Borderlány története: a pengétől a kórházig

Otthon előveszem az éles kis vackokat. A pengéket. Fényes, félelmetes kicsi szerszámok. Szabályosan kiver tőlük a víz. Rakosgatom őket. Egymásra. Egymás mellé. Olyan iszonyú üres vagyok belül. Tisztára olyan, mintha ez az űr magába akarna szippantani. Ez súlyos. Visszateszem a pengéket a dobozba, és becsúsztatom az íróasztalom fiókjába. Belül ráz valami. Valami megfoghatatlan góc remeg… Félek! Rohadtul. Meg akarok halni! Nem, nem akarok meghalni! Ember küzdj, és bízva bízzál! Igen, tudom, de minek? Vagy miben?

Levetem magam az ágyra. Egy darabig a plafont bámulom. Hogy milyen iszonyú üres vagyok belül! Ezt lehetetlen kibírni. Miért van ez? Ez az egész? Most tényleg defektes vagyok, vagy mi? Bőgnöm kell. Azt hiszem, hihetetlenül sajnálom magam. Valami szorongó görcsbe vagyok bezárva valahol a gyomorszájam környékén, és nem tudok kitörni belőle. Belőlem. Be vagyok szorítva ebbe a bőrrel bevont hús-, zsír- és izomkötegbe – a csontjaim meg vázként kifeszítenek, hogy össze se csukolhassak. Talán, hogy majdan hassak, alkossak, s gyarapítsak, s a haza fényre derüljön, vagy ilyesmi.

Csak azt tudnám, mi fáj belül ilyen cseszettül, hogy fölpattannék, és üvöltve a földhöz vágnám magam, és bőgnék, meg rúg-kapálnék csak örökké már? Addig dobálnám magam a földhöz, amíg apró porcikákra nem törnék, és a koponyám szilánkosra nem repedne, és ki nem csurogna az agyvelőm és vele ez a rengeteg hányadék gondolat. A saját véremben fetrengnék hangosan bömbölve. Gyűlölöm magam. Nem is, rühellem magam. Igen ez a jó szó. Olyan undorító. Ja, igen, tudom, hogy az a legfőbb, hogy magunkat szeressük. Ott van a kutya elásva. Tiszta, mint egy matematikai képlet. Szereted magad, ezért szereted a többieket is mind-mind – majdnem – és az egész életet, és ezért persze borzasztó jó neked, amitől mosolyogsz, meg kedves vagy, és ettől ugye mások is még jobban szeretnek, mert olyan jó jókedvű vagy, és ezért te is még jobban szereted őket és magadat, és minden kezdődik elölről. Ez egy amolyan angyali kör, az ördöginek a reciproka. Csak hogy a matematikánál maradjak. Én viszont egy ördögi körben kergetem magam, mint kutya a farkát. Soha nem kapja el. Sokszor figyeltem a szomszéd néni foxiját. Mint valami megszállott dervis pörgött körbe-körbe önmaga körül, hogy már csak egy kanyar volt az egész kutya, és akkor egyszer-egyszer ráharapott, de csak a szőrre vagy a levegőre, úgyhogy a farok megint elszabadult, és ő csak rendíthetetlenül pörgött tovább. Hát én is ezt csinálom. Pörgetem be magam folyamatosan ezekbe az önbüntető, öngyűlölő körökbe. De miért? Mivel érdemeltem én ezt ki? Előző életemben valami sorozatgyilkos szadista voltam, vagy mi? Talán Hasfelmetsző Jack? Hát leszarom! Viszont, ha ez így megy tovább, akkor most (is) az leszek. Valami szadista gyilkos! Leginkább szadista öngyilkos! Mármint akkor mazochista.

Közben kicsit utálom azért a többieket is. …hogy ők tudnak élni. Ez egyszerűen nem ér! Szerintem titokban valami ajzószert zabál mindenki, vagy mit tudom én, mit. Vagy lehet, hogy mind valami kísérletinyúl-félék vagyunk egy olyan kísérletben, amiben egy életképes „lelkesállat” fajt fejlesztenek ki és tovább, és amiből én valami hiba folytán kimaradtam. Mondjuk, pont hiányoztam az óvodából, amikor a többieket beoltották valami cuccal. Mert ezt ám már nagyon korán be kell injektálni a fejlődő emberpalántába, különben hamarosan zavarok lépnek fel. Persze mindig van, volt, és lesz is néhány ember, aki adminisztrációs okokból soha nem kapja meg ezt a különleges védő- vagy milyen oltást. Vagy esetleg direkt nem adják be néhánynak. Ők a kontrollcsoport. Az olyan kattant arcok, mint jómagam. A kísérletvezetők a jó Isten és a Szent Valaki. Igen, ott ülnek fent valahol, és figyelik, hogy mit csinál a sok kis kísérleti alany ezen a legeslegjobb világon az összes világok közül. Ez rendkívül valószínű, hogy így történik. Hogy erre még senki nem jött rá! Hát ez rendkívül konstruktív elmefuttatás volt!

Inkább előveszek egy könyvet. A vizsgaidőszak gáz lesz. Kell egyet szigorlatoznom világirodalom egy homokos vén kecskénél. Amivel önmagában tényleg semmi gond. Csak teljesen pofára osztályoz, és nemre. Csak fiú kaphat ötöst, de a lányokat nem értem, mi alapján engedi át, mert ebben nagyon következetlennek tűnik. Mindenesetre a terhes lányokat és a törött kezű- vagy lábúakat némiképp kíméli, ezt mutatja a több éves, városi legendaként terjedő tapasztalat. Nagyszerű, nem? Most csináltassam fel magam, vagy törjem el a kezem-lábam, csak hogy átmenjek? Aztán sok más között még ott egy másik durva szigorlat nyelvtöriből, ami egyszerűen felfoghatatlan számomra, hogy hogyan tanulható meg. Igazán várhatott volna a magyarság az írás elsajátításával. Ha nem lenne annyi írásos emlék, kevesebbet tudnánk az egész nyelvügyi sztoriról, és nem kéne annyit magolni. Persze megint negatív vagyok, de baromira, mert igazából egész izgalmas az egész nyelvtöri cucc.

Próbálok olvasni. Nem értem. Az egész csak betűk kusza összevisszasága, amik, isten bizony, magukba akarnak szippantani! Meg fogok bukni. Valaki! Képtelenség odafigyelni. Az agyam apró szilánkokban a padlón hever. Már gondolataim sincsenek. Csak egyszerűen olyan áporodott a levegő a fejemben, mint egy dohos óvóhelyen, ahová utoljára a háborús bombázások elől menekültek kendőkbe csavart asszonyok a gyerekeikkel, és az épp nem- fronton-lévő férfiak minden menthetőt cipelve. És nekem állandóan ezt kell szívnom. Igen, valahogy olyan iszonyú büdösek a gondolataim. Olyan pállottak, rothadtak, erjedtek. Mit tudom én. Mint valami mérges gáz, szétterjednek bennem, és megbénítanak. Csak fekszem. Ez tiszta röhej. Egyre nagyobb feszültséget érzek valahogy gócosodni a szívem körül. Igen, mintha lassan, adagonként a szívemből szétpumpálódó véráramon keresztül szétáradna bennem valami gonosz erő, ami elszív minden pozitív energiát. Nincs fölötte kontrolom.

Tudom már. Rajzolnom kéne megint. Katonaéva is azt mondta a múltkor, hogy próbáljam meg szublimálni a sok gennyet magamban vagy –ból vagy ilyesmi. Persze ő nem gennynek nevezte. Mindegy. A rajzolás dolog vagy másfél évre tényleg lekötött anno a gimiben. Valahogy kibírtam a délelőttöket a suliban, aztán haza mentem, és csak rajzoltam, és rajzoltam, és egyszer csak este lett, és lehetett lefeküdni.

O.k., itt a papír, de mit rajzoljak? Azelőtt csakúgy folyt belőlem, de most semmi ötletem. Akkor ötlet sem kellett. De most olyan merev a kezem, és üres az agyam, mint egy kongó hordó, és nem érzek semmit csak fojtogató fájdalmat, ami mar szét belül. Nem igaz, hogy már rajzolni sem tudok! Végre csöng a telefonom. Márk az, hogy hazaért, és elmennék-e hozzá. Elmegyek.          

