jogviszonyban.

 

Ez a terápia nagyon új volt. Nagyon hatott rám. Egy év után, már értettem, hogyan kell viselkednem, hogy ne kelljen attól félnem, hogy a párom elhagy. Hogy a barátaim elfordulnak tőlem és magányos leszek. Jönnek még most is a rossz érzések, de nem ijedek meg tőlük, nem vágnak földhöz, vagy két napra ágyba, mert tudom, hogy mit kezdjek velük. Amíg csak gyógyszereket szedtem, rövid ideig voltam csak jobban. De általában rosszabbul.

 

Nem értettem az érzéseimet, gondolataimat. Abban csak a terápia segített. Most van egy férjem, és egy kisfiunk. Pár éve még ezt elképzelhetetlennek tartottam volna. Normális életet élek.

Offline

Én sem szeretem a megmondóembereket.

Nekem is nagy az igazságérzetem.

Én is szeretek másokat megvédeni.

Mindenki eltudja dönteni, hogy belerakta-e azt, amit kellett, hogy jobb legyen.

Ha belerakta, amit tudott és lehetősége volt rá, akkor nem érzi szarnak magát.

Ha nem rakta bele és szarnak érzi magát, akkor lehet, hogy elgondolkodik és tesz még egy próbát.

 

Offline

Én nem vettem magamra Róka. Csak a megmondóembereket nem szeretem. Nagy az igazságérzetem, és szeretek másokat is megvédeni.

Nem akarom, hogy más ember szarnak érezze magát, mert nem érte el ezt vagy azt.

Azt osztom, hogy remény mindig van, és a szerencse egyik nap itt pattog, a másik nap máshol. Remélem mindenkihez elér.

Ez nem kisebbíti a te érdemeidet egy cseppet sem.

 

Offline

Szerintem elbeszélünk egymás mellett.

Arról nem tehetek, ha valaki magára vette a dolgokat.

Offline

Szia Róka,

Nem becsültél le, nincs is miért. Pont én is felszálló ágban vagyok.Smile Én megértem a mostani eufóriádat, hogy büszke vagy arra, hogy sikerült jobban lenned, azt nem szeretném, hogy veregessük a mellünket, hogy én tettem bele munkát, pénzt stb. sok ember meg nem akar áldozatot hozni, anélkül meg nem megy. Mert nem minden fekete vagy fehér. Ahány ember annyi élethelyzet. Látod itt is volt több ember, aki nem talált megfelelő terapeutát, drága volt, inkább a gyerekre költi a pénzt, nem tud hetekig Tündérhegyre vagy a Thalassába kivonódni, mert munkahely, család stb.

 

 

 

 

Offline

Nagyon sajnálom, ha félreérthető voltam.

Nem találom, hol becsültem le CatEye-t.

Általánosságban írtam.

Nem is gondolom, hogy ő ilyen lenne.

Szia Róka!

Szerintem nem nyavalygás, ha valaki elmondja, hogy nincs pénze terapra, vagy hogy nem volt szerencséje a terapokkal. 

Nagyon örülök mindenkinek, aki egyértelműen arról tud beszámolni, hogy jobban lett egy terápiában. Abban is hiszek, hogy ez lehetséges. De nem adatik meg mindenkinek -- nekem sem jött össze, pedig minden erőmmel rajta voltam, se pénzt, se időt, se munkát nem sajnáltam.

Tehát ne becsüljük le azokat, akik -- mint pl CatEye -- egyedül húzzák ki magukat. 

Viszont nagyon jó, ha megosztjuk a sikertörténeteket, beleértve a terapeuták nevét is! Nincs garancia, hogy aki egyikünknek jó, másikunknak is beválik, de minden információ segítség és remény.

Offline

Raisin írta:

Róka írta:

Sok olyan embert látok, akinek semmi nem tetszik és képtelenek a hála érzésre.

Nem tudok konkrétan mondani senkit, az is igaz, de itt is találkoztam ezzel a problémával, meg a kinti életben is.

Elvárások vannak, meg nyavalygás, de mindig a könnyebb utat választanák és átugranák a lépcsőfokokat, amik a fejlődéshez nélkülözhetetlenek.

Én is ilyen voltam és még mindig hajlamos vagyok erre.

Most is ide írogatok, ahelyett, hogy magammal foglalkoznék, mármint a dolgomat végezném.

smiley

Ezzel teljesen egyetértek. 

Speciel nem értem, hogy kinek lennék hálás? Magamnak? Mert csak a saját hátamat veregethetem, hogy ennyivel jobban vagyok, csakis az én érdemem, hogy saját hajamnál fogva húztam fel magam a mélyből. Nyilván a családnak hálás valamennyire az ember, hogy szeretik, elviselik, de miért lennék másért hálás?

Amíg az ember elégedetlen és nyavalyog az jó. Mert van motivációja, akkor van a baj, ha már feladja belesüllyed és minden mindegy. Legalábbis a depressziósoknál így van. A dependenseket nem tudom.

 

 

 

 

Offline

Róka írta:

Sok olyan embert látok, akinek semmi nem tetszik és képtelenek a hála érzésre.

Nem tudok konkrétan mondani senkit, az is igaz, de itt is találkoztam ezzel a problémával, meg a kinti életben is.

Elvárások vannak, meg nyavalygás, de mindig a könnyebb utat választanák és átugranák a lépcsőfokokat, amik a fejlődéshez nélkülözhetetlenek.

Én is ilyen voltam és még mindig hajlamos vagyok erre.

Most is ide írogatok, ahelyett, hogy magammal foglalkoznék, mármint a dolgomat végezném.

smiley

Ezzel teljesen egyetértek. 

Offline

Sok olyan embert látok, akinek semmi nem tetszik és képtelenek a hála érzésre.

Nem tudok konkrétan mondani senkit, az is igaz, de itt is találkoztam ezzel a problémával, meg a kinti életben is.

Elvárások vannak, meg nyavalygás, de mindig a könnyebb utat választanák és átugranák a lépcsőfokokat, amik a fejlődéshez nélkülözhetetlenek.

Én is ilyen voltam és még mindig hajlamos vagyok erre.

Most is ide írogatok, ahelyett, hogy magammal foglalkoznék, mármint a dolgomat végezném.

smiley

Offline

Oké, akkor javítok.

Én láttam csoporttársakat, akiknek nulla anyagi hátterük volt és nulla családi, támogató környezet.

Szerencse, akarat és kitartás. Ezek kellenek hozzá.

VISZONT: Lehet, hogy csak függőknek jár ez a fajta "szolgáltatás", ezt azért hozzátenném.

Vannak felépülő házak, támogatott lakhatással, félutas házak, terápiák.

Rá lehet keresni a neten.

Itt valóban nem a depresszióval és más betegségekkel kapcsolatos felépülésről van szó, hanem függőségről és társuló betegségekről.

Az én terápiámról nem beszélhetek. Jelenleg nincs több az országban, ez is igaz.

Majd, lehet, hogy lesz.

Én nem Budapesten lakom, deTündérhegyről vagy/és Thalassáról nagyon jókat (is) hallottam.

Ha más nem lenne, oda tuti elmennék.

Vagy valami önsegítő csoportba, vagy pszichodráma csoportra.

Viszont senkit nem akarok tovább győzködni.

Offline

Én kicsit másképp látom CatEye, de az is lehet, hogy nem pontosan értem, hogy mit szeretnél mondani.

Nekem így sikerült.

Én sem nagyon bírtam, nem nagyon bírom az éjszakai munkát, hanem inkább úgy fogadtam el a magam számára, hogy muszáj.

Előre nem tudtam, hogy szívritmuszavarom lesz és újra aktivizálódnak a régi traumával kapcsolatos tüneteim.

A fizikai terhelést a gerincemre bevállaltam, az elején masszőrrel kompenzáltam, holott csak netto 90-et kerestem.

Lúdtalpam lett a sok állástól.

