Van egy telkünk 80 km-re Budapesttől. Hétvégeken járunk oda, szép a hely, sok a zöld. Az odaút persze nekem mindig egy rémregény, mert a férjem az a fajta, aki mellett ülni nem élmény.

Az első kanyarban már nevén nevezi a mazsolát, aztán tovább szentségel, hogy kinő a fű, mire a lámpa vált. Aztán a trágár szótárját bővíti, mindenkinek az anyját, meg a szexuális identitását emlegeti. Nem lehet elviselni, bizony isten mondom, én 27 éve ülök mellette, és mindig, folyamatosan csitítom. Ez persze csak olaj a tűzre azt jól tudom, mert ha ki nem ordítozhatja magát, hát a kocsi biztos felborul. Tűröm és hallgatok, ment is eleddig valahogy, de most épp ott tartok, hogy nem megy már sehogy. Ahogy meghallom az első vazeget, nem érdekel a sebességmutató, én kinyitom az ajtót és megyek. A csoportban, ahová járok, épp tegnap kérdezték meg, hogy hogy lehet, hogy eddig bírtam, és most meg egyáltalán nem megy? Én pontosan tudom, hogy mi hozta ki a változást, de magamban tartottam, még a csoporton sem szűrtem át. De nem megy tovább az erőszakos hallgatás, az asztalra kell tenni, különben megfojt a múlt takargatás.

Nemi erőszakot követtek el ellenem 14 éves koromban. Mindjárt azután egy nappal, hogy a középsulis első tanítási napomon minden iskolaholmimat elloptak.

Hogy megraboltak, iszonyú nehezen viseltem, mert akkor volt először valamim az életben. Saját ruhám, saját cipőm, saját kardigánom, saját tanszerem, az intézetis évek után, ahol az államé volt mindenem.

9 évet töltöttem – mondhatni -  egy érdekes helyen, de azért a mama szoknyája jó lett volna, ha ott van, közel. 5 éves voltam, mikor bekerültem oda, megtanítottak ott, sok jóra meg rosszra. De egyvalamiről sosem volt osztályfőnöki óra, mit kell csinálni, ha valaki a bugyimat akarja…

Csak bóklásztam a világban, hazafelé igyekeztem, a középsuli úgy kezdődött, hogy ismerkedjünk a helyszínnel. A helyszín a Konzervgyár volt, hiszen élelmiszeresek voltunk, konzervipari szakon tanítás akkor először indult. Be is osztottak mindjárt a délutános műszakba, este 10-kor végeztünk, s csak azután mehettünk haza. A villamos már ritkán járt, s ha elment az orrom előtt, negyedóra várakozás, de inkább több, mire a következő jött. Szeptember másodika volt, én 14 éves és 2 hónapos voltam. Ott ácsorogtam sötétben, szomorúan a villamosmegállóban. Az előző napi rémeseményen gondolkodtam, ugyan ki lopta el a táskám? S honnan lesz az anyunak pénze másikra? Lefékezett egy autó a járdasziget mellett, s egy bácsi kihajolt, hogy útba igazítanám-e? Megkérdezte, hogy merre van a Nagyvárad tér, én megmondtam, mivel tudtam, de az nem volt neki elég. Azt kérte, mutassam is meg neki szépen, mert ő meghálálja, és nélkülem biztosan eltéved. Hazavisz kocsival, ha mindennel végzett.

 

Engem arra neveltek, hogy fogadjak szót, az eszembe sem jutott, hogy az elegáns úr hazudott. A Gyiviben, ahonnan én 9 év után kijöttem, a fizika tanár, meg a földrajz tanár maga volt az isten. Két napja voltam a budapesti életben, veszélyérzetem nem volt, és nem volt idegen félelmem. Beültem mellé, de nagyon nem kellett volna, mert nem a Nagyvárad tér felé ment, hanem elkanyarodott jobbra. Én meg a butácska intézeti gyerek, még kívülről sem láttam autót, fogalmam sem volt, mit tegyek. Fogoly voltam megbénulva egy mozgó járműben, s ami abban történt, azt elmondani erő kell. Rosszkor voltam, akkor én bizony rossz helyen, áldozatsors jutott, már csodálkozni sem volt kedvem.

Az első száz méteren kinyitotta a nadrágját, s ami abból kipottyant, a kezembe vándorolt át. Amit akkor éreztem! Állj meg Világ! Ne tovább! Meleg volt és lötyögött, mint a zacskóban a hányás.

Nem akartam a dolgot, remegett kezem-lábam, de az autó mozgott, kiutat sehogy sem találtam. Mikor végre megállt, Ferihegyhez közel, teremtett lélek sehol, csak mi ketten a sötétben.

Utasításokat adott, hogy mivel mit tegyek, és ha lehet ügyesen, mert különben bajom lesz. Hogy mire is gondolt, arról fogalmam sem volt, de ha nem fogadok szót, akkor szorul a hurok a nyakamon.

Az első üléseken kezdett a dologba, de útban volt minden, hát hátra kellett tuszkolnia. Hányingerem volt és furcsa szagokat éreztem, egyet biztosan tudtam, ezt soha többé az életben!!

Lekerült rólam a bugyi, a könnyem ömlött, csorgott, de nem tiltakoztam nagyon, az életem kockán forgott. Röpködött a ba…meg, meg az egyéb trágár szavak, ahogy az neki tetszett, ízesen, szaftosan.

Hogy akkor én mit éreztem? Ugyan kit érdekel? Ő a kedvét töltötte, én meg viseljem el. Hogy mi raktározódott el abban a szörnyű percben? A sorstársaim tudják, azt elmondani lehetetlen. Azok nem szavak, hanem pókhálófinom érzések, gyűlölet, harag, a késpengének az éle. Mely hasít és szabdal, de nem folyik vér sehol, a szív marcangolva, a lélek meg sikoltoz. De nincs aki meghallja, csak magamban vagyok, s ha az autóból kidobtak, még szerencsés vagyok. Bár nem is biztos, ha most belegondolok, ezzel együtt élni… lehet, hogy jobb, ha meghalok.

Vége volt. Függöny. A jelenet beégett, nincs olyan ember, ki ilyet elfelejt. Az aszfalton guggolva, a gyerekszív megfagyott, felolvadni soha, talán soha nem fog. Lehet hazamenni, az életet folytatni, de a bugyim hol van? És akarok-e még létezni? Kiálltam bátran a műút közepére, jöjjön aminek jönnie kell, legyen hát gyorsan vége! De az autó megállt, egy házaspár ült benne, fogalmuk sem volt, mit keres egy kislány az útszélen. Meghallgatták aztán a tegnapot is meg a mát, de nem hazavittek, ahogy kértem, hanem a rendőrségnek adtak át.

Ez biztos, hogy így helyes, de bár ne tették volna! Előlről kezdődött az események sora. Hogy hol voltam? És hogy nézett ki? És milyen volt az autó belseje? Milyen volt az üléshuzat és volt-e az autónak neve? Láttam-e az arcán egy különös ismertetőjegyet, és írjam le pontosan, akkurátusan, hogy milyen. Hány éves volt, és volt-e nyakkendője, kopasz volt-e ugyan, vagy bozontos volt a szőre? Volt-e ablak az autón, és bepárásodott-e, járt-e arra valaki, földút volt, vagy mégse?

Az biztos, hogy még egyikük sem volt megerőszakolva, mert akkor tudnák pontosan, hogy az ember(gyerek) szeme ilyenkor csukva. A fülét is becsukná, de az lehetetlen, így minden rögzül, amit törölni kellene menten. Látni sem akarja, hogy mi történik vele, átélni meg semmiképp, mesélni róla meg sose! Na ez már horror, ez a fránya faggatás, az anyut akarom rögtön, vigyenek haza ne tovább!

De neeem, ennyi még nem elég! Túl kevés a jóból! Fényképeket nézzek, a betörő lista négy album volt. S azzal ha végeztem, majd jön hozzám egy orvos, hogy mindent megnézzen, hát vetkőzzek a vizsgálathoz…

Hajnali kettőre tán haza is értem, az anyu nem pörölt, velem sírt néma csendben. Ecetes vízbe ültetett, egy hétig nem mentem suliba, persze minden kiszivárgott, a 4 év nem volt lekváros bukta.

Kétszer mentem férjhez, két gyermeket szültem, de a szexet, azt egész életemben kerültem. Fogalmam sincs milyen, és azt hiszem már nem is lesz, és köszönhetem mindezt, egy aberrált embernek.

Ismerek sok olyat, aki ilyet elszenvedett, és nem sok jót mondhatok, mindenki őrzi a szégyent.

Azok szenvednek és szégyellik tízévszám magukat, akik az egészet átélték, s hozzá még le is becsülik magukat. Nem kéne, hogy így legyen, de hússzaggató az élményt idézni, ezért mindenki hallgat róla, és a tudatalattija mélyén őrzi.

//