Borderlány története 5. rész: szeretni egy terapeutát. Tündérhegyen 2

Reggel iszonyatos kedvem van. Fúj! De legalább mindjárt egyénim van, ott majd talán jobb lesz. Kérdezi a Katonaéva, hogy mi a bajom. De csak amolyan félvállról. Persze biztos csak én képzelem. De miért képzelném? Lehet, hogy mégis dühös a múltkori hisztim miatt? Hát persze, gondolhattam volna! Akkor kérdezzem meg tőle legalább ezt, úgyse jut semmi mondanivaló az eszembe! De hogyan? Úgyse mondaná meg, hogy tényleg dühös-e. Meg aztán beszélnék én, de valahogy nem megy. Fingom nincs, hogyan is kéne kezdeni. Nincs is kedvem beszélni. Meg aztán nem is tudok. Elfelejtettem. Próbálok koncentrálni, hogy mit is mondhatnék. Hogy most dühös-e rám? Nem, erre úgyse mondaná, hogy „igen, jól látja, az vagyok”. Vagy igen? Na jó, megkérdezem. Azt mondja: „nem, miért gondolja?”. Ja, persze, tudhattam volna, hogy valami jó kis pszichológus/pszichiáter-visszakérdezéses cselt fog alkalmazni. Ahhoz aztán nagyon értenek. Mindig visszakérdezni: miért érzi/gondolja/látja így-úgy? Hát persze! Miért gondolom?! Hát csak úgy, mert nincs jobb dolgom, mint hogy ilyeneket gondoljak. Tudtam, hogy nem mondja meg! Miért gondolom?! Ez vicc!!!  Na, akkor most hogyan tovább? Mondjon már ő valamit! Segítsen már rajtam! Valaki. Nem, nehogy megszólaljon, véletlenül se!  Még megerőltetné magát! Persze, ez nagyszerű terápiás módszer. Az őrületbe kergetni engem. Legalább akkor én szólaljak már meg! De minek?  Vagyis nem, inkább hogyan? Ez nem lehet igaz! Bassza meg, én nem vagyok normális! Mondjak már valamit! Mindjárt lejár az időm. Hogy süt kint a nap! Gondolkodni kell! Beszélni. Már rohadtul un. Azt gondolja: „jobb dolgom is van, mint itt ülni!” Még a végén nem lesz ennyi egyénim, mondván, hogy felesleges. De nem megy. Nem tudok mit mondani. Kibámul az ablakon. Tök máshol jár az agya. Le se szar. Most meg a cipőjét nézegeti unottan. Fontos, nagyon fontos ilyen feltűnően unni ezt az egészet? Hát persze, le vagyok fosva! Én ezt nem bírom elviselni! Egy csomó időt elbaszok ezzel az egésszel. De most már nem szólalhatok meg! És már azt sem tudom, hogy kell. Hogy hogy kell beszélni. Azt hiszem, nincs is hangom. És különben is, mit mondhatnék ennyi idő után, meg azok után, hogy ilyen feltűnően le se hány? Na tessék, az a rohadt idő lejárt, miért is ne? Majd pont miattam fog megállni, és megvárni, amíg megszólalok! Most már viszont iszonyúan kell bőgnöm. Nem bírom én ezt tovább. De persze mennem kell, mert ugye az idő lejárt. Hát persze! Leszar engem a Katonaéva, vagy mi van? Utál? Utálom! Tőle akár fel is fordulhatok. Hát fel is fogok, és akkor gyötörheti egy életen át a lelkifurdalás!

Igazán undorító az a felsőbbrendűség és álegyüttérzés, amivel a szenvedőt a semmibe taszítják. Igen, az én döntésem, hogy teszek-e valamit, és hogy összeszedem-e már magam végre, hogy jobban legyek, vagy hagyom, hogy beszippantson a sötét, és eltűnjek benne örökre. Hát persze, hogy az én döntésem, hiszen mi mind egyéniségek vagyunk… (ÉN NEM!) A faszomat! Azt. Hol ér ez? Ez az egész? Nem ér! Inkább élnék a középkorban, hogy a főtéren kalodába zárva és kiszolgáltatva gubbasszak hetekig, miközben az emberek kiröhögnek, és megdobálnak rohadt kajával meg szarral, és megkínoznak. Megvagdosnak a késeikkel, miközben kaján vigyorral nézik, ahogy az arcomon megvonaglik a fájdalom, és tiszta poénból megégetik a bőrömet, és piszkálják utána napokig a hólyagos sebeket rajtam, hogy abból is viccet csinálhassanak, és olyan vádakkal illetnek, amik nem igazak, és mégsem tudok ellenük védekezni, de nem is lenne értelme, és azután elégetnek máglyán. És mindenki örülne, hogy végre megkaptam, amit érdemeltem. Mert megadták volna, de igazán. Nem ilyen petyhüdt képmutatással, mint ahogy az emberek azt ma csinálják. Akkor legalább őszinték voltak! Mert mit érdemlek? A Taigetoszról kellett volna már csecsemőkoromban lehajítani, hogy a koponyám lenn a sziklákon visszavonhatatlanul szétloccsanjon.   