Azt hiszem akkor ez a választási lehetőségem volt adott.

Nekem nem volt jó anyagi hátterem és minimális támogató környezetem volt.

Ami egyrészt támogató volt, a másik részen viszont pont az a közeg, (család), ahol kialakultak ezek a problémáim.

Ugyanakkor nemcsak a pszichiáteremnek köszönhetem a jelenlegi állapotomat, hanem a csoportnak is, minden egyes tagjának, valamint a segítőknek (pszichológus, szociális munkás).

Valamint kőkeményen magamnak.

Bár, én nem állítom, hogy most annyira sínen lennék, vagy hogy most már elértem, amit akartam, vagy meggyógyultam volna, vagy ténylegesen rendben lenne az életem.

Mindenesetre csak azt mondom, hogy van ilyen is.

Nekem személy szerint egy ilyen lehetőségem volt és ilyen történetem.

Másnak meg nyilván másmilyen.

Nem szállok el ettől, csak az örömömet szerettem volna megosztani, hátha valakinek ad valamit rajtam kívül.

 

 

CatEye írta:

Szia Róka,

Látod így teljes a kép, hogy leírod, hogy milyen áron sikerült elérned, hova jutottál el, és mennyi erőbefektetéssel. De még akkor sem elég az elhatározás, kell sok-sok szerencse, jó anyagi háttér, és támogató környezet is hozzá.

Szóval azzal egyáltalán nem értek egyet, "hogyha valaki tenni akar". Mert itt mindenki tenni akar, azért vagyunk itt, nem akarunk lesüppedni a mocsárba, küzdünk.

Van akinek nem elfogadható az éjszakai munka (például nekem sem, fizikailag sem bírnám és nem is ezért tanultam, képeztem magam, és az én munkámban nincs éjszakai műszak), másrészt nekem nem elfogadható mellékhatások a szívritmuszavar, pánik stb.

Mindenkinek megvan az egyéni útja, azt kell egyengetni, ebből nincs két egyforma. Örülök más sikerének, de sokkal árnyaltabb a kép, ha leírjuk, hogy mindez milyen áldozatokkal (anyagi,idő) és küzdéssel jár, és nem egyvalakit fényezünk minden sikert neki tulajdonítva. Persze ha jó a szakember akkor hirdessük, de ne erre legyen kihegyezve valaki élettörténete. Remélem érted amit írok.

Offline

Ez is jó ám; egyik meg nem nevezett kórházban jártam úgy, hogy sikerült ambuláns állfin terápiára bejutnom. A hölgy valószínűleg nem önkéntesként dolgozott ott, de bacott bejönni ( a munkahelyére), több alkalommal. Rákerestem a google-ban és felhívtam a  mobilján, hogy hahó....

 

Offline

Szia Lilla,

Hát erről beszélek. Nagyon jó a terápia, 1. ha szerencséd van és kifogsz jó terapeutát, 2. van sok időd eljárni 3. van pénzed ezt finanszírozni, elégszer.

Pont Libby mai blogjában szerepel, hogy heti 3-szor jár terápiára. Nagyon jó lehet, és támogató, sokszor már csak az is, hogy meghallgatják az embert, de heti 3 alkalom csak átlagosan 8e Ft-al számolva is 24 ezer Ft hetente. Mert Pesten ilyen árak vannak és ez nem elrugaszkodott.

Az összhang nagyon fontos. Én mindig azt mondom, hogy nekem modell kell, hogy legyen a terapeuta. Nem szó szoros érttelmében, de olyan akit én annak tekintek a külseje, viselkedése, kedvessége alapján.

Offline

Szia CatEye!

Igazat kell adjak neked,mert tényleg nem elég az elhatározás, kell hozzá bizonyos háttér is.

Nekem ilyen szempontból egyenlőre szerencsém, testvérem cégénél dolgozom, így könnyen el tudok menni terápiára, orvoshoz stb. Sajnos a régi terapeutám,akihez még ingyen jártam, már csak maszekban van. Akiknél meg azóta jártam, valahogy nem jöttek be. Nem volt meg az összhang,vagy hogy nevezzem. Az egyik 3 alkalom után is ugyanazt a tanácsot adta (tavaj albérlet problémánk volt), hogy vegyünk lakást, vagy ha mi nem tudunk akkor tesómék vegyenek.Egy kicsit elegem lett,és eljöttem onnan. Átmentem másik dokihoz, ugyanabban a kórházban, végül ez a doki kezelt amikor előjöttek a problémáim,csak akkor még másik kórházban,ami messze volt. Szóval átmentem hozzá,kaptam másik terapeutát, örültem végre egy jó terapeuta, de sajnos pár hónap után itt is csalódtam, először kicsit késett csak,aztán félórát vártam rá, az utolsó alkalommal már kerek 1 óra volt, akkor mondtam neki hogy tök jól vagyok, majd jelentkezem.

Jelenleg maszekba járok, a régi terapomhoz,de sajnos csak havi 1 vagy 2 alkalomra futja,5000Ft/óra, de 6 órás meló és 3 és 12 éves gyerek mellett erre futja sajnos. Pedig mennék én minden héten,de úgyérzem az önzőség lenne, a családtól venném el a pénzt.

Szóval doki maradt, a terápia meg úgy ahogy.

Offline

Szia Róka,

Látod így teljes a kép, hogy leírod, hogy milyen áron sikerült elérned, hova jutottál el, és mennyi erőbefektetéssel. De még akkor sem elég az elhatározás, kell sok-sok szerencse, jó anyagi háttér, és támogató környezet is hozzá.

Szóval azzal egyáltalán nem értek egyet, "hogyha valaki tenni akar". Mert itt mindenki tenni akar, azért vagyunk itt, nem akarunk lesüppedni a mocsárba, küzdünk.

Van akinek nem elfogadható az éjszakai munka (például nekem sem, fizikailag sem bírnám és nem is ezért tanultam, képeztem magam, és az én munkámban nincs éjszakai műszak), másrészt nekem nem elfogadható mellékhatások a szívritmuszavar, pánik stb.

Mindenkinek megvan az egyéni útja, azt kell egyengetni, ebből nincs két egyforma. Örülök más sikerének, de sokkal árnyaltabb a kép, ha leírjuk, hogy mindez milyen áldozatokkal (anyagi,idő) és küzdéssel jár, és nem egyvalakit fényezünk minden sikert neki tulajdonítva. Persze ha jó a szakember akkor hirdessük, de ne erre legyen kihegyezve valaki élettörténete. Remélem érted amit írok.

 

 

Offline

Sziasztok!

Nagyon jó ilyen történeteket olvasni, mert ilyenkor valahol érezni azt, hogy van kiút ebből a gödörből.
 

Offline

 

Ezeket mind munkaidőben tartják, bár...most agyalok, talán a  kerületi SZTK-ban a pszichológusok egyike-másika talán rendelt 19 óráig is? De ebben nem vagyok tutibiztos.

A Nap-körös terápiák is a piaci ár alatt mozognak.

De összességében tényleg kell ehhez felszabadítható pénzösszeg és/ vagy rugalmasabb időbeo. 

Offline

Bocsánat, néha lehet, hogy úgy tűnik, hogy magas lóról beszélek, vagy én legalábbis utólag érzek egy kis egoizmust az írásaimon, vagy magamban, viszont ez nem célom ez a fajta hozzáállás a dolgokhoz és emberekhez.Most itt CatEye-ra és Parrotra gondolok, nem akartam visszavágni.

Vagyis akkor lehet, hogy visszaakartam, de utólag megbántam.

Offline

Szia CatEye!

Nem, nem azt akartam írni, hogy mindenkinek áll a zászló!

Hanem azt, hogy van remény, ne adja fel senki, keresni, kutatni kell, bízni és hátha...

Sajnálom, ha valaki eddig nem talált rá, de ami késik, nem múlik.

Az enyém is munkaidőben volt és új munkahelyre kerültem és ott felfedtem a problémáimat, egyenes voltam és elfogadták.

Igaz, hogy később elküldtek innen, de nem emiatt.

Tavaly 8 munkahelyem volt, míg végül találtam egy olyat, ahol ez nem jelentett problémát.

Igaz, hogy ez egy régi munkahelyem volt, ahol a főnök megértő, de én éjszaka vállaltam munkát, hogy eltudjak járni terápiára.

Éjszaka, holott nekem az egyik traumám az éjszakai munkába menettel kapcsolatos, mégis bevállaltam és igaz, hogy szívritmuszavarom lett és pániktüneteim, ráadásul gerincbeteg is vagyok és álló munkát végzek és gyakori hajolás és nehezebb tárgyak emelése is a feladatom, de összességében mégis nyertem ezzel.

Félév után sikerült leszázalékoltatnom magam és most ugyanott dolgozom 4 órában, hajnali kettőtől, reggel hatig.

Ha kell, az életemet kockáztattam volna.

Mivel így is,úgy is abba került volna, ha tavaly ez nem jön össze.

Én legalábbis így éreztem.

Offline

Róka írta:

heimweh. írta:

jók az effajta történetek, csak folyton van bennük minimum két olyan lényeges, mit lényeges, kulcsfontosságú dolog, amelyek közül az átlagos mentális problémákkal küzdő embernek egyik sem adatik meg. egyrészt legalább minimális felszabadítható, terápiára fordítható összeg (anélkül, hogy az ember hajléktalanná válna időközben), másrészt egy felkészült, motivált, lelkiismeretes szakember.

Szia!

Én átlagos vagyok és sikerült államilag támogatott kísérleti terápiába bejutnom 41 évesen.

Ráadásul a szakember is nagyon felkészült és motivált.

Neked is nagyon kívánom, sőt mindenkinek, hogy egyszer azt a hálát érezhessétek, amit én.

Nem bővelkedtem én sem a szerencsében.

24 évig szinte csak gyógyszereztek.

Szia Róka,

Örülök, hogy ilyen hathatós terápiád van, és egyre jobban vagy tőle. Gondolom a fentiekkel azt akartad írni, hogy mindenkinek áll a zászló, bárki résztvehet ilyen terápián. Hát itt Pesten sajnos nem. Én is jelentkeztem ingyenes terápiákra, de ezek mind munkaidőben vannak, amikor az az ember aki nem kap járadékot vagy nem tartják el, kénytelen dolgozni. Kiröhögtek, amikor mondtam, hogy este 18 órára tudnék menni.

Ekkorra találtam sok-sok pénzért magán terapeutát, ami számomra semmiféle megkönnyebbülést nem hozott, pedig nagy reményekkel vágtam bele.

 

 

 

 

 

Offline

parrot írta:

Nem tudom,érted -e,mi a problémám?A terapeuta hozzáállása.Valahogy nem fér a fejembe,hogy adhat le történetek címmel olyan írást,amely nem igazán az egyén problémájának mélységét tükrözi,annál inkább az általa folytatott terápia sikerére koncentrál.Ez számomra visszatetsző.Az megint más,hogy ,,figyeljetek,sokaknak tudtam segíteni,pár embert megkértem,írjon erről,s közreadom a búrán.

Én úgy érzem, hogy nagyon is tükrözi az egyén problémájának mélységét az írás.

Nekem átjött.

A terapeuta pedig nyugodtan reklámozza magát, sőt még jobban kellene reklámoznia, hogy másoknak is segítsen.

Miért ne?

Az ilyet híresztelni kell, hogy "emberek, van remény"!

Persze, csak ha valaki tényleg változtatni akar.

Én sem beszélnék így és megértem a fájdalmat.

Ezt ugyanis valóban meg kell tapasztalni a saját "bőrödön", hogy valósnak véld és elhidd.

Az ilyet tényleg érezni kell.

A hálát és a reményt.

Offline

heimweh. írta:

jók az effajta történetek, csak folyton van bennük minimum két olyan lényeges, mit lényeges, kulcsfontosságú dolog, amelyek közül az átlagos mentális problémákkal küzdő embernek egyik sem adatik meg. egyrészt legalább minimális felszabadítható, terápiára fordítható összeg (anélkül, hogy az ember hajléktalanná válna időközben), másrészt egy felkészült, motivált, lelkiismeretes szakember. 

Szia!

Én átlagos vagyok és sikerült államilag támogatott kísérleti terápiába bejutnom 41 évesen.

Ráadásul a szakember is nagyon felkészült és motivált.

Neked is nagyon kívánom, sőt mindenkinek, hogy egyszer azt a hálát érezhessétek, amit én.

Nem bővelkedtem én sem a szerencsében.

24 évig szinte csak gyógyszereztek.

Offline

Szerintem ez teljesen hiteles, korrekt írás.

A saját magam útját juttatja eszembe.

Mondjuk az enyém ennyire nem happy end, de ez márcsak a koromból is adódik.

Ettől eltekintve vannak hasonlóságok.

Főleg a terapeutát illetően.

Egy ilyen terapeuta már-már csodákra képes.

Az a szeretet, amit tőle kaptam, az a meleg és biztonságos érzés,

a teljes elfogadásom, engem is reménytelivé tett.

A múlt héten azt mondta, hogy ő is kötődik hozzám és szeret engem.

Azóta ez többször eszembe jutott és sírtam a hálától.

Olyan, mintha anyám szeretne végre úgy, ahogy mindig szerettem volna.

Bántások nélkül.

Azt hiszem megtanultam általa biztonságosan kötődni.

Legalábbis olyan emberekhez mindenképp, akik nem ambivalensek.

De az én sztorimnak szerintem még nincs vége és remélem én is megírhatom egyszer a történetemet happy end-el.

Offline

Szerintem nem kell kötözködni azzal, hogy másnak sikerült. Ez öröm. Én egy történetet sem írtam, ezt is félreérted. Ha neked nem tetszik, te más módon gyógyulj. Nekünk ez jó volt. Ennek örülünk, ha meglepő is Laughing out loud Sok szerencsét a te módszeredhez, amihez én nem fogok odamenni kötözködni. Ez viszont tök jó ha valakinek erőt ad, vagy lendületet. Még ha neked akármilyen okból nem tetszik is. Nekünk jó volt, és most is hálásan köszönöm. 

Offline

Ilyen hirtelen,három is?Csak úgy?Hárman reggel felébredtetek,hogy meg kell írni?Én meg most jöttem le a falvédőről...

Offline

Nem tudom érted-e, hogy ez önként lett írva?

Offline

Nem tudom,érted -e,mi a problémám?A terapeuta hozzáállása.Valahogy nem fér a fejembe,hogy adhat le történetek címmel olyan írást,amely nem igazán az egyén problémájának mélységét tükrözi,annál inkább az általa folytatott terápia sikerére koncentrál.Ez számomra visszatetsző.Az megint más,hogy ,,figyeljetek,sokaknak tudtam segíteni,pár embert megkértem,írjon erről,s közreadom a búrán.

Offline

jók ezek a történetek

újabb Thegy áldozat, akit csak papíron raktak rendbe

Offline

Nem vagy te egy kicsit negatív? Laughing out loud Ez az írás NÉVTELEN. Én írtam ide a nevét kommentbe, mert szóba került hogy drága a terápia, és ez itt nem így volt. Mi meg aki köszönthetünk neki igen sokat, hadd fejezzük már ki a hálánkat, anékül hogy téged ez zavarna. Köszi Laughing out loud Nem kérte ezt senki, ezt csak fantáziálod. De nincs gond Laughing out loud Neked még nem volt olyan terapod aki sokat tett érted, sokat köszönhettél neki ezért hálás voltál? Mert ha nem, akkor még nem találtad meg a megfelelőt. De ha lesz ilyen, lehet hogy szivesen leírod, hogy másnak segíts ezzel.... 

Offline

Na,erről beszéltem.A terapeuta saját magát fényezi,hogy ilyet berakat a saját páciense szájából.Nekem ez csalódás.