Rossz kedve van. Neki is. Klassz. Ilyenkor iszonyat lehangoló. Csak úgy ömlik belőle a negatív energia vagy mi. Mintha az én aurám – hogy uptodate módon fejezzem ki magam – olyan iszonyat pozitív lenne. Érzem ahogy szinte besűrűsödik, és elsötétül körülöttünk a levegő. Márk érdektelen, bántó, és vigasztalhatatlan. Nem mintha nagyon menne mostanság már nekem a vigasztalás, vagy egyáltalán. Én meg csak üres vagyok, és fájok most kicsit feljebb, a mellkasomnál. Király. A szokásos gyógyszerre alkohol. Közben Márk feltartóztathatatlan, kiábrándult szóáradattal szórakoztat. Elég hamar benyakalunk egy üveg Martinit. Szerintem több, mint 10 darab Rivotril elfogy. Én szívok füvet is. Neki nem jön be. A nagy fűtől röhögések ideje már rég lejárt. Kicsit bekábulok, de igazán nem mondhatni, hogy jobb lenne. Bármi. A zsibbadáson át is érzem, még mindig iszonyú üres és fájdalmas vagyok belül – telve borulatokkal, ahogy Füst Milán mondaná.

 

Ott alszom nála, mármint nem a Füst Milánnál, hanem Márknál. Reggel ő megy dolgozni. Talán nekem is, legalább majd erre a nyárra, kellene állást keresnem. De azt hiszem, iszonyú lusta vagyok vagy motiválatlan vagy konkrétan depis vagy valami. Különben is, milyen munkát keressek? Ehhez a „diákmunka éhbérért” című műsorhoz túlzottan kényelmes és elkényeztetett vagyok. Különben meg azt sem tudom, milyen munkák vannak. Mármint, hogy mi mit jelent. Legalábbis olyan kacifántosan szövegelik meg a munkaköröket és leírásaikat, hogy amikor néha jobb pillanatomban keresgéltem, konkrétan semmit sem értettem. Az hagyján, hogy mondjuk, azt sem tudom igazából, hogy például a „hirdetésszervező” vajon mit is csinál pontosan, de a „médiavásárlási asszisztens” szóösszetétel jelentését még csak elképzelni sem tudom. Mármint igen, de az szerintem nem túlzottan közelíti meg a valóságot… Na, és a „bonyolítói gyakorlattal rendelkező munkatársról” már nem is beszélve… Mégis mit bonyolítói gyakorlattal rendelkező munkatárs? Mert, ha valamihez, hát a dolgok bonyolításához aztán értek, de gondolom, nem igazán erre gondoltak. Vagy ez így másoknak olyan egyértelmű, hogy oda se kell írni? Vagy direkt találnak ki ilyen hülye neveket a dolgoknak, meg fogalmaznak ilyen misztikusan, hogy az embernek gőze se legyen róla, mi a lószart is takar a munkakör, amit meghirdettek? Ha igen, akkor elérték a céljukat. Különben meg hiába mentettem el néhányat mondván, hogy felhívom őket, hogy mégis mi a feladata egy olyan izének, akit keresnek, mert a telefonálás nálam… nem is tudom… totál gáz. Lehet, hogy telefonálás-fóbiám van. Nem tudom, van-e ilyen betegség, de én egyszerűen olyan szörnyű kínszenvedések árán bírom csak felhívni még azt is, akivel esetleg szívesen beszélnék, hogy az már katasztrófa. Amikor már beszélünk, meg utána, tök jó, de amíg végre ráveszem magam! Beletelhet fél évbe is. Aztán meg már azért nem merem felhívni az illetőt, mert milyen izé már, hogy eddig felé sem néztem. Ez olyan gáz! Úgy lenne a jó, ha örülne inkább, hogy végre fölhívtam egyáltalán! Úgy nem paráznék ennyire rá az egész ügyre, és biztos előbb föl merném hívni. Van olyan volt-legjobb barátnőm is, akit már egyáltalán nem mernék felhívni. Majd talán, ha öregek leszünk, és már a múlté az is, hogy évekig nem hívtam, akkor felhívom. Csak nem basz le annyi idő után!

Szóval mi tévő legyek? Itt rohadjak a lakásban, és olvassak csak folyamat? Mikor legutóbb a Katona Évánál voltam a múlt héten, és arról volt szó, hogy próbáljak már csinálni valamit – mármint valami olyat, amit élvezek -, szóval akkor azt mondta, hogy ha már ilyen meleg az idei május, menjek, mondjuk, strandra, vagy uszodába úszni egy jót. Merthogy az milyen klassz dolog. De egyedül? Egyébként meg úgysincs kedvem sem a klóros vízhez, sem a napon gőzölgő testek közé fúrnom magam. Ha csak rágondolok, ahogy ott izzadnak egymás hegyén-hátán, hát kiver a víz. Még úgy az úszás része az oké, de utána úgy viszketek attól az uszodai létől, mintha rühes lennék, hiába kenek magamra két kiló testápolót. A hajamat meg hagyjuk! Az az állag! Szinte törik, mikor copfozom. Nem mondom, lehet, hogy kissé kényes vagyok, de hát ez van. Most mit csináljak? Így dobott ki a gép. 

