Amarilla története: gyógyulás

 

A gyógyuláshoz szeintem hozzátartozik az is, hogy az ember olvas, tájékozódik.

Az én legfontosabb és legnagyobb jelentőséggel bíró olvasmányaim:

Thomas Harris: Oké vagyok, Oké vagy

Erich Fromm: A szeretet művészete

ROBIN SKYNNER I. JOHN CLEESE Hogyan éljük túl a családot?

M. Scott Peck: Úttalan utakon

Bálint Mihály : Az őstörés

Eric Berne: Sorskönyv

Eric Berne : Szex a szerelemben

Játszmák nélkül - de ezt már jóval, jóval később

Victor Frankl - konferencia az egzisztenciálterápiáról - fantasztikus volt, ez is elindított bennem egy jó irányt!

Most legutóbb - ezen a nyáron - mertem először kézbe venni a Mérgező szülőket (írta: Susan Forward) - főleg az utószava volt fontos nekem. na, ebbe belebetegedtem, de most már jól vagyok!

 

Nálam az olvasás és helyzetfelmérés és helyzetfelismerés - és némi pánik - után a pszichológus következett - Tündérhegy és magánterápia, aztán pszichológia tanulás...

A terápiában az első lépcsőfok szerintem az, hogy az ember időt kap arra és lehetőséget, hogy elmondja valakinek, hogy mi történt vele.

Nagyon nagy dolog, ha az ember már képes rá, hogy beszéljen róla. Én 32 évesen voltam rá képes először. addig csak magamban hordoztam a fájdalmat.

Az ember végre beszélni képes olyan rettenetekről, amikről nem beszélt még soha senkinek talán.

Vagy beszélt, de nem figyeltek oda rá. Nem értették meg, hogy az micsoda fájdalom.

A terápiában valaki odafigyel rá - talán életében először.

Aztán az ember megtanul közelebb kerülni az érzéseihez - legalábbis velem ez történt. Az elfojtott, nagyon fájdalmas érzésekhez. Azok a felszínre kerülnek. szép lassan csak - óvatosan, egyenként, - és az ember egyszercsak ráérez arra, hogy milyen az : hagyni, hogy fájjon, és sírni.

Sírni, sírni, sírni. Eszméletlen fájdalmas. De muszáj. Mert ha nem sír az ember, akkor depressziós lesz, vagy pszichoszomatizál, megbetegszik, netán öngyilkossági gondolatok gyötrik - holott ha egy jót sírna, aztán bedagadt szemekkel elaludna, és másnap kicsit elgyötörten ébredne - nem dőlne össze a világ - sőt, talán kicsit megkönnyebbülve is érezhetné magát.

Az igazság az, hogy baromi sokat kell sírni ahhoz, hogy az ember aztán kicsit valóban megkönnyebbüljön.

Én először a terapom előtt sírdogáltam, aztán ráéreztem, hogy mit is kell csinálni, és otthon magányomban már egész ügyesen tudtam sírni, zokogni.

Először nem volt könnyű  - nálunk a családunkban szégyen volt a sírás! - de aztán ráéreztem arra, hogy mikor jogos a sírás, és hogy mennyire fontos ez.

A terapomnak egyszer azt mondtam: most nincs időm sírni, most nincs időm kiborulni.

Erre azt mondta, hogy ez olyan mintha betenném a kulcsot a zárba, és utána nem fordítanám el, mert nem lenne rá időm.

Én bizonyos helyzetekben még most is tudok sírni, pedig sokszor már azt hiszem, hogy nincs több könnyem, annyit, annyit sírtam. 

De bizony, még mindig van könnyem...

A sírás nagyon fájdalmas, de nélkülözhetetlen kelléke a gyógyulásnak, az előrébb jutásnak.

Aztán ha már sokat sírtunk -  lehet az embernek kicsit összekapargálnia magát, és elkezdeni lezárogatni a múltat. Amit persze baromi nehéz lezárni, mert hát hogy is lehetne múlt nélkül élni???

Ezért aztán ez is marha hosszú folyamat. Nem is lehet talán észrevenni, amikor ez a folyamat elindul - azt meg még kevésbé, amikor befejeződik...

Mert persze a múlt még újra és újra betör a jelenbe és még mindig és még mindig lehet találni régi fájdalmakat és kezeletlen sebeket...

Szóval, ezek itt mind évekbe telnek. A fájás és sírás, és a jövőbe tekintgetés is...

És nem nagyon lehet lépcsőfokokat kihagyni.

Ha a jó terap fogja az ember kezét, akkor azért túl lehet jutni rajta.

és akkor egyszer csak kimosolyog a nap a felhők mögül...

és az ember elkezd ráérezni a saját erejére, és arra is, hogy szeretni jó, nem is olyan borzalmas, mint ahogy a családjában tanulta, és egyszercsak talákozik valakivel, aki szereti őt úgy, ahogy van, - és az akkor nagyon jó!!!!!! - sőt, hihetetlen, és fantasztikus!!

és akkor az ember a végén merészel eltávolodni a szüleitől és a saját életét élni, a saját érzelmeit élni, és a saját szereplőit megválogatni a saját maga által rendezett színddarabhoz, az életéhez, ami már talán többé nem tragédia, és nem is komédia, hanem egy normális élet...

nagyon furcsa ám...

és nagyon jó :) :)

borderfiu

Róka írta:

Úristen!

Érzem, hogy eljuthatok idáig.

Csak ne engedjék el idő előtt a kezem.

Köszönöm


Megátkozlak a lelki szabadság fénykorával!

Róka

Úristen!

Érzem, hogy eljuthatok idáig.

Csak ne engedjék el idő előtt a kezem.

Köszönöm

//