Utólag nem nehéz már látni, talán belelátni, gyerekkori élményekbe azt, amit végül megtanultam magamról. 

Elragadtatott érzés egy napsütéses napon, szikráznak a porszemek, úgy érzem, kapcsolatban vagyok valami istenivel.

Végső kétségbeesésben figyelem, ahogy a szemközti ház ereszén agresszív galambok burukkolnak, félrehajtott fejükből rám mered a szemük, azt mondja, meg kell halnom. 

Elbújok az iskolai osztálytársaim elől, mint egy sebzett állat.

Csodálatos fényben látom a jövőt, kikísérleteznek rajtam valami fontos gyógyszert, én meghalok, de az emberiség boldog lesz.

Tizennégy éves koromig én magam sem tudtam, hogy bármi baj volna velem. Azután már igen -- azt hittem, szörnyeteg vagyok, akit el kell törölni a föld színéről. A lángoló kreativitás és a kétségbeesés periódusai váltogatták egymást. Izolálódtam, nem kerestem mások barátságát, mert nem lett volna, aki érti, amit én sem értek.

Sok év telt el, ezekről az évekről nem akarok beszélni most, majd máskor. 

Amikor végül először orvoshoz kerültem, antidepresszánst (Anafranilt) írt fel. Az antidepresszáns mindent megváltoztatott. Ledobtam a szorongást. De kezdődött valami más, megismertem a mániát.

Vámos Miklós írja le a legnagyobb megértéssel, milyen egy mániás anya az Anya csak egy van című regényében. Megértéssel, végtelen toleranciával. Mennyi idő kellett, míg ez a megértés és tolerancia megszületett benne, nem tudom. Anya csak egy van, valóban. Akinek ilyen jutott, az megkeseredik, vagy megpróbálja megérteni.

A fiamnak ilyen anya jutott. A férjemnek ilyen feleség. Egy férj kereshet másik feleséget, de hogyan keres egy gyerek másik anyát? Mennyiszer bocsánatot kértem ettől a gyerektől, amiért ilyen anyja van. Csak mosolyog, azt mondja, megszokta, és egyébként én vagyok a legtökéletesebb anya.

A mánia csodája, amikor azt hiszed, repülni tudsz, megoldasz néhány alapvető természettudományi rejtvényt, s utána mindjárt megírod az évszázad nagy regényét, és felépíted a legcsodálatosabb vállalat-birodalmat, vagy egyenesen meghozod a világbékét. Kevesen tudnak erről lemondani. 

A mánia a féktelen álmodozással fedi el, amit valójában jelent. Hogy azt hiszed, kiléphetsz a földi kötésekből. Hogy több pénzt költesz, mint amennyid van. Hogy vad viszonyokba vagy veszélyes helyzetekbe kevered magad.

És aztán zuhansz.

Hogy biológiai okból-e, vagy másért, szerencsém volt, a mániás depresszió kettes számú formájába (jelenlegi diagnosztikai nevén: bipoláris II) nőttem bele. Képzelj el egy színusz-görbét és told el plusz százzal vagy mínusz százzal. OK, ha nem tudsz elképzelni egy színuszgörbét, képzeld el a hullámvasutat. És aztán képzeld el, hogy a hullámvasutat a föld alá süllyesztik, úgyhogy csak a legfelső pontokon látod megcsillanni a napot. Ez a föld alatti hullámvasút a bipoláris II utazás.

A bipoláris ember nem tudja magáról, hogyan ingadozik. Mihez viszonyítana? Tegnap a fönt volt a vízszint, ma a lent, a zuhanás élményét ismeri, de azt nem, hol van a talaj. A hozzátartozók látják, ha van szemük hozzá; de hány olyan ember van, akit a hozzátartozói előbb elhagynak vagy elítélnek, mint hogy észrevennék, mi történik, mi a rendszer a vad ingadozásban.

A szakma pedig -- honnan is látná? Ha csak havonta egyszer lát szakember, a fázisok észrevétlenek maradnak. Ha pedig, ahogy mondani szoktuk, analitikus irányultságú, nem kérdez majd rá, és neked nem jut eszedbe elmondani, hogy tegnapelőtt vettél három zsák organikus vetőmagot, egy hónappal korábban pedig öt pár leértékelt gyerekcipőt. A pszichiáter Kay Jamison szégyentől gyötörve vallja be, hogy 5 darab kitömött rókát is vett egy alkalommal,

Vagy honnan látná a szakember, hogy az egyik nap szinte táncolva takarítod ki az egész lakást, ásod fel a kertet, és még mindig marad energiád egy három órás jógagyakorlatra, aztán a következő nap kataton állapotban talál. Egy sarokban ülsz és sírsz és nem tudsz megszólalni.

Nem adtam fel, sok év nagyrészt értelmetlen terápia után sem. De ahogy teltek az évek, és változtak a gyógyszer-divatok, minden rosszabb lett. Lehet, hogy az Anafraniltól túl sokat repültem, de az SSRI-típusú gyógyszerek egyre fokozták a halálvágyamat. Először csak pillanatokra. Aztán éveken keresztül. És minden kísérlet után könnyebben jön a következő. Mintegy rászoktam a meghalás gondolatára, abban a süket vákuumban, amelyben az élményeimmel éltem, amelyet sem a szakember, sem a család nem értett, meggyőztem magam róla, hogy előbb-utóbb ez lesz a vége...

De aki anya, nem hagyhatja ott a gyerekét, így hát tologattam a célt. Majd ha tizenöt éves lesz. Megkérdeztem tizenöt évesen: elengedsz? Azt mondta, elengedlek, ha nagyon muszáj, de szeretlek és szükségem van rád. Így hát maradtam, nagyjából úgy, ahogy az ember marad, ha szükség van rá.

Végül zaklatni kezdtek a munkahelyemen. Hogy ürügy volt-e, vagy sem, nem fogom megtudni soha, de mivel többször voltam "beteg" (a kataton állapot neve társadalmi használatra), mint más kollégák, könnyű volt azt mondani -- egy új főnök érkeztével -- hogy "én vagyok a gyenge láncszem".

Végső kétségbeesésemben aztán egy barátomhoz fordultam, aki óvatosan javasolta, hogy ne adjam fel. Talán némi hangulatkiegyenlítő?

Így lettem tehát bipoláris. A fent és a lent értelmet nyert, amikor a hangulatkiegyenlítő elsimította kicsit a hullámokat. Megtanultam figyelni magam, másképpen. Milyen gyakoriak a változások? Gyorsak. Ha harminc évvel ezelőtt figyel fel rá valaki, ha csak tizenöt évvel ezelőtt figyel fel rá valaki, nem csúsztam volna talán bele ebbe a rapid cyclingnak nevezett, halálosan kimerítő, végtelenített paternoszterbe. Megmaradhattam volna hosszabb normális periódusoknál, egy olyan kirándulásnál, ahol néhol kell csak helyet mászni, és néhol kell csak kikapaszkodni egy vízmosásból. Évente egyszer talán. 

De késő ezen bánkódni. Tudom, hogy milyen vagyok, minden héten, minden nap bármerre elindulhat a lift. Elég némi stressz, egy időjárásváltozás, egy mosoly valakitől, vagy más kedvesség. És néha semmi azonosítható.

Tudom, hogy melyik gyógyszer mit csinál, pontosan megfigyeltem minden kicsi hatást. Hiszek annak az embernek, aki úgy lát, ahogyan más nem láthat, aki látja a fentet és a lentet, és figyelmeztet rá.

Kialakítottam a taktikákat. Ha nagyon szuicid vagyok, nyugtató, épp csak annyi, hogy átaludjam a legrosszabbat. Ha kataton vagyok, és van valaki mellettem, kérem, hogy rángasson ki, kurblizzon fel, toljon meg, mint egy lerohadt Trabantot. Ha várható, hogy hirtelen fellendül a hinta, darabokra vágom a hitelkártyám.

Igyekszem figyelni a visszajelzésekre. Igyekszem nem hozni impulzív döntéseket. Igyekszem beilleszteni az életembe a biztosan működő technikákat. Igyekszem bölcsen kívülről nézni magamat. Igyekszem örülni annak, amit tanultam, és az alázatnak, amely máshonnan nem is jöhetett volna. 

Erről az alázatról írok még.

Írok még arról is, hogyan figyelheted magad.

Írok arról, hogyan éld át humorral, ami történik veled.

Írok róla, hogyan fogd be a robbanékony anyagot, hogyan tedd hasznossá.

A legfontosabb mégis az, hogy vannak-e emberek, akik toleranciával és szeretettel, megértéssel és türelemmel fordulnak feléd.

Nem lesz sok ilyen ember. Nagyon meg kell becsülnöd őket. 

 

Offline

nagyon jó írás

Offline

megérintett ez az írás... köszönöm hogy olvashattam

 heart

Róka

Nagyon megérintett az írásod. Köszönöm.

Én nem vagyok bipoláris.

Nem tudom, de valami van. Hullámvasút van.

Egy munkatársam pontosan ezt mondta rólam: "A leggyengébb láncszem."

 

Offline

Jó volt olvasni, köszönöm.

Offline

Koszi, Eszter!

Offline

Szia Eszter!

Köszönöm hogy leírtad, hú de ismerős ez a hullámzás, kicsit talán megértem magam, mert nem vagyok egyedül a vasúton.

Sok puszi ölelés.Smile

Offline

Tetszik az írásod Eszter. Smile

Ismerős az osztálytársak előli bújkálás...

Offline

Bipolárisnak sem lehet könnyű. Köszönöm ezt a kis betekintést! smiley

rhiannon-roxána

Köszi, Eszter. Sejtettem. Nagyon szép írás. 

 

 

házikuszmacskusz

Egyetértek, én is fáradt vagyok, de Vámos Miklós könyvét elolvasom. Van mit munkálkodjak önmagamon. Eszternek köszönet.

házikuszmacskusz

Köszönöm Eszter, hogy leírtad, sokat jelent nekem.

Offline

En irtam.

rhiannon-roxána

Ez kinek az írása?

Offline

Köszönöm ezt az írást.

Első olvasatra éreztem, hogy sok tekintetben megérintett - úgy "Istenigazából". Szerettem volna azonnal reagálni rá, de képtelen voltam normális gondolatsort kihozni magamból. (elég régóta vagyok ilyen, és ez is sok félreértésre ad okot: a legfájóbb érzés az, amikor úgy vélik, hogy "takargatnivalóm van" egy adott témával kapcsolatban, azért nem válaszolok - pedig csak "egyszerúsíteni" szeretném azt a sok-sok érzelem-gondolatkavalkádot, ami a mélyből előbukkant, hiszen abban az állapotában én magam is túl "kócosnak" vélem.)

Rengeteg olyan napom, hónapom, évem volt (és van is) amikor szinte semmi "spiritusz" nem volt bennem. Az itt olvasottak csak-csak kölcsönöztek számomra némi spirituszt: komoly elmélyülésre, elgondolkodásra késztetnek. Puff: régi önmagamnak ez azért szerves része volt.

 Nagyon úgy néz ki, hogy az itt olvasottak és érzelem-gondolatvilágom "interferálnak". Ez nagyon jó. Nem bánom a könnyeket sem, amelyek peregnek, gurulnak az arcomon. A fontos, hogy érzem a TOVÁBBLÉPÉS LEHETŐSÉGÉT, éppen ezért várom az ígért folytatást.  Tudom: kardinális kérdések: alázat, önmegfigyelés, humor, a robbanóanyag békés felhasználása, stb. Igaz, fáradt, fáradt és fáradt vagyok most is, de ennek a munkának az elvégzése az egyik legbensőbb szükségletem. 

Mégegyszer köszönet. 

Offline
//