 

Visszamegyek az albérletbe. Eszem egy joghurtot. Mást nem, pedig éhes vagyok. De csak azért sem! Minek? Többet soha nem is ennék szívem szerint. Éhen halasztom magam. Hulljon a férgese! Ez persze tök barom egy ötlet. De legalább jól lefogynék, és a Katonaéva aggódna értem! Nem tudná, szegény picinyem, mi lelt – engemet. Micsoda barom vagyok tényleg! Csoda barom. Direkt anorexiás leszek a végén. Mintha lenne hozzá elég akaraterőm! Pont ehhez! Azért az anorexiások nem kispályások akaraterő ügyben. Legalábbis eddig rengetegszer próbáltam – már általános felső tagozatában is (úgy látszik, már akkor hülye voltam) -, hogy hány napig bírom evés nélkül, és a max. kábé két nap volt. De hogy soha ne egyek, csak egy-egy almát vagy fél doboz kefirt, na nem! Ha mégis elhatározom, úgyis becsúszik valami jó kis kaja a képbe valahogy, és akkor vége, nem tudok ellenállni. Utána meg már úgyis mindegy.

Bekapcsolom a TV-t. Kapcsolgatom. Iszonyú, hogy nincs semmi értelmes műsor! Ezt nem hiszem el! Itt ez a, jó ég se tudja, hány csatorna, aztán egyiket se lehet nézni. Az egyiken néptáncolnak valami borzalmas nyekergésre és vinnyogásra. Ez a halálom. Egyszerűen nem bírom a népzenét meg a néptáncolást. Biztos csúnya dolog, de ez van. Fizikailag rosszul leszek tőle. A másikon premier plánban egy rengő fenék – narancsbőr-masszírozó gépet reklámoz egy formás, üdvözülten vigyorgó amerikai maca. Jól van, mosolyogj csak, nagyon jól áll!  A többin egymást érik az ősrégi amcsi sorozatok, tele barkós, vagy bonygyorított hajú gusztustalanul öltözött és sminkelt nőkkel meg pasikkal. Na és ott vannak még a könnyfakasztó dél-amerikai sorozatok: „Alexandra gyereket vár Armandotól! De mért fáj ez nekem így, Diego?”. Hát tényleg konkrétan könnyfakasztó, hogy ezt emberek nézni bírják. Egyáltalán, hogy lejátsszák. Sőt már az is, hogy elkészítik őket. Egyszerűen nem bírom elhinni!

Bemegyek a szobámba, előszedek egy dugi doboz Rivotrilt meg az újdonsült antidepimet Ez már a harmadikféle, amivel próbálkozunk. Lenyelek kettőt-kettőt mindegyikből. Miért ne?! Pedig nem akarom igazából tönkretenni magam. Vagy mégis? Igazság szerint, nem igen tudom én már követni, hogy mit is akarok. Vagy hogy akarok-e valamit egyáltalán.