Offline

Összeakadtam egy fiatal lánnyal. Ő teljesen más volt, mint az eddigi terapeuták. Olyanokat mondott nekem, hogy: Te nem vagy elmebeteg, eldöntheted, hogy mit csinálsz. Ezek csak irracionális fájdalmak, szabályozhatod. Elmondta hogyan kell. Ha nem ment: újra és újra.

 

Mosolygott, kedves volt, megérintett, megsimogatott, tegeződtünk. Ha eltespedtem: rám kiabált. Amikor ilyen erősen motivál, nagyon érzem a törődést. Sok energiát fektet abba, hogy tegyek meg magamért mindent. A korábbi terapeutáimat nem igazán érdekelte, hogy mi van velem, ha letelt a 60 perc. Azt mondta a szakosító záróvizsga előtt, amikor nem akartam elmenni: hogy ha kell, akkor négykézláb menjek oda, de ezt, ha beledöglök is előtte még meg kell tennem magamért. Ennek köszönhetően vagyok még hallgatói jogviszonyban.

 

Ez a terápia nagyon új volt. Nagyon hatott rám. Egy év után, már értettem, hogyan kell viselkednem, hogy ne kelljen attól félnem, hogy a párom elhagy. Hogy a barátaim elfordulnak tőlem és magányos leszek. Jönnek még most is a rossz érzések, de nem ijedek meg tőlük, nem vágnak földhöz, vagy két napra ágyba, mert tudom, hogy mit kezdjek velük. Amíg csak gyógyszereket szedtem, rövid ideig voltam csak jobban. De általában rosszabbul.

 

Offline

Kicsit egyetértek Heimweh kommentjével, az anyagiakat illetően.

Sehol nem olvasunk arról, hogy mivel foglalkozott, miből élt, dolgozott-e valaha folyamatosan, el kellett-e tartania magát stb. Ha 36 éves korára még egyetemista, és korábban voltak a leírt szuicid késztetései és ezek kezelése, akkor gondolom nem volt az aktív munkapiac résztvevője. Ezt azért nem sokan tehetik meg, sokan hordjuk itt a mókuskerékből és a mentális betegségből adódó szenvedős keresztet.

Egyfelől nem akarom a kismama érdemeit kissebbíteni, nehéz úton van túl, és ha ő nem lett volna aktív részese a terápiás munkának, nem tartana itt. Erre mondja az orvosom mindig, hogy jó, hogy nem húzta le a pszichiátria mocsara. De nekem a fentiekkel együtt lenne teljes a kép. Azt meg nem hiszem, hogy egy terapeuta teljesen ingyen dolgozik, mert abból nem tud kenyeret venni.

Offline

heimweh. írta:

jók az effajta történetek, csak folyton van bennük minimum két olyan lényeges, mit lényeges, kulcsfontosságú dolog, amelyek közül az átlagos mentális problémákkal küzdő embernek egyik sem adatik meg. egyrészt legalább minimális felszabadítható, terápiára fordítható összeg (anélkül, hogy az ember hajléktalanná válna időközben), másrészt egy felkészült, motivált, lelkiismeretes szakember. 

 

Hát akkor most jó híreim vannak. Ez a "border kismama" csoporttársam volt terápián. Az a terapeuta akiről ír, az Erci! Aki itt is segítő a buran, megtalálod, eléred, ha akarod. Most a Fiatalok Lelkiegyensúlyáért Alapítványban dolgozik gyakran ingyen, vagy jelképes összegért. Több helyen is látod, itt az oldalon is. 

Offline

jók az effajta történetek, csak folyton van bennük minimum két olyan lényeges, mit lényeges, kulcsfontosságú dolog, amelyek közül az átlagos mentális problémákkal küzdő embernek egyik sem adatik meg. egyrészt legalább minimális felszabadítható, terápiára fordítható összeg (anélkül, hogy az ember hajléktalanná válna időközben), másrészt egy felkészült, motivált, lelkiismeretes szakember.