Borderlány története -- 6. rész Emlékek apáról és Tündérhegy

Most jut eszembe, hogy valamit az apámmal álmodtam. Totál nem emlékszem, hogy mit, de valahogy azóta állandóan eszembe jut az apám. Olyan fura, annyira nem ismerem. Mintha semmi közünk nem lenne egymáshoz, azon kívül persze, hogy a vezetéknevünk ugyanaz. Egy rejtély ez az ember számomra. De hát, már Ady megmondta, ugye, hogy minden titok e nagy világon, s az Isten is az, ha van, és én vagyok a titkok titka, szegény hajszolt magam. De valahogy az, hogy mit bír az apám az anyámban? – ez magamnál is, óh, jaj, nagyobb titok. Szerintem csak azt a szigorúsága és fegyelmezettsége mögött rejlő, vérző lelkű, árva kis gyermeket. Ezért lehet, hogy a szülei zsidó-ellenes érvei csak még inkább megerősítették abban a döntésében, hogy ő márpedig az anyámmal akarja leélni az életét. Apám szülei nyakas kálomista svábok voltak, és szerintük az én édes jó anyám egy szörnyű némber, aki karakán gőgösségével egész fajának köztudott undokságát és önteltségét képviseli. El se mentek az esküvőjükre. Még Lilit sem akarták látni. Csak mikor kétéves volt, akkor hagyták magukat apámtól rábeszélni egy vizitre – ahogy röhejes módon a vendégségbe menést hívták. Aztán, mire én megszülettem, a haragjuk valahogy nagyjából elpárolgott, és mindenki úgy tett, mintha mi sem történt volna, és mindenki szeretne szépen mindenkit… Szerény véleményem szerint, az apám szerelme az anyám iránt nem nyilvánul meg másban, mint hogy a benne rejlő kislányroncs sebeit nyalogatja, és védi a külső, gonosz világ támadásaitól. Legalábbis anyám borzasztó sorsára és idegállapotára hivatkozva mindig neki ad mindenben igazat, és más dolga sincs e világon, minthogy őt óvja – legalábbis megpróbálja óvni - egyre fásultabban és elcsigázottabban, nemcsak a gonosz világtól meg a széltől, hanem a saját gyerekeitől is. Ilyenekkel, hogy például: „Most nem lehet. Tudhatnád, hogy szegény anyád…”  - mindezt szemrehányóan. Mi? Mit tudhatnék? Mit tehetek én róla? Mit érdekel? Szóval tőlem is óvja, mintha valami szörnyeteg lennék. A legdurvábban Lili… után nyomta, mikor szegény anyámat már a látványom is rá emlékeztette évekig olyan élesen, hogy ha csak a színe elé kerültem, elsírta magát. Nem mondom, baszott jó volt! Minta magamtól nem éreztem volna elég szarul magam az egész ügy miatt… Nem, nem, nem is akarok rá gondolni! Igen, gondoljunk inkább a jelenre! Könyörülj rajtam… Nem, ezt nem szabad elkezdeni! Hú, hogy rohan az idő, mindjárt jönnek ki a többiek a csoportról! Igen, így, szépen várjuk őket! Na, nem is baj, hogy bevettem azt a szar Eunoctint.

 

Vége a csoportnak, jönnek a többiek is cigizni. Én már tiszta jól vagyok. Kérdezik, hogy minek jöttem ki. Csakúgy. Ezt viccesnek találják, és most már én is. Olyan mintha be lennék szívva. Tök jókat röhögcsélek az Ildivel meg a Krisztivel. Közben a Bélát hallgatjuk. Kész röhej az a manus, nem lehet kibírni röhögés nélkül a dumáját. Most az egyik srác, az Andor próbál vele beszélgetni - mindenkivel azt próbál - a Béla meg - tiszta gettó szövege van - ilyeneket mond, hogy „nem vagyok én tenger, hogy hullámozzak!”, meg aszongya: „Nem félek én egy két hónapos csecsemőtől sem, kiscsávó!  Naon ott vagyok én ám a pályán, de látom, te is naon ott vagy.” Szegény Andor gyerek nem adja fel. Csak kérdezget tőle ilyen faszságokat, hogy szerinte mi az élet... bla-bla-bla... Erre a Béla: ”Tudod, mit bírok én benned, te?  Semmit.  De azt nagyon!” Ezt nem hiszem el! Honnan szedi ezt a dumát? Viszont legalább sikerült neki - ha egyáltalán ez volt a célja - leszerelni ezt az Andor gyereket. Most minden olyan klassz. 

Látom, ahogy valakik jönnek a Katonaéva szobája felől. Egy anyuka, egy apuka - gondolom -, meg egy kis csajszi - törött a lábbal!!! Be van az egész gipszelve. Szóval ez a kismadár! A törött lábú kismadárka! Óriási! Törött lábú madárkának nevezi ezt a lányt! Ki ez? És miért nevezte ilyen kedvesen? Miért? A kismadár, főleg a törött lábú az egy pihegő, törékeny, pihe-puha kis bisz-basz... Én meg milyen boldog voltam, amikor lecsutorázott. Mindenesetre egy kutya tutira sem nem pihegő - legfeljebb lihegő-, sem nem törékeny, sem nem pihe-puha... Hát kösz! Ráadásul, az a Csutora egy randa keverék kis dög volt. Ha jól emlékszem, a regényben a gazdáját is megharapta, meg állandóan bevizelt. Igen, beVIZelt. Utálom a vizet! Ne! Könyörülj rajtam, Jézus Krisztus! Irgalmazz nekem, nyomorult bűnösnek! Higgadjak le! Könyörülj rajtam, Jézus Krisztus! Kérlek szépen, könyörülj rajtam! Bűnös vagyok! Tudom. Tűrni kell mit ránk szabott a sors... ránk baszott a sors...

  Na, szedd össze magad! Nem kérem, semmi bajom, tökéletesen jól leledzem. Éppen csak elkalandoztam egy egész aprót. Na jó, ezek tiszta görbén néznek rám, úgyhogy húzás elfele! Miért félsz?  ...Indulj, szálljon az ének!  Nézz szét, híre sincsen a télnek!

  Egy kicsit csak fekszem itt a szobában. Olyan zilált vagyok. Belül... Persze lehet, hogy kívül is, de azt nem látom. Szerencsére.

  Micsoda? Minek ébredjek fel? Fázom. Műhely? Ilyenkor? Ja, hogy délután van. Igen, most már emlékszem. Ma még csak ma van. De én most nem fogok fölkelni, semmi értelme. Rosszul vagyok. Hogy mondják-e ezt a Kemény Gábornak? Hát mondják! Bánom is én! Végre elmentek! A faszért kellett felébreszteniük. A picsába! Most meg már nem tudok visszaaludni. Na jó, fölkelek. Viszont akkor muszáj műhelyre mennem. Na jó, odamegyek.

  Azt mondja a Kemény Gábor, hogy örül, hogy mégis jöttem órára. Órára?! Másfél óra, könyörgöm! Mondjuk, azért jól esik, hogy ezt mondja. Csak még mindig valahogy olyan híg a fejem - belül. Persze lehet, hogy kívül is. A helyemet persze rögtön elfoglalta a Gyuri. Mindegy, legalább ide ülhetek a sarokba. Így, itt jó! Mennyit dumál már ez a Kemény Gábor ma! Nem bírom követni. Valami zenét fogunk hallgatni. Az nem is olyan rossz ötlet. Mindenki nyújtózzon el, amilyen kényelmesen csak tud. Érezzük, ahogy ellazulnak a végtagjaink, ahogy a testünk a szivacshoz nyomódik, és ahogy lélegzünk... És most próbáljanak meg befelé figyelni, egyre beljebb... 

  Ez nagyon kemény egy zene! Most nem igazán érzem, hogy jó nekem ezt hallgatni! Szippant be magába. Nem bírom tovább! Kapcsolják ki! Neee...! Könyörülj rajtam, Jézus Krisztus! Könyörülj rajtam!  Igen, rosszul vagyok. Igen, kapcsolják ki! Hadd menjek ki! Jó, a nővérszobába megyek. Nem, nem kell kísérgetni, köszönöm. Jó! Naaa, hadd menjek!

 

Mi van velem? Segítség! Nem akarok a nővérszobába menni. Inkább lefekszem. Igen. Az jó lesz. De nem bírom behunyni a szemem. Nem. Nem merem. NEM! Nem engedem, hogy átvegye a gonosz a hatalmat fölöttem! De nem bírok vele! Könyörülj rajtam, Jézus Krisztus! Kérlek, SZEDUXEN! Nem is. Tudom már. Fű. Van nálam valami minimális fű. Még jó, hogy eddig totál megfeledkeztem róla! Kimegyek a kertbe, be a fák közé. Oké, itt jó lesz, ezen a rönkön meg tudom sodorni. Gyerünk már! Na végre! Jézus, de jól esik! Már azt hittem, szétrobban az agyam.

  …Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk? Ki? Hát ki a fasz?! Én, én, én hát, ki más?!  Valaki azt mondta egyszer nekem, hogy Jézus egy nárcisztikus örömtojás! Örömtojás? De hogy érti? Azért csak boldogok a lelki szegények, mert övék a Mennyeknek országa, vagy nem? Hogyne! Az meg milyen egy ország lehet...? Ott boldogok a szomorúak, a sajtkészítők és mind-mind, akik most kurva szarul vannak. Vagy hogy? Hát ez cseszvetegül klassz! Igazán feldob! Háromszoros hurrát Jézusnak! Hip-hip-hurrá! Hip-hip-hurrá! Hip-hip-hurrá! Éljen Jézus... Éjjen, éjjen, ééjjen! Éjjen, éjjen, ééjjen, éjjen Kunkori. Kínek a farka, ki-inek a farka - farka kunkori! És long live the Queen, Her Majesty! És mindenkik boldogan éljenek, ha még meg nem haltak! Csak aztán jó lesz vigyázni, most és mindörökké, ámen. Végállomás. Felhívjuk a kedves utasok figyelmét, hogy a kijáratnál ellenőrök dolgoznak. Erre kérjük, figyelmeztessék utastársaikat is! Azokat, akik a fáradhatatlan, pállott döcögésbe belealudták magukat, vagy kibaszottul be vannak nyomva, vagy szívva, vagy lőve. Vagy mondjuk süketek, és vakok is egyszerre. Úúú, az durva lehet! Na, úgy aztán kibaszott jó lehet élni!  Na, nekik tuti jó lesz a paradicsumuban... miután halalnak halalaual holnak...

 

Fúúú, te jó ég! Totál bealudtam. Ez ettől a hülye új gyógyszertől van, gondolom. Már sötétedik. Mi lett velem? Ki kéne mennem a nővérszobába. Hát ez nem állapot. Most megint lemaradtam a Katona Éváról? Királyság! Keményen szét vagyok csúszva! Elvánszorgok a nővérszobáig. A Kati nővér nagy vigyorogva mondja, hogy hát elég jó az alvókám. Utálom ezt a szót! Meg, baszki, megnézném, ő hogy szét lenne csapva ennyi rohadt gyógyszertől. Akkor bezzeg lehervadna a vigyor a képéről. De aztán kedves, és elmondja, hogy a mellékhatások pár napon belül enyhülni szoktak. Ez bizony klassz. Most valahogy nagyjából mindegy, mert mindjárt itt álltomban elalszom megint. Ráadásul a Kati nővér most odaadja az esti gyógyszert, és azt mondja, legjobb, ha lefekszem, aztán hátha holnapra már jobb lesz. Hátha! Ez azért tök jó! És ha nem? Ilyen zombi maradok, vagy mi?