Olyan szarul vagyok. Mintha téglák lennének a mellkasomra pakolva. Most úgy igazán megölném magam. Persze, ha ez igaz lenne, akkor megtenném. Akkor megteszem. De nem. Nem teszem meg valamiért. Tudnám, miért! Mi tart vissza? Valami pedig igenis visszatart, és az rossz szöveg, hogy az anyámék vagy Márk vagy akárki. Szar szöveg! És nem is az döbbent vissza, hogy „mily álmok jőnek a halálban”. Mert engem Hamlettel ellentétben, ez rohadtul nem érdekel. Egyrészt halva nem igen hiszem, hogy fogok álmodni valamit is – csak egy adag bomlásra kész szerves anyag leszek, férgek és növények tápláléka. Lebomlok, azt’ kész. Másrészt, meg ha már az álomról van szó, hát engem sokkal inkább visszadöbbent az, hogy mily álmok jőnek az életben. Ma hajnalban is úgy ébredtem, hogy azt hittem a szívem szakad meg az agyamba égetett rémképektől. Már nem emlékszem rájuk szerencsére, de akkor bömbölnöm kellett a borzalomtól. Szóval valami másról van szó. De nem tudom, miről. Csak egyszerűen érzem, hogy valami megakadályoz abban, hogy megtegyem. Pedig annyira nem számit semmi. Nem vagyok semmi én se, hogy számítson igazán, megteszem-e. Akkor mégis miért nem teszem meg? Talán a hülye gyógyszerek miatt. Talán, ha nem szedném ezt a sok szar antidepit meg szorongásoldót meg hangulatkiegyenlítőt meg antipszichotikumot… – te jó ég, mennyi legális drogot nyomatok magamba! Szóval, ha nem szedném őket, feltisztulna az agyam, még tisztábban látnám, milyen szar, és meg tudnám tenni. Persze, épp ezért kell szednem őket. De nem értem, mire jó ez. Mit számít? Egy csomó pénzt áldoz rám az állam meg az adófizető állampolgárok, hogy megfizethető áron hozzájussak ezekhez a cseszett drága szerekhez, pedig lehet, hogy semmi értelme. Ráadásul így is szarul vagyok. Lehet, hogy ha hagynák a dolgokat a maguk természetes módján történni, és nem befolyásolnák az agyam kémiáját, az lenne a jó. De nem, beleszólnak a természetbe. Hát persze, hogy gyógyszerelni kell, persze, hogy nem normális, persze, hogy meg kell menteni az öngyilkosságtól! Hát persze! Az embernek mindig mindenbe bele kell nyúlkálnia. Mert az ember, ugye, mindig mindent jobban tud. De melyik ember? És csak azt tudnám, azt honnan tudja, hogy mindig mindent jobban tud? És kinél tudja jobban? Na, jó, ezt hagyjuk abba! Elegem van! Fú, most tényleg olyan, mintha valami gonosz erő irányítaná az agyam. No de persze nem mintha gond lenne.  Fél kézzel is elbánok vele. Hogyne! De inkább majd egy kicsit később. Most rohadtul érzem magam. Aztán persze az is lehet, hogy a dolog sokkalta egyszerűbb, mint hinnénk, és én magam vagyok a Gonosz.

Jaj, de jó, csöngetnek. Biztosan Márk az.

Igen. Feljön. Iszonyú barátságtalan vagyok vele, és ingerült. Mitől vagyok ilyen? Ez a kicseszett Rivotril nem ér semmit – tiszta idegbeteg vagyok! Veszekszünk. Végül bőgni kezdek. Annyira tehetetlennek érzem magam. Persze ő is. Tele nyomorult kis dühökkel minden és mindenki iránt. Csak néz rám teljesen apatikusan. Nem tudja, mit tehetne velem. De én sem! Olyan kilátástalan az egész. Legszívesebben széttörnék mindent, de akkor utána meg takaríthatnám össze a romokat. Kinek kell az?     

Elmegy. Nem tud mit kezdeni velem. Azt mondja, állandóan csak hisztizem. Látom rajta, hogy totál fel van dúlva. De hát, én nem akarok hisztizni. Nem akarom, hogy elmenjen. A picsába! Én tényleg nem akarom, hogy bunkó legyek… Csak annyira feszít valami. Az érzések annyira eluralnak, hogy már nem csak érzem őket, hanem én magam válok a dühvé vagy az elkeseredettséggé, és mindent elural bennem. Testem, lelkem elárasztódik valami gát nélkül hömpölygő örvényben, ami már a számon, és a tetteimen keresztül rajtam is túlcsordul. Hangosan, üvöltve bőgök. De elmegy. Nyugodt, kényelmes léptei puffannak a lépcsőházban. Durr! A kapuajtó becsapódott mögötte. Kinn van. De hátha visszajön! Kérlek, tedd meg, hogy nem hagysz így itt! Tudom, hogy szemét vagyok, és hogy nincs bocsánat, de… csak legyél itt velem mégis! Kérlek! Semmi. Szóval elmész, csak így?! Akkor viszont halljak meg, és te szenvedj! Egész hátralévő életedben! És halálodban! Örökkön örökké! Dögölj meg, te… te semmi! Nem érdekelsz! Menj csak! Csak bírjam ki! Kibírjam! Verem a fejem a falba. Csak fájjon! Igen! Legszívesebben szétverném magam. Folyjék a vérem! Hogy lehetek ekkora egy állat? Be akarom bizonyítani, hogy egy önző hisztis picsa vagyok, akit nem lehet kibírni? Ezt tényleg nem lehet kibírni! Gyűlölöm magam azért, amit csinálok. Hogy ilyen iszonyú kiszolgáltatott és tehetetlen vagyok…

