Sista története

Sistad0wn is in da house!

Alant élettörténet nagy vonalakban - Part I.

1974. március 5-én születtem. Az utca gyászba borult azon a télies napon? Apám el volt keseredve, nagyszülők szintúgy. Fijjut vártak ugyanis. Minden babakelengyébe belehímeztettek egy monogramot. Egy fiú monogramját. Azzal a betűvel csak nagyon nem szép lányneveket alkottak az emberek hajdanán, ezért a kelengyék veszendőbe mentek. Mérges volt mindenki, hogy hogyan tehettem ilyet. Ezzel a katasztrófával indult az életem. Már a születésem csalódás volt apámnak, de később a hiba (nevezetesen, hogy apám nem 'tud', csak lányt...) némiképp korrigálódott: a tesóm, aki fiú, 77-ben született. Azon a napon apám végigdudálta a várost örömében, este meg elment benyomni a munkatársaival... (Amúgy nem iszik, nem alkoholista, egy korty szesztől berúg.) Szép baba voltam, göndör fekete hajú kisgyerek később, de aztán a szüleim két éves koromtól olyan rövidre vágatták a hajam, hogy úgy néztem ki, mint egy kisfiú.

A lakótelepen volt egy lány, aki nyaralni jött a mamájához. 13 éves voltam, nem kezdtem még kikerekedni, rövid, oldalt felnyírt, kinyírt volt a frizurám, és tetszettem ennek a csajnak. A barátnőmmel sutyorgott rólam, írt nekem szerelmes leveleket, imádta nézni, ahogy a bicómmal farolgatok, porfelhőket hagyva magam mögött. Aztán a barátnőmmel nem bírtuk tovább, és bevallottuk neki, hogy lány vagyok. Nem akarta elhinni... Volt olyan, hogy találkoztunk anyu egyik barátnőjével, aki tudta, hogy van egy fiú meg egy lány a családunkban, csak ezt nem tudta, hogy melyik mekkora már. Azt mondja: 'Jézusom, M (anyám neve), hogy már neked is mekkorára nőtt a fiad.' Anyuval csak összenevettünk... Rendszeresen fiúnak néztek, és ez nekem tetszett is egy darabig.

Gimiben második osztályban kezdtem el növeszteni a hajam, ami arra is jó volt, hogy el tudtam mögé bújni... :) A hajnövesztés miatt rendszeresen berángatták anyámat, hogy valami nem stimmel ezzel a gyerekkel. (Gimibe úgy kerültem, hogy apám protekciót szerzett valakinél, mert azt mondta, magamtól engem úgyse vennének fel, jobb biztosra menni.)

Később, 16-20 éves koromban komolyan hittem benne, hogy rossz testbe kerültem. Ezoterikus tanításoknak adtam igazat, amelyek azt állították, hogy a karma törvényei szerint jelen inkarnációmban azért vagyok lány, mert előző életemben férfiként nők ellen olyan sok rosszat tettem, hogy most meg kell tudnom a női lét minden nyűgét? Persze most már azt gondolom, hogy ez hülyeség.

A tanulmányi eredményeim mindig úgy alakultak, hogy amit szerettem, értettem és lélek, átérzés, beleélés kellett hozzá, abból nagyon jó, ötös, négyes voltam (irodalom, rajz, német, történelem, földrajz, angol később), amit nem értettem, mert ész kellett hozzá, abból kettes-hármas (matek, fizika, kémia). Persze a szüleim meg a tanárok is elkönyveltek hülyének. Nem biztattak a továbbtanulásra, mert aki ennyire rossz tanuló, az ne tanuljon egyetemen, főiskolán. Én meg elhittem, hogy matek mindenhova kell... (Naiv, befolyásolható, önálló döntésekre képtelen, más véleményére a kelleténél sokkal többet adó személy.)

Így kikötöttem egy idegenforgalmi suliban (1992-1994). Adott volt a földrajz meg a nyelvek miatt. Kétéves, hetente 2-3 alkalom, szakközépiskolai végzettséget adó bizonyítvány, szakképesítés: idegenforgalmi ügyintéző, referens, szállodás, valutapénztáros. A köztes napokon dolgoztam egy ismerősnél, mint rendelésfelvevő az autóalkatrész nagykerében. Apám tudta nélkül. Nem mertem neki elmondani ugyanis. Anyu tudta, segített nekem 'falazni', ha egy árubeszerzésről későn értem csak haza. Későn = este hét körül. (Apám egyik vesszőparipája az idő, a mai napig. Ha köszönteni megyünk, vagy csak úgy hozzá meg a barátnőjéhez, be kell előtte jelentkezni, és pontosan megmondani, hogy hányra érünk oda... Ha késünk, gáz van, de minimum durcáskodás egész este.) Egyszer lebuktam. Apu egyik ismerőse elmesélte neki, hogy a 'leánnyal' hol találkozott. Otthon elővett, ordítozott, hogy az ő lánya egy ilyen ócska helyre ment 'eladni' magát sz.r-ér'-h.gyér', és kivágott az asztalra egy rakás pénzt összekötegelve, hogy ha szükségem van pénzre, tegyem el most rögtön. Nem tettem el. Abbahagytam a munkát pár hónap után.

Aztán kitaláltuk a barátaimmal, hogy milyen jó is az, ha elvesszük az államtól azt, ami nekünk jár. Lejelentkeztünk munkanélküli segélyre, megkaptuk a pályakezdőt fél évig. Persze nem maradt titokban ez sem. Összefutottam apu sógornőjével a központban, és hiába mondtam, hogy csak a barátom kísértem el, nem hitte el, mert éppen amikor ment be az irodába, a hangosban bemondták a nevem, mint soron következőét... Leégés. A nő persze rohant elmondani apunak, hogy te, a leány meg munkanélküli, nemistudtam...!!!??? Éjszakába nyúló veszekedés lett a vége. Azt állította apu, hogy a város összes vállalkozója rajta röhög, mert a lánya megalázza azzal, hogy munkanélküli segélyért áll sorba. A pénzt továbbra is kaptam. Az utolsó fillérig eltettünk mindet, és abból mentünk 94-ben nyaralni Görögországba. :)

Alapvetően csendes, visszahúzódó, engedelmes voltam/vagyok, leszámítva a lázadós éveket 16-18 éves korom között.

Az első barátommal még a gimnáziumban ismerkedtem meg. Koncertekre jártunk, haverokkal ide-oda, nem volt komoly igazából. Persze apám-anyám azzal kínzott, hogy tudja, hogy én nap mint nap lefekszem vele, nem kurvát neveltek, mi lesz belőlem, elkallódok, korai ez még. Ha nulladik órára mentem, meg voltak róla győződve, hogy a srác lakására megyek, és lesettek a nagyanyám egyