4dim története, 1. rész: Kötélidegek - a jó döntéshez

A folyosókon komótosan jönnek-mennek az emberek, utcai ruhát, fürdőköpenyt vagy tréningruhát viselnek. Közöttük néha feltűnik, jön-megy fehér köpenyes, de szólítja fontos dolga, körül sem néz, siet. Egy gyűrött ruhás kócos, színes öngyújtót szorongat, dohányozni készül, egy cigarettásdobozt bontogat. A padokon ülve az emberek beszélnek, itt senki nem rángatódzik, senki sem látszik betegnek. Pedig ez a SOTE Egyetemi Klinika, annak is pont a Pszichiátriai Osztálya. Előttem legalább még négyen-öten vannak, ha most rögtön bemehetnék, hálát adnék a sorsnak. Remeg már a lábam, a kézfejem be van kötve, és flastromokkal van teli a homlokom közepe. Szomorúan ülök és lehajtom a fejem, a mellkasom rácsa mögött szorong, vacog a szívem.

Hogy kerültem ide? Én a kiváló eminens? Az osztály legjobbika, akire számítani lehet! Aki mindent megcsinál, aki duzzogást nem ismer, aki félszavakból is ért és kritizálni nem mer.

Aki minden helyzetből feláll, ha az élet buktatja, és minden mást elvisel, ha törik is a foga.

Az életem az maga volt a száguldó vonat, most meg épp csak ballagok, ha hátulról tolnak….

Elveszett egy uticél, és oda minden remény, meghalt a legjobb barátom, elsötétült az ég.

28 évig voltunk egymás társai, szerelem fűzött hozzá, mely nem tudott beteljesedni.

Barátsággá szelídült, és örökre megmaradt, az életünk külön cipeltük, remélve a közös utat...

De oda mostmár minden, tanácsot mostmár nem ad, nincsen közös jövő, marad ami most van.

Bele kéne törődnöm, de valahogy mégsem megy, nem tudom tovább cipelni az alkoholgőzös életet.

Tartani a hátam, ha párom részegen vezet, szemüveget viselni, ha csattanós az üzenet. Végignézni sokszor, ahogy önmagát leissza, ahogy a trágár szavakat másokra ordítja. Ha elteszem az üveget, lám szikrát szór a szeme, majd négykézláb nyöszörög, annyira fáj mindene. Ha teszem én a dolgom, folyton utánam ballag, a teregetett ruha sosem jó úgy ahogy van. A fotelnak 3 centivel arrébb van a helye, hogy nem lehet ezt megjegyezni takarítás közben? A villany az minek ég, hisz besüt hozzánk a nap, minek oly sokat fűteni, én három nadrágot húzzak.

Ha zenét hallgatok, a magnót kikapcsolja, mert a TV-zés az első, és közös a szoba. Ha nem törődtem bele, a magnót földhöz vágta, amit vettem mosógépet, a távollétemben eladta. Naphosszat csak sírok és éjszaka nem alszom, elbújok egy sarokba, és a körmeimet vagdosom. A kezem után rögtön az arcom következik, a szorongás már ott jön ki, magamnak adom a büntit. Az utcára menni nem merek, talán csadorba öltözve… félek már járműre szállni, mintha csak púpom lenne. A vagdosási kényszer a napjaimat uralja, ez plusz egy extra rabság, ha még nem lennék elég rabszolga.

Kinéz most az orvos, bemegy a következő beteg, ahogy közeledik az idő, egyre jobban félek. A sebeim bizony fájnak, nagyon szégyellem magam, próbálok másra figyelni, de hiába győzködöm magam. Ha kibírom addig, míg a következő beteg bemegy, akkor már csak egy van, s az egészen hamar túl leszek.

A férjem hozott ide, letett, a folyosón hagyott, azt mondja jobb lesz nekem, ha a dilimről papírt is kapok. Csak elmebetegnek hív, mikor folyton szomorkodom, az eszébe sem jut, hogy ő kéne változzon. Sokmindent hittem magamról, de azt nem, hogy ide jutok, bemenjek, vagy sem? Egyszerre magammal viaskodom. Ha itt maradok mégis, ahogy a férjem akarja, majd bolonddá nyilváníttat és bezárat valahova. Nem! Nem! Ezt nem hiszem, hogy vállalni tudom, más megoldás kéne, de hogy mi az, azt most nem tudom. Ha elmegyek, marad a sírás, a félelem, a gyötrelem, ha maradok, akkor mindenki majd bolondnak titulál engem.

Pedig kiváló dolgozó voltam, meg jutalmazott szakember, a szavaimat lesték,… hová veszett az életem? Odaadtam 20 éve, oda én valakinek, mert gyerekkorom nagy része alárendeltségben telt. Intézetis vagyok, a tanult viselkedésem onnan van, szót kell fogadnom mindenkinek, mert különben ”nagy baj” van. Az első férjemnek is mindenben ugráltam, hajoltam, meg is lett a jutalma, elhagyott másállapotban. A második férjem a ”hozott gyerekkel” vett el, meg kell hát ezt köszönnöm, ez teszi ki az életem. Társkapcsolat építésre mintám az sosem volt, kétéves gyerek voltam, mikor az apukám elhagyott.

Nyílik újra az ajtó, megint kijön egy beteg, a szívem úgy kalapál, egész testemben reszketek.

Úgy érzem pont magam, mint amikor a férjem rángat, az utcán taszigál, hogy fülkéből ne telefonáljak. Hazáig lökdösött, meg taszigált, én sírtam, a gyerekek is látták, én meg szégyelltem magam.

Bekúszik egy képsor arról, hogy guggolok, a lakásban egy vödörből, éppen padlót mosok. Puff! A férjem fellök, én zutty! - hátra huppanok, a vödör víz meg feldől, hiszen abba kapaszkodom. A fejem a padlón koppan, neki tetszik, ő jót kacag,… Na mi van? Most mit nyafogsz? Ne játszd már meg magad! Ez csak egy kis tréfa, ha nem tetszik, hát mehetsz, de enyém az összes bútor, meg a video meg persze minden. Nekem ugyan nem volt jó, de megismételte százszor, és vihogott, és vinnyogott a tréfától mindannyiszor.

A Balaton felé menet egy rendőr minket megállított, hogy a fényszórónk az ferde, meg kellene, hogy igazítsuk. A válasz sokat nem késett, a volán mögül részegen,… Nem látsz te a szemedtől? Nincs azzal baj semmi sem! Mindehhez társítva még néhány keresetlen szó, mindenki fia rokonáról, hát… nem feltétlenül a jó.

Hát ezért a sok szorongás, meg az, hogy mit is döntsek? Hogy menjek-e, vagy maradjak? Már azt sem tudom, hogy mit tegyek.

Most megy be a épp rendelőbe, aki után következem, még néhány röpke pillanat, és már nem lesz döntésem. Hirtelen felállok, úgy döntök, inkább menekülésre veszem, kapkodva veszem a levegőt, már távolodik is a hely. A METRO felé indulok a döntésem nem tudatos, inkább csak egy megérzés, hogy rosszkor rossz helyen vagyok. Egyik élet sem kéne, az önkínzást már nem bírom, de bolondként élni az életem, az sem lehet egy jutalom. Gyorsan, szaporán lépkedek, előttem máris a METRO, a testem, lelkem gúzsban, sehol nekem egy jó szó. Hívogat, vonz a mozgólépcső, mennék is vele lefele, ha ráteszem most a lábam, már nem bánthat többé senki se. Lepereg hirtelen előttem a tegnapi lidérces álmom, egy megásott sírról, a sötétségről, egy túlvilági hangról. Egy nedves, hideg fuvallat tekergőzik a tarkómon, éppen már elindulnék, amikor valaki rám szól.

Mész, vagy maradsz? Döntsd el! Ne itt tökölj haver! Arrébb lökdös jó durván, neki sietnie kell. Felszakad a néma zokogás, a mélybe azértsem megyek,… megtorpanok és vacilálok, azután más irányt veszek.

Gyorsan ki a friss levegőre! Szaladok, tisztul a fejem, a doktornőhöz indulok, mégiscsak oda kell mennem! A kezeimet dugdosom, hogy senki meg ne lássa, helyet foglalok újra, a folyosói félhomályban. Arra gondolok, de jó lenne, ha minden pont így maradna, hogy nem kell lennem seholsem, és nincs az életnek kapuja.

Kinyílik a fehér ajtó, rám kerül végre a sor, behúzom a nyakamat és magamat teljesen feladom. Leülök sután csak hallgatok, a doktornő meg kérdez: - Mi bántja önt? - Tudni szeretné, de a válaszolás az nem megy. Rám néz, diagnosztizál, jegyzeteli amit lát, türelmesen üldögél, nem sürget engem, csak vár.

Én halkan motyogni kezdek, hogy vasalni is kéne, meg az ablak is piszkos már régóta, és nincs minden tétel könyvelve. A társasház is mit szól majd,… hogy nem felelek meg már senkinek,… a hajam is egyre csak őszül,… és a körmöm még látni sem merem. Már három hete éjjelente nem alszom én csak keveset, az ágyam szélén üldögélek, magamba roskadva éberen. A körmeimet bámulom tompán, és túlvilági sorsomat bogozom, hogy hogy jutottam el ideáig, azt már magam sem tudom.

14 éves voltam, amikor az erdőbe vittek, az apuról meg kiderült, hogy kiskorúval kezdett. Magammal bár kéne, de nem boldogulok, a férjemnek én mindenre, mindig csak igent mondok.

A főnököm ott dohányzik, ahol éppen tiltott, én meg mint egy kiscsicskás, neki mindenhová loholok. Meghalt a legjobb barátom, ki szeretett, s akit szerettem, a nagyobbik leányom külföldön, a testvérem meg szégyell. Meg is akartam halni, de annak még ideje nincsen, nem jár ki nekem a segítség ebben a mostani életben.

Csend van körülöttem, csak a billentyűzet kattog, észre sem vettem pár percig, hogy nem egyedül vagyok. A doktornő most rám néz, kedves, őzike szemek, leírta közben az életem én meg zokogni kezdek. Telnek-múlnak a percek, ő zsebkendőt nyújt felém, ha kitaszít a rendelőből, nekem már nincs több remény.

Van önnek egy jó hírem! - hallom a távolból a hangját, - meg lehet ebből gyógyulni! De azt nem ingyen adják. Hát akkor nem dilis vagyok?? Sem idióta és bolond sem? A férjem csak ZIZInek hív már, de én még azt is eltűrtem. A könnyeim hirtelen elfogynak, egy kockás füzetet vesz elő, beírja a nevem lassan, amit szipogva adok elő. Össze kéne most csomagolnia néhány fontos holmit, és befeküdnie ide a kórházba, hogy itt meggyógyíthassuk.

Álmodom? Vagy ez a valóság? A baj csak ideiglenes? Előjött a depresszió, de ahogy jött, el is mehet? Mert túl nagy volt a terhelés, s mert az életem egy rémálom, egy elefántnak is sok lenne, amit tűrök én a hátamon.

Könnyebben kapom a levegőt, elrontottam hát sok dolgot, és nem voltam az élethez erős, és nem voltam kellően alapos. Készületlenül kellett ballagnom a nagybetűs, százpróbás életbe, és azok mellé csapódtam folyton akik léptek csúnyán a lelkembe.

De most itt a kórházban már készül nekem a lecke, ha mindent jól megtanulok, majd meglesz az eredménye. Ha magamból a sérelmeket sikerül messzire kiraknom, az éjszakai pihenőmben majd nem a sírásóval álmodom. És itt vannak még az illatok, a fekete szín az nem nyerő, és visszabeszélni is kellene, a válasz csak okkal igenlő. A tisztán látásból is jó lenne még néhány extra óra, és önvizsgálati tanfolyam kell, ami nem könnyű erőpróba. Ami elmúlt, elmúlt, már nem kéne rajta filózni, a fekete árnyakat meg el kéne végre engedni. A halott vissza már nem jön, az élőkre kell most figyelni, az éjszakai pihenéshez meg altatót kell bevenni. Ha jönne újra a szorongás, egy versikét kell mormolni, az önbizalom csak had hízzon, a tükröt meg el kell kerülni. Kínlódáskor jó az írás, és jöhetnek hozzá a könnyek, és erősödni is kellene, hát pontosan és rendesen egyek.

Meg kellene már teremteni a saját önállóságom, hogy ne függjek végre senkitől, már azon kellene dolgoznom. A kezemet nyugodtan kössem be, az nem baj, ha bármit kérdeznek, és jó úton haladok akkor is, ha karate leckéket veszek. Az álláspontomat megvédeni már itt az ideje megtanulnom, de elkelne egy kis segítség, mert néha még nehezen haladok. Hasznos lehet a futás is, reggelente meg este, amiről azt el lehet mondani, hogy az aztán nem kerül semmibe.

Megtettem én tényleg mindent, néha még erőmön túl is, kisírtam minden könnyem, s még sírok bizony, még ma isl. De nem adtam fel- most jelentem -, a kitartás az valóban jó dolog, és sikerülni fognak a dolgaim, mert magamhoz szigorú vagyok. Nem kell tehát a hibákat mindig csak másokban keresnem, először a saját portámat kellene végre rendeznem. S hogyha azzal már kész vagyok, és működik is a dolog, ahogy az idővel változom, a világ is énnekem forog.

Ez hogy is van? Én azt hiszem, ez valahogy spontán úgy lehet, hogy ha mindenben a jót látom, akkor csak a jó dolgok érnek el. A rossz dolgok bizony azokat az embereket lelik meg, akik a mellükre lőlapot, meg hozzá puskaport tesznek. Levettem hát a sok lőlapot, amiket kaptam az élettől, de azokat is eltüntettem, amiket raktam én magamtól.

Megfejtettem már a rejtvényt, hogy mi a bilincsem kódja, és nem szorulok már gyógyszerre, és az arcom is teljesen tiszta…

 

Offline

De jól van megírva!!

Offline

4dim -- egyszer majd megírod azt is, hogyan lettél jól (de hiszen arról is írsz -- csak még nem tettem fel azokat a részeket).

Szerintem sokaknak ad inspirációt a küzdelmed!

E

Offline

smiley 10 éve írtam, sokat voltam itten, hogy változhat a sorsom, nem nagyon hittem.

Marci88

Zseniális ez a bemutatkozó!

 

"Tartani a hátam, ha párom részegen vezet,

szemüveget viselni, ha csattanós az üzenet.

Végignézni sokszor, ahogy önmagát leissza,

ahogy a trágár szavakat másokra ordítja."