Előveszem a pengéket. Az egyikkel elkezdem vagdosni a csuklómat. (Ha hülye vagy, légy még hülyébb! – ez a legfőbb bölcsesség.) Próbálom oda irányítani a vágást, ahol már van régebbi heg, és amit eltakar az órám szíja. Puff, lecsapok. A bőröm több helyen szétnyílik egy pillanatig látni engedve az alatta lévő ilyen egészen fehér… dolgot – gondolom, a kötőszövet vagy mi. Olyan mintha ilyen bőrruha lenne rajtam, és azt sértettem volna fel – csak alatta kezdődöm én. Aztán már szivárog is a vér, de nagyon haloványan. Most erővel kéne ugyanezt, hogy tényleg vérezzek. És még erősebben, hogy tényleg veszélyes legyen a dolog. Na, oké, ez kicsit nagyobbra sikerült. Huh, mintha a vérrel együtt a fájdalom is kiszivárogna belőlem. Mármint a lelki – mert átvette a helyét a testi. Azt a belső fájdalmat viszont ezzel mintha… elvágták volna. Ez jó kis kifejezés – ez esetben rendkívül helytálló… Valóban elvágtam. Most kívül fáj – ott és akkor, ahol és amikor én akarom. Jó látni, ahogy kibuggyan a vérem. Lassan szivárog kifele a hasítékon. Jaj, egy zsepi kéne! Oké, így, felitatom. Nem elég. Még. Á, lecsöppent. A francba! Irány a fürdő. Kinyitom rá a csapot. Ömlik rá a víz – egy rozsdás folyam hömpölyög zubogva a lefolyóba. Nem is igazán fáj. Jó, csíp meg minden, meg valahol mélyen legbelül azért rohadt egy érzés. Mégsem az a pusztító indulat… De főleg az bosszant, hogy nem merem mélyebben megvágni magam. Nem is akarok igazából meghalni, mégsem tudok szabadulni a gondolattól, hogy csak egy kicsit – na jó azért eléggé – kellene nagyobb erővel ugyanezt csinálnom, és vége lenne ennek a szenvedésnek.

Valami zajt hallok. Kati az, a lakótársam. Össze kell szednem magam! Jó, alig vérzik, épphogy szivárog belőle egy kis vörös ér. A zsebkendőkre csuklószorítót húzok, a nyugtatókat meg a pengéket belegyömöszölöm az övtáskámba. Kirobogok elé az előszobába. Egy gyönyörű fogpaszta-reklám-mosoly-köszönés. Azt mondom, el kell mennem. Pár szót váltunk. Elhadarja, hogy milyen klassz helyre vitte ebédelni az új pasija, megkérdezi tőlem is, hogy mi a helyzet, hogy állok a szigorlatra készüléssel. Azt mondom, megyeget, és most is épp könyvtárba rohanok. Nem vesz észre semmit – hál’ Isten! Hiába lakunk együtt most már lassan két éve, valahogy annyira nem vágja a lelki dolgokat, hogy az valami fenomenális, így aztán soha nem kerültünk közel egymáshoz. Élünk egymás mellett. Párhuzamos dimenziókban.

  Kiérek végre az utcára, de itt megint iszonyú erővel tör rám valami rettentő kétségbeesés. Hova a francba menjek egyáltalán? Hiába vágtam – megint -, az egész életem egy fos! Nincs semmi örömöm, nem élvezek semmit, sőt már barátaim sincsenek, és még Márkot is elmarom magamtól. Nem hiszem, hogy bárki tudna segíteni, és hogy valaha jobb lesz. Hogy megnormálisodok egyszer. Jaj, ne már, hogy most itt bőgjek! A francba, de annyira szar lennem is. Nem értem. Megpróbálom visszafojtani a sírást, és bemegyek egy béna üzletbe, ahol csupa leginkább ipari hígítóra emlékeztető löttyök állnak fél decistől egy literes üveges adagokban az alkohol „részleg” poros polcain, veszek egy kis üveg tearumot – csak ezt találom ihatónak -, meg kólát. Már sötétedik. Csak megyek, közben iszom a rumot, rá gyorsan a kólát, mert iszonyú szar különben. Így lassan kezd csökkenni kicsit az a belső szorítás, az a vasmarok, ami összeszorítja a szívemet. Az egész belsőmet. Bekapok pár szem Rivotrilt. Jó pár szemet. Aztán még pia, még gyógyszer… Megyek tovább cél nélkül. Előre. Rendületlenül…

  Kezdek lassan tompulni. Sőt, nem is olyan lassan. Hirtelen olyan mosódott a világ már. Kicsit, azt hiszem, szédülök is. Meg dűlök is. A francba! Fel kéne hívnom a Katonaévát. Igen. Azt hiszem. Nem, ezek az üzenetek… Névjegyzék kell, te szegény. De biztos felmerjem hívni – ilyenkor? Egyáltalán hány óra? Ja, igen, hogyne, itt van az orrom előtt. 20:43… Az még nem olyan késő. Jaj, inkább most ide leülök. Hogy is? Milyen hülye száma van. Csupa randa szám: 9, meg 7 és 5 is van benne. Ezek miért rondák? Talán, mert páratlanok. Igen, a páratlan számok mind olyan undokok – olyan gőgösek, vagy mik. Szóval a szám… Igen, és most hívás. És igen, csöng. Na, vedd már föl! Hú ez egy gyerekhang! – erre nem számítottam. Kérem az anyukáját. Iszonyúan ver a szívem. Most mi a fenét mondjak neki egyáltalán?! Jó estét Doktornő, elkezdtem öngyilkos lenni, de félúton meggondoltam magam? Hát persze, ez igazán nagyszerűen hangzik. Meghallom a hangját. Halló! Válaszolni kéne valamit. Basszus, össze-vissza dadogok! Végre kinyögöm, mi van, bár a nyelvem már alig akar engedelmeskedni, olyan lett, mint egy kövér, döglött hal. Elég undorító az egész. Úgy ánblokk. Azt mondja, kihívja a mentőket, mondjam meg, hol vagyok. Na, persze!  Hát hülye vagyok én? Hiszen akkor kijönnek, és elvisznek. Mondjuk, akkor legalább nem halok meg. Bár ennyitől nem is halnék meg. Csak összeesnék. Mindjárt össze is esem. Mindegy, nem akarom megmondani, hol vagyok, és kész! Meg aztán nem is igen tudom. Én csak vele akartam beszélni. Vagy mi? De a hangja olyan kétségbeesett. Homályosan felsejlik bennem, hogy iszonyú nagy bunkóság, amit csinálok. Állati kibaszás. Úgyhogy, megpróbálom elmagyarázni, hol is vagyok szerintem, de érzem, hogy az agyam egyre jobban csúszik szanaszét. A telefonom is valahogy egyre rohadt nehezebb. És szörnyű messzeségből hallom a Katonaéva hangját, mintha egy kútból beszélne. Beleugrott volna? Á, ő nem csinál ilyen butaságokat. Azt mondja, rakjuk le, ő hívja a mentőket. „Maradjon ott, ahol van!  Ne menjen sehova!” – visszhangzik a fejemben. De igazából nemigen értem én már a szavak jelentését. Hallom, ahogy búg a vonal a fülembe. Hogy is kerül egyáltalán gyengülő szorításomba a telefonom? Sőt, én hogy kerülök ide? Arrébb botorkálok. Rémlik, hogy valamit kell csinálnom. Valaki mondott valamit. Elindulok a sötét utcán, de hasra esek. Egy gondolat motoszkál a fejemben, hogy fel kéne hívnom a Katonaévát, mert nem tudom, mi van. Megpróbálok felállni. Mikor végre sikerül, egy kerítéshez botladozom, leülök a tövébe. Hányok. A földre, a ruhámra. Ez súlyos. Azt hiszem. Valaki megszólít. Egy férfi, hogy mi bajom. Próbálok válaszolni. Hát, nemigen megy. Valami mentőkről beszél, amiről eszembe jut valami, de már azt sem tudom, mi.

 

Érzem, hogy egy csövet dugnak le a torkomon. A gyomromat mossák? Rohadt egy dolog. Nem kapok levegőt. El akarnám valahogy kapni a fejem, de akkor még jobban nyom az a valami a torkomban. Érzem, hogy lefognak, most már a fejemet is szorítják. Bőgni akarok. Még azt se lehet. Fáj! Azt mondják, nyomjam. De mit? Nem szülni jöttem! Egy nagy csattanás, fröcsögés valahol lent a lábamnál valami edényben. Azt mondják, nagyon jó, még egyszer. Nem értek semmit. Mit még egyszer?

  Valami érdes ágyba raknak. Forog velem a szoba. A plafonról szikrázó neoncsövek akarnak rám szakadni. Az agyam, mint egy mirelit húscsomag. Pisilni kell. Szólni akarok, de nem megy. Végre egy nővér odajön hozzám, hoz egy ágytálat. Jó fej, ebbe? Föl akarnék kelni, de azt mondja, nem lehet, mert infúzió van bennem. És tényleg. Elmegy, otthagyva az ágytálat a fenekem alatt. Iszonyúan nyom. Ebbe aztán rohadtul nem birok belepisilni. Komolyan nem. Egyszerűen hiába nyomom. Pedig, isten bizony, nyomom is! Nagy nehezen rászánom magam, hogy felkeljek. Botorkálok valamerre a sötétben, mert most bezzeg lekapcsolta a nővér azt a cseszett lámpát. Viszem magammal az infúziós üveget. Jóhogy, hozzám van kötve – vagy mi?! Végre meglesz a WC, pisilek. Elég bonyolult művelet ez, te. Az egész. Ott egyensúlyozni a büdös kagyló fölött a sötétben, ráadásul egyik kezemben az infúziós üveg – főleg ilyen zavart fejjel… Persze ez a kábultság önmagában elég klassz dolog. Komolyan egész élvezem.

  Visszavánszorgok az ágyamhoz, lefekszem, de képtelenség aludni. Közben új beteget hoznak, egy cigányasszonyt. Szörnyű zajt csinál, hangosan sopánkodik. Erre egy öregasszony is rákezdi. Hogy ő nem is akart öngyilkos lenni, és az ő gonosz gyerekei direkt hozták be, miután benyugtatózták. Most ez vajon komoly? Megint minden elcsendesedik, és elsötétül. 

  Csak pár percig van nyugalom, közben én álmodom valami szarságot: hogy albérletet keresünk a Katival, vagy ilyesmi, mindenesetre egyszerre ott vagyunk egy lakótelepi lakásban, ahol is a szoba egyik feléig víz van – a tenger. És valami borzalmas ürge a főbérlő, aki mindenhova egy rémisztő vérebbel közlekedik. Az egész tiszta nyomasztó. Aztán fölébredek végre, mert már úszom az izzadtságban.

  Látom, hogy a cigányasszony kábán kering a sötét kórteremben kétségbeesetten jajveszékelve, hogy neki pisilnie kell. Akarnám mondani, hogy hol a WC, de nem megy, valahogy hihetetlen gyengének érzem magam. Szinte a nyálam is elcsordul, olyan bénának érzem magam hirtelen. Mikor pár éve kivették a mandulámat, mert állandóan be volt gyulladva, és túladagolták az érzéstelenítőt, akkor voltam ilyen tehetetlen. Rohadt egy érzés! Úristen, a cigányasszony bemegy a szekrénybe! Jól van, kijött. Ahhoz túl hamar, hogy belepisilhetett volna. Ne már, most meg felkecmereg a csapra! Belepisil. Ezt nem hiszem el! Hát, ez óriási! Jobb helyet nem is igen találhatott volna, végül is.

 

Mikor legközelebb magamhoz térek, még mindig sötét van. Nem értem, most már ennek az estének soha nem akar vége lenni? De a folyosóról kezd egyre inkább beszűrődni a zaj. Behallatszik a rádió is valahonnan a távolból: „Az őrmester a pisztolyát tisztogatta, majd amikor a tokjába rakta, az elsült… 6 napon belül gyógyuló sérülések…” Szóval csak lesz ebből előbb-utóbb egy új nap. Ez azért egy kicsit megnyugtató. Új idők, új dalai. Ez is mi? Ady? Nagyszerű, akkor néhány agysejtem csak maradt… Már azt hittem, minden adatot kivakuztam az agyamból.  

  Behunyom a szemem jó erősen, még a kezem is ráteszem. A Nagypapit látom a retinámba beleégve. Ahogy egy fényképen néz, kicsit erőltetett mosollyal, és az egyszerű, szürke kishivatalnokok riadalmával – néz fel a kamerába. Én ülök a kádban, ami mellett félig térdel. Kicsi vagyok. Puff! Szétlövöm az agyam, szétloccsan a fejem, és egészen megszűnik ez az egész.