            Ahogy megyek a szobámba, már bőgök. Megint bújik elő belőlem a dühödt sárkány. Nem akarom! Nem akarok bőgni! Nem akarom, hogy érdekeljen ez az egész! A Katonaéva, meg minden. Nem érdekel. De, dehogynem. Aztán meglátom. Megy el. A kocsija felé, és én iszonyat kényszert érzek, hogy kövessem. Azt mondja viszlát, tovább megy az udvaron a kocsi felé, én meg megyek utána… Hogy alázhatom meg ennyire magam?  Nem néz hátra. Megy a kocsijához, én meg utána, csak bőgök, aztán már kiabálok, hogy egy pillanatra csak, álljon meg, hogy várjon. De szerintem, nem is hallja, mert pont elmegy köztünk egy autó, de nem is akarna megfordulni, mintha menekülne előlem. Meghalok, nem érti? Sietve lép a kocsijához, hogy minél előbb benne legyen, mintha az megvédené tőlem. Mert mennie kell, nem szabad megállnia, úgyse tud most ilyen helyzetben, így a kibebaszott kereteken kívül mit tenni, és mennem kéne nekem is, összeszednem magam, és menni a dolgom után, a saját életemet élnem… De nem hagyhat így itt! Nem érti? Beugrik a kocsijába, pedig most már tök közel vagyok, szinte a kocsija mellett… Tudja, hogy ott vagyok, és mégis beindítja a motort és már ki is kanyarodott a helyéről. Pedig én már nem akarok többet, csak valami kedves, bíztató szót – azt hiszem… De ő elhajt, én meg mint valami elcseszett film összeveszési nagyjelenete után majdnem bőgve szinte futok a kicseszett kocsija után, és már csak magamnak kiabálom, hogy ne menjen el, ne hagyjon így itt, de elhajtott. Igy megalázni magam… Így itt hagyni engem… Ezt nem hiszem el. Legszívesebben elsülyednék szégyenemben, és persze rohadt dühös vagyok, hogy így itt mert hagyni. Meg akarok halni. Nem akarok én már semmit. Hogy én mekkora egy szar vagyok, Istenem! A büdös kurva életbe, hogy baszná meg… mindenki… Beveszek 3 Rivotrilt, abból amit a reggeli gyógyszerosztáskor raktároztam el, mert különben megüt a guta. Mit bámulsz, te fasz, nem láttál még embert bőgni? A kurva életbe!

 

A szobában szerencsére most sincs senki. Már megint csak tehetetlenül csapkodom a fejem a falba, és üvöltök, és annyira szenvedek, mintha a szívemet akarnák a helyéből kitépni. A főnővér jön be egyszer csak, és mondja, hogy behallatszik az irodájába a bőgésem, és hogy, mi a baj. Nem bírom abbahagyni. El akarok innen menni. Ezt komolyan nem lehet elviselni. Tép, szaggat belül valami iszonyat. Meg akarok halni. Semmi mást, a fejemet szétzúzni a falban. Kapok egy Seduxen injekciót. Persze, adjatok csak nyugtatókat! Van itt szakértelem! Lenyugtatózni az embert. Elmegyek! El én! Persze nem. Csak bőgök, mint egy hülye. Aztán már nem bírom tovább fizikailag, és csak heverek az ágyamon. Fejemet, mint valami szendvicset beágyaztam a kispárnám és a nagypárna közé. Borzasztóan érzem magam. Semmi kedvem megmozdulni sem. Mintha egy kibaszott mély gödör lenne bennem, és egyre mélyebbre ásnék benne. Már egy egész tömegsír, és én ott fekszem az alján. Egészen fekete itt a föld, és nedves, sikamlós, ahogy az ajkamhoz ér. Sötét van, alig dereng már le ide a napfény - csak csönd és halál. De ez olyan nyugalmas, olyan nyugodt az egész. Csak fekszem, nem mozdulok, a hideg, nyirkos föld átitatja a testem. Elnehezülök. Csak a vérem zubogását hallom a fejemben, és ez elzsongít. Most végre egyesülök a múlttal, az elkapart ősapáimmal, eggyé válok a földdel, és minden megszűnik. A mellkasomról felemelkedik a teher, ami egyfolytában ránehezedett, a végtagjaimból kiszáll minden erő, a testem belenyomódik a gazdag, termékeny fekete földbe, és lassan elsüllyedek, és nem lesz múlt és jövő, és test és gondolatok és félelem és szorongás és fájdalom, nem lesz semmi. A semmi szerves részévé válok, mint az Auswitzban elföldelt megkínzott sovány testek, egy gránát szétszaggatta katona vagy egy a szabadságért elesett huszár, egy halva született csecsemő, egy kitagadott félkegyelmű, aki a faluszéli erdőben felakasztja magát, egy megesett hófehér lány, akit a szomorúság emészt el, egy öreg anyó felkötött állal ünneplőbe öltöztetve, egy honfoglaló magyar lovas, aki elől rettegve meneküt a germán, de egy íj döffen a hátába, egy fáraó, egy isten… Most nyirkos földet kóstol üres ajkad. Félrevezettél engem!