 

Reggel. Igen, értem. Reggel van. Igen, azt is tudom, hogy ilyenkor fel szokás öltözni. Minden világos. De most ez hogy volt, ez a tegnap? Valami nagyon távolról, tudat alatt egy kis házból dereng. Kereng. Az agyamban. Nem tudom...

Igen, azt hiszem, jobban vagyok, köszönöm. De mihez képest is? Olyan gyanúsan néz rám ez a... aaa... Zsófi nővér? Igen...  Lenyelem a bogyókat. Visszafekszem. Ja, tényleg, csoport van! De most ez képtelenség...  Na jó, megpróbálom.

Hú! Mintha egy iszonyú nagy akváriumban ülnék: bugy-bugy tátog ott szemben a Kriszti. Bugy-bugy-bugy...  Ez nem semmi! Most jól megaszonta.

Az ott a Böszörményi, ott a Dobos Annamária... Micsoda szemüvege van! Súlyos. Mint valami ufonauta, úgy néz ki. Na, igen ott a Katonaéva. Húú, de furán néz! Úristen! Most akkor tényleg? Az volt? Fölküldött hozzá a... aaa... Kati nővér...  Igen. És képtelen voltam... Ja, ja... Úristen! Mekkora fasz vagyok! Most már utál. Tuti, hogy utál! Képtelen voltam fölmenni, hiába vakogták, hogy szedje össze magát, mármint én... És akkor a Katonaéva jött a szobámba, és... húú... valamiket magyarázott nagyon kétségbeesetten... Úristen! Zártosztály. Valami zártosztályt emlegetett. Vagy képzelődöm? NEM! Könyörülj rajtam Jézus Krisztus, könyörülj rajtam Jézus Krisztus, könyörülj rajtam... Nem, nem szabad mondogatni. Miért beszélek magamban?! Mi van? Mi történik? Könyörülj rajtam... Nem! Nem szabad! Jaj, a fejem nagyon nehéz! Húz le, mint egy túlérett tök. Szép, nagy, sárga tök. Tök... tök... Jaj! Legyen már vége! Mit beszélnek? Figyelek. Igen, figyelek. A Géza magyaráz. Valami...  miről? Mi van? Vége? Vége a csoportnak? Jó. Vége.  Akkor felállok, és megyek. Kelj föl, járj! Nagyszerű! Megy ez mint a karikacsapás. Az meg mi lehet? Hogy kellhet karikát csapni?

Lefekszem. Igen, tudom, hogy mindjárt megint lesz valami csoport dolog...

Máris?! Menjek kiscsoportra? Jó.

Mennyi ideje már mondja csak ez a barom! De mit? Tiszta fölösleges ez az egész! Nem értem. Nem értek semmit, azt hiszem. Ezt az érett tököt itt a nyakamon alig bírom egyensúlyozni. Azt mondja a Böszörményi Rita, hogy én is szóljak valamit, mert egész csoporton... valami. De mit beszéljek? Az a fekete szoknya ott a Mártin szippant befelé. Szinte érzem, ahogy a langyos, nyúlós feketeségbe tapadok, mint valami légy a légypapírra.  Szóval, nem szólok-e akkor semmit? Ja, igen... hát, rögtön... Úristen, nem megy, ez mindjárt beszippant! Már benne vagyok a feketeségben, mint egy halott anya méhében. Egész pici lettem. És simogat. Ja, de... beszélhetek... csak most nem megy. Nem bírok elszakadni attól a fekete masszától. Beleragadt a tekintetem. Igen, próbálok erőt venni magamon, de az ugye nagyon... nagyon... Na gyerünk! Engedd már el azt a feketeséget! Feketeség, engedj el! Nem megy. Hogy szedjem össze magam?! Próbáljak ránézni... a Bö-ször-ményi Ritára. Hiába, nem megy. Kész, örökre beleragadtam a Márti szoknyájába. Vége a csoportnak? Felállt a ragadvány. Megy kifelé. Úristen! Vége! Megszűnt! Hogy mi van velem?! Mi van velem? Nem tudom. Inkább most elmegyek. Ott hagyom a Böszörményi Ritát.

//