 

Annyira fáj… Pontosan nem tudom, mi. Lenni… És annyira magányosnak érzem magam. Elhagyatottnak. Mint valami kivert kutya. Kódorgok fásultan a világban, és várom, hogy valaki megsajnáljon, és megmentsen végre. Magamtól. Mindattól, ami ott rothad az elmémben, a fájdalomtól, ami préseli ki a tüdőmből a levegőt, a kétségbeeséstől, ami szorítja a torkomat, és a dühtől, amitől azt érzem, el kell pusztítanom magam.

            Tudom, hogy azért szeret a Katonaéva, és szeretné, ha jól lennék, de túlzottan nem belém bonyolódni, csak óvatosan, nehogy rászabadítsam a poklot. Csak szépen tudatosan, kimérten! Igen, tudom, hogy ennek így is kell lennie, mert csak így működik a dolog, de egyszerűen felrobbanok tőle! Az egész művi úton előállított terápiás kapcsolattól, amit szerintem nem is lehet még véletlenül sem interperszonális kapcsolatnak titulálni. Mert az inter az azt jelenti ugye, hogy között. A között meg csak két dolog között lehet, egy dolog között nincs között. Szóval két ember közti személyes kapcsolat? De, könyörgöm, itt csak egy ember a személyes, a kiszolgáltatott fél, és az a páciens, aki függ a terapeutától, és akit elragadnak az érzelmek, és a magasba röpítik, csak hogy utána a földbe döngölhessék. És mindezt a másik teljes önuralommal, érzelemmentesen kell, hogy végignézze - és szenvtelenül végig is nézi. Persze, tudom, hogy érzelmek azért a terapeutában is ébrednek, fájdalmak meg örömök meg minden, csak azért az egész ügy mégsem egészen róla szól. Legfeljebb annyira, amennyire egy munkahelyi probléma befolyásolhatja az ember életét. Ez igazából akkor már inkább egy intraperszonális kapcsolat. És ez persze klassz, mert a terapeutának ugye ahhoz, hogy segíteni tudjon, kívülállónak kell maradnia, érzelmileg nem belebonyolódni. Mindegy, Katona, felmentelek mindörökre!

 

Másnap reggel van. Mintha betonból lennék kiöntve. Alig tudok fölkelni. Meg a tagjaim irányításával is gondok vannak. A fejem is zsong. Valami rémálom halvány árnyában tocsogó érzés- és gondolatfoszlányok halma tölti ki az agyamat. Nem tudok szabadulni az ágy húzásából, az álmok és a kábultság hínárként tekeredik körém, ezért úgy döntök – kissé erős szó, hogy „döntök”, mert inkább történik velem -, hogy az ágyban maradok. Az egész délelőttöt végigalszom, úgyhogy mire fölébredek még mindig totál kába fejjel háromkor, a Katonaéva már hazament. Ez nem lehet igaz! Most holnapig kell várnom, hogy találkozzam vele, és megbeszéljük a dolgot? Azok után?! Úristen! Nem is akarok rágondolni! Ahogy tisztul a fejem, elönt ez az iszonyú szorongás, és az agyam elkezd pörögni ezerrel. Nem akarok megint bekattanni! Kimegyek a nővérszobába. Tök üres az egész épület. Mindenki valamilyen foglalkozáson van. A nővérek meg mi a szart csinálnak, amikor éppen szükség van rájuk, csak azt tudnám! Rohadtul nincsenek sehol. Pedig nagyon szar ám nekem most! Leülök a társalgóban, és várok. Hátha történik valami. Egyszer csak lesz itt valaki. Komolyan tiszta félelmetes így a ház. Végre meghallok valami hangokat az egyik teremből. Igen, emlékszem, itt van csoportjuk a társalgó mellett, valami üvegszobában, vagy mi a fenében, az Ildiéknek. A karikás szemű csajnak, aki mellettem fekszik. Valami festő vagy mi, de elég dilis. Azért kedvelem. Néha olyan depressziós, hogy egyszer például nem jött vissza kimenő után, mert haza ment, és azt mondta, hogy képtelen volt felkelni. Állandóan hívogatták a lakásán, de nem vette föl, végül másnap délben fölhívta a Böszörményi Ritát, aki az orvosa. Akkor végre megnyugodtam, mert már tuti biztos voltam benne, hogy kinyiffantotta magát. Valahogy végül sikerült úgy összeszednie magát, hogy visszajött ide az osztályra. Szóval, asszem, neki szokott ilyenkor itt valami mozgáscsoportja lenni. Hú, egész megnyugodtam, hogy az Ildire gondoltam egy kicsit, és nem magamra, vagy a Katona Évára! Na, elszívok még egy cigit. 

 

Basszus, valaki rohadtul üvölt ott benn. Mi a franc van? Úristen, ez szerintem az a szőke kiscsaj, talán Rékának hívják. Igen, Réka. Ez tutira az ő hangja. Mondjuk totál kész van, úgyhogy lehet, hogy tényleg ő az. Mi ez? Kirohant a Gyuri, el a nővérszoba felé. Mi a fene folyik itt? Most puff! az Ági rohant ki jól bebaszva maga mögött az ajtót. Ez most már azért durva. A múltkor műhelyen nálunk is tiszta hisztirohamot kapott a Géza. Valami egész idős, csöndes, lovagias pasas. Mindenkinek mindig a kedvében akar járni, aztán akkor meg úgy üvöltött, bömbölt, meg majdnem elküldte a jó kurva anyjába a Kemény Gábort, hogy még... 

Talán az Ági után kéne mennem?  Elég gázul festett. Vagy meg kéne néznem, mit csinál a Gyuri. Inkább elszívók még egy cigit. Ez tiszta bolondokháza! Még mindig kiabálnak. Most már többen is. Óriási! Inkább mégis megnézem, a nővérek a helyükön vannak-e már, és kérek valami nyugtatót. Igen, az lesz a legjobb. Tisztára zsibbadnak a végtagjaim olyan ideges lettem. A szarnak kell itt üvöltözniük! Jó, nyitva a nővérszoba. Itt a Zsófi meg a Karcsi nővér is. A Gyuri magyaráz nekik valamit iszonyú felháborodottan, hogy mekkora egy barom a Zsolt, közben rángatja magát. Nagyon örülök, de valaki inkább adjon nekem valami nyugtatót! Nem, nem lehetek ilyen önző! Inkább keressem meg az Ágit! Vagy a szobájában van, vagy a WC-ben. Gyerünk! Szedjük össze magunkat! Az úttörő, ahol tud, segít. Igen, állítólag eredendően talán jók vagyunk, csak a környezet tett minket rosszá. Talán inkább a kórnyezet, azt megérteném. Kulcsra van zárva a szoba. Akkor irány a WC. Igen, itt lesz. Bentről a tusolóból hallom a bőgését. Benyissak csak úgy? Bekopogok. Na tessék, most még jobban bőg. Most már bemegyek, leszarom. Ott gubbaszt a sarokban, rázza a zokogás. Hú, öregem! Odaguggolok. Kérdezgetem, mi a baj, de csak még jobban bőg. Simogatom a hátát. Olyan fura! Az Ági már vagy 40 éves, én meg, mint valami anyuka vigasztalni próbálom. Ráadásul épphogy pár napja ismerem! Nem baj, csak így tovább! Már dünnyög is valamit! Aha, azt hogy ő legszí-hi-ves-he-hebben-megöl-né-hé-ma-ha-gát-deak-ko-hor-mi-le-henne-a-lá-hányá-val, vagy valami ilyesmi. Kérdezem, hogy mitől akadt így ki, de erre megint hangosan bőgni kezd. Csitítom. Csss, csssssss… Valami olyasmit mond, hogy bevillant neki egész élesen, ahogy a nyakához szorítanak egy kést... és megerőszakolják. Felfordul a gyomrom. Tovább simogatom, és cssss-egek is hozzá, de már csak úgy meggyőződés nélkül. Most mit mondhatnék? Valaki szabadítson már ki innen! Súgom neki, hogy szólok a Zsófi nővérnek, de azt mondja, ne hagyjam itt. A francba! Csssss! Csak rázza a zokogás. Mondom, hogy mégis csak elmennék szólni a nővérnek, hogy rohanni fogok vissza utána, meg hogy a Zsófi nővér milyen aranyos, és higgye el, jobb lesz, ha már ő is itt lesz. Nem akarja, de azt hiszem, már nem ellenkezik olyan erővel, mint az előbb, úgyhogy lassan fölemelkedem mellőle, még a kezem a hátán van, aztán azt is elhúzom, és mondom, hogy mindjárt itt vagyok, és kirohanok. Tisztára fojtogat valami görcs a torkomban. Rohanok a nővérszobába. A Gyuri még mindig ott rángatja magát, éppen a gyógyszerét keresi a Zsófi nővér, a Karcsi nővér pedig valamit kérdezget tőle. Nem értem, mit beszélnek, csak a saját zihálásom visszhangzik a fejemben. Mintha fuldokolnék. Talán fuldoklom is. Végre kinyögöm, hogy az Ági nagyon sír a WC-ben. A Zsófi nővér föláll, hogy majd ő jön, de még mindig azt a szaros gyógyszert keresi. Gyerünk már! Végre elindul velem a folyosón a WC felé, közben kérdezi, hogy mi a baj az Ágival. Nem válaszolok. Kérdezze meg ő! Engem ugyan hagyjon békén! Előre megy, látom, ahogy eltűnik a fürdő ajtajában. Megállok. Majd hülye leszek oda visszamenni! Mekkora egy bunkó vagyok! Megígértem. Nem érdekel. 

Bemegyek a szobába. Iszonyú nagyokat kell nyelnem, hogy az a gombóc a torkomban föl ne jöjjön. Leülök az ágyamra. De nem tudok ülni. Mindjárt fél négy, akkor van vége a csoportoknak, és jönnek a többiek. Jöjjenek már! Az egész testem zsibbad, vagy mi. Végre, zajok! Valakik jönnek! A Kriszti csapja ki az ajtót eltorzult arccal, és már bőg is. Rádobja magát az ágyára. Csak ez hiányzott! Mi van vele is?! Front van, hogy mindenki tombol? Én ezt nem értem. Mi a baj? - kérdezem miközben kissé kényszeredetten az ágyához lépek. Azt mondja, nagyon rosszul van. Hát ezt én is látom, bármily meglepő. Na-ha-gyon-ro-hosszul-va-hagyok - megint ezt nyögdécseli. Aztán hirtelen fölpattan, és elkezd az ajtó felé rohanni, de taccs! - odahány a küszöbre. Most már végképp rosszul leszek én is. Elindul a gumó a torkomban fölfelé. Kérlelhetetlenül. Aztán, hál Isten, mégis megáll, persze a legrosszabb helyen. Úgy érzem, kettétöri a gigámat. A Kriszti közben kitámolyog keresztül a hányáson, remélhetőleg a nővérszobába, mert én ugyan át nem gázolok azon az okádmányon, hogy szólhassak a nővérnek! Az ablakhoz rohanok, és föltépem, de tök mindegy, mert a szagot beitta a nyálkahártyám. A gumó a torkomban meg csak egyre nő, és most már föl-alá liftezik a tokomban. Bámulok kifelé, hátha megszűnik, ami itt bent van, a házban, meg bennem. Minden. Végre hallom, hogy a többi szobatársam is megjött. Biztos vége a kiscsoportunknak, amin én nem voltam. Nahát, hogy rohan az idő, és hogy csivitelnek a madarak: csipp-csipp…  csipp-csepp, egy csepp... Na elég! Oda kell fordulnom. Befelé! Ott a Jutka, látom, hogy hüledezik a hányás előtt toporogva, aztán már látom az Ildit meg a Marikát. Én ezt nem bírom ki! Inkább az ablak. Visszafordulok, és bámulok tovább kifelé. Mit vétettem én? Valaki mondja meg! Végre hallom, hogy felmossák. Valamit beszél hozzám valaki, de sikerül kiszűrnöm a zajt. Úgy, hogy azt mondogatom magamban, hogy „Uram Jézus Krisztus, irgalmazz énnékem!”. Ezt honnan szedtem? Ja, emlékszem ezt a Franny mondogatta a Franny és Zooey-ban. Igen, „irgalmazz, énnékem nyomorult bűnösnek!”. Ez jó. Ezt egész megnyugtató mondogatni. Persze az egész tiszta durva, mert nem is hiszek. Még csak meg sem vagyok keresztelve. Ráadásul az egyetlen ima, ami felrémlik bennem most hirtelen valahonnan nagyon mélyről az… az is héberül van - kedosim u tehorim. Jaj, uram Jézus Krisztus, irgalmazz énnékem! De hát mégis kim nekem a Jézus Krisztus?  Uram?!  Mindegy.  Ez nem számít.  Egyszerűen csak megnyugtató mondogatni.  Uram Jézus Krisztus, irgalmazz énnékem!  Igen.  Irgalmazz, ha vagy, vagy voltál egyáltalán.  Ha nem, akkor legyél, és akkor is irgalmazzál!

  Jé! Felmosták. Ez dicséretre méltó, már kezdtem magam tisztára úgy érezni, mint valami állatkertben. Le kell dőlnöm egy picit erre a sok megpróbáltatásra. De lassan, mert a gombóc szétrepeszti a gigámat. Jó, sikerült repedés nélkül lefeküdni. Micsoda apró kis örömök vannak az életben! Hát igen, tanuljunk meg örülni annak, ami a miénk! Meg persze minden gödörből van kiút, és mindenkinek megvan a maga keresztje, és hát úgyis csak az a lényeg, hogy ragadjon a bélyeg! Ennyi megnyugtató dolog hogy juthatott az eszembe ilyen pillanatok alatt?! 

  Csak ne érezném magam ilyen rettentő feszültnek! A Kriszti visszajött. Már jobban van. Legalábbis ezt mondja a többieknek. Jó neki! Most tőlem is azt kérdezi a Jutka, hogy jól vagyok-e már? Már? Hát már klasszul. Sőt, igen, direkte jól. Egyre jobban. Hogyne kérem! 

  Inkább fölkelek, hátha mondjuk, a társalgóban új benyomások érnek, és azok elmulasztják a gumót. Jó, fölmegyek a társalgóba, ahogy jól nevelt társas lényhez illik, amilyen én is volnék, ugye.

 

Itt még elég borzoltak a kedélyek. Gyorsan rá kell gyújtanom, hátha letüdőzöm a gumót a torkomból. Most meg mindenki engem kérdezget, hogy mi lett az Ágival, meg a Krisztivel, na és vajon a Gyurival mi is történhetett? Undorító pletykaéhes bagázs! Nincs elég bajuk, még a másikén akarnak csámcsogni. Igazán megható, hogy így a szívükön viselik betegtársaik sorsát. Ha valamelyik, akár az itt ülők közülük most felpattanna, és egy gyönyörű Auerbach fejest kivágva levetné magát az emeletről, az is csak jó kis pletyka lenne. Persze, ez nem igaz, legalábbis nem mindenkire. Igen! Igazságtalan vagyok! Hogy is volt?! Uram Jézus Krisztus, irgalmazz énnékem bűnösnek! Irgalmazz nekem Jézus Krisztus! Már vagy a harmadik cigimet szívom! 

  Öregem, kivagyok ettől a Jankától. Olyan fennhangon meséli a szaros kis horror történeteit valami intenzív osztályról, ahol ápolónő. Rohadtul nem tud érdekelni, de egyszerűen olyan hangosan beszél, hogy képtelenség nem odafigyelni. Hogy hogy patkolt el egy bizonyos Erzsi néni, miután órákig elfelejtették betolni a folyosóról, és mit tudom én, még mi mindent mulasztottak el megvizsgálni nála. Szerintem, hazudik. Komolyan! A lényeg, hogy elérje, hogy mindenki őt hallgassa. És tényleg mindenki rá figyel, még a kártyások is felfüggesztették a játékot. Fúj, hogy guvad az a sok hervatag szempár! Hullán csámcsogó kukacok! Hogy felvillanyozódtak!  Végül is, így vacsora előtt milyen jobb szórakozása lehet egy embernek, mint hányingerkeltő történeteket hallgatni? Lehet, hogy olyan hatást vált ki ez a Janka, mint egy sokkterápia. A végén kiderül, hogy ez egy beépített terapeuta ez a nő. Egy két lábon járó sokk-terápia. Egy elektrokonvulzív terepautó. Jó vicc, nem mondom. 

  Fogd már be, te hülye kificamodott picsa! Nem akarom hallani! De nehogy már ilyen egy hülye miatt kiakadjak! Igen, erős kislány vagyok én. Ott leszek, ahol jól esik, és ebben senki nem akadályozhat meg, még egy ilyen banya sem a rémtörténeteivel! 

  Ez halálos!  Valami kisgyerek belefulladt...  ...tüdőödéma… Na, elég! Irgalmazz nekem, Jézus Krisztus! Irgalmazz nekem! Kérlek!  Irgalmazz!  ...kék volt ...fel volt puffadva...  Nem akarom hallani! Nem! Nem! Irgalmazz nekem, Jézus Krisztus, kérlek szépen! Úristen, nem bírom! Rohanjak már! El, el innen! Rohanok. Jól van. El ne csússzak!  De hova? Most hova? Nem akarok a szobába menni, ott vannak. A WC-be! Jó. Puff!  Úristen, nem bírom ki!  Irgalmazz nekem, Jézus Krisztus! Irgalmazz nekem! Nem, ne bőgjek! Nincs semmi baj! Irgalmazz nekem Jézus Krisztus! Irgalmazz nekem! Kék volt, és fel volt puffadva. Nem, nem… pufajka, igen, pufajkások… Ajka... feketekőszén...? …piros háromszög …piros rózsa, kék nefelejts... Nem, nem bírok nem felejteni. Irgalmazz nekem, Jézus Krisztus!  Kérlek, könyörülj rajtam! Könyörülj rajtam, nyomorult bűnösön! Jó, erősebben üsd a fejed, hogy igazán fájjon. Puff!  Nagyobbat! Puff! Könyörülj rajtam, Jézus Krisztus! Úristen, én megőrültem! Na, ne bőgjek már úgy! Kimegyek a nővérszobába. Jó. Ez nagyon jó ötlet. Gyerünk! Nagyon ügyes. Könyörülj rajtam, Jézuskrisztus! Mindjárt ott vagyok. Oké. Most mit mondjak? Nem tudok beszélni! Nem megy! Könyörüljrajtam Jézuskrisztus! Hogy mi van velem? Nem tudom. Nem tudom. Könyö-rüljrajtam-Jézuskrisztus! Legalább csak magamban mondjam már! Öregem, hangosan motyogom! Könyö-rüljrajtam Jé-zus-krisz-tus! Ne vegyem ilyen kapkodva a levegőt, mert el fogok ájulni? Hiszen nem is ve-szem-kap-kod-va-nem-ve-szem-kap-kod-va...  Kö-nyö-rülj-raj-tam-Jé-zus-krisz-tus! Hogy szóljanak-e az ügyeletes orvosnak? Kö-nyö-rülj-raj-tam-Jé-zus-krisz-tus! El tudok-e menni a szobájáig? A szobájáig?! Kinek a szo... Kö-nyö-rülj-raj-tam-jé-zus-krisz-tus-kö-nyö-rülj-raj-tam-jé-zus-krisz-tus! Feküdjek le? Jó. Az jó lenne. És mit motyogok, azt kérdezi. Kö-nyö-rülj-raj-tam-jé-zus-krisz-tus! Nem motyogok! Vagyis de. De nem akarok motyogni! Úristen, hogy izzadok!  Kö-nyö-rülj-raj-tam-jé-zus-krisz-tus! Izzom belül. Jó, már fekszem. Igen, így jobb. Kapok egy injekciót. Jó. Kapjak. Kö-nyö-rülj-raj-tam-jé-zus-krisz-tus-kö-nyö-rülj-raj-tam-jé-zus-krisz-tus! Mi a fene lett velem? Hogy lazítsam el magam? Próbálom. De úgy... úgy csattog, ver a szívem... Ne kapkodjam a levegőt? Igen, igen tudom, hiperventillació, ájulás... Kö-nyö-rülj-kö-nyö-rülj…! Egy kicsit jobb. Igen. Talán. Könyörülj rajtam!

 

Fájok. Reggeli? Ébresztő! De miért?  Tudom, mert a munka nemesít. Reggel van! Csodás! Minden puha suttogás. Inkább csak feküdnék. Igen, igen, hogy is volt? ...könyörülj rajtam! De nem, nem szabad megint elkezdenem. Jaj, ma már beszélhetek a Katona Évával! Akkor viszont harcra fel, győzni kell! Gyerünk reggelizni, szedd már össze magad! De most inkább nem ennék.

  Szóval, új gyógyszert kapok. Gyógyszart. Antipszichotikus szart. Ha-lo-pe-ri-dol.  Röhejes egy neve van:

- Halló!  Peridol? 

- Igen, kérem, ott ki beszél?

  Csoportig cigizek. Gyerünk, hamar el kell, hogy szívjam, mert menni kéne a csoportra. Menni kéne, menni kéne… Na, jó, úgy látom, kénytelen leszek elnyomni. De ne bánkódj, kiscigaretta, engem is csak égve dobtak el. Mit ugatok itt össze egy szaros cigarettával?! Na, indíts, mert még kikapsz. Gyerünk szépen! Igen, tudom, hogy utálod, de hát mit tehetnék én, a kis porszem? Kis lyuk vagyok én a furulyán! – mindig ezt mondogatta a Nagypapi. Na, de most aztán szedd már össze magodat, leányom! Lehányom. Semmi humorom ehhez az egészhez. De muszáj! Na, így ügyes vagy, menj csak szépen, igen, és most leülsz, és okosan bámulsz kifelé a fejedből! Ez az. Ügyes kislány! 

  Na, de akkor kezdődjön már! Persze, ti, terapeutácskák, bezzeg késhettek! Hogyne! Istenek vagytok. De az istenek halnak, az ember él! Úgyhogy vigyázzatok, mert megőrült a Sátán. Na, fejezzem már be! Csak szivárognak lassacskán. De hol a Katonaéva? Becsukta az ajtót a főorvos. Akkor nem jön? Nehogy már! Azt nem teheti velem! Pedig csak nem jön. Ez lehetetlen! Basszák meg! Most mi lesz? Én szarok rátok, és az egész rohadt csoportotokra, a Katona Évát akarom! MOST! Azonnal!  Mit bámulsz, te, te ütődött barom ott a túlvégen?! Persze beszélni meg nem beszél senki se. Akkor minek ez az egész tetves csoportosulás, csak ezt fognám föl! Lefogadom, hogy csak arra van, hogy a sok csaló, retkes orvos meg nővér tudjon egy ötven percet nyugalomban emészteni reggeli után. Hát én ebből nem kérek! Fölfogtátok? Rohadtak! Mindjárt felrobbanok a dühtől! Megőrülök! Én kimegyek innen a picsába. Leszarom! Igen! De úgyse hagyják! Hát majd rohanok! Gennyes parasztok mind! Na, gyerünk! Nem megy. De! Muszáj! Különben felrobbanok. Most elkezdett bőgni az a szörnyű banya. Az a nyomorult, amelyik egy fél csoportot sem bír ki anélkül, hogy műsort ne csinálna. Szarnak rá. Most se szól senki. A szomszédja adott neki egy szaros zsebkendőt. Hát ezzel akár a seggét is kitörölheti! Milyen jó is most már neki! Rohadt emberkínzók, ti, szóljatok egy gennyes szót, mert én fogok üvölteni különben! Hogy beleszakad a dobhártyatok!  Mind meg fogtok bele süketülni. Óóó, csak ne lennék ilyen rohadt gyáva! Kimegyek. Igen, ki én!  Most! Gyerünk! Jó! Sikerülni fog! Már az ajtónál vagy! Rájuk se nézz! Valamit mondanak - ne hallgass oda! Nem mész vissza te már. Jól van! Nagyon ügyes! Csak ne zihálj így! Még megfúlsz! Ki, ki az épületből a kertbe, ott nem fognak keresni.

Itt guggolok, de nem jobb. Ugyanúgy mardos valami iszonyat. Meg akarok dögleni! Könyörülj rajtam, Jézus Krisztus! Könyörülj rajtam, Jézus Krisztus! Könyörülj rajtam, Jézus Krisztus! Ne bőgjek! Nincs semmi baj! Kint vagyok! De én magamból akarnék kint lenni. Kiszakadni!  Megszűnni! Nem ülhetek itt egész nap. Visszamegyek, mielőtt vége a csoportnak. Igen, most. Van elrakva altatóm, amit néha, mikor adták, nem vettem be. Beveszek egyet. Vagy kettőt. Nem akarok tudni a világról, és a világ se tudjon rólam. Nyitva a szobaajtó. Mázli! Itt vannak. Akkor kettőt be is veszek szépen. Nem, legyen inkább három, még akkor is marad. Nnna! Ezzel megvolnánk. Akkor felmegyek a társalgóba cigizni.

  Nem érzem, hogy tompulnék vagy ilyesmi. Úristen! Ez nem a Katonaéva, aki ott jön? De! Basszus, ez nem lehet igaz! Szóval mégis itt van. Jó napot! - azt mondja. Föl se tűnik neki, hogy nem vagyok csoporton. Lehet, hogy azt hiszi már vége, mindjárt vége kell, hogy legyen tényleg... Azt mondja, egy törött lábú kismadárkát hoztak neki, és azért nem volt csoporton, és kérdezi, hogy hogy vagyok. Mi van? Ez megkattant! Én, kösz, megvagyok. Utálom ezt a kérdést! Mi a faszt mondhatnék rá? Már megy is vissza a szobája felé, közben még mondja, hogy délután lesz egy egyénim, még nem tudja hánykor, majd az egyik nővér szól. Szóval itt van, és lesz egyénim! Ez hihetetlen. Kafa! Most túl boldog lettem! Pedig már egy kicsit mintha hatna az Eunoctin. Úgy hullámzanak - vagy hullámoznak? - a dolgok. De ez is kimondottan kellemes. Még cigizek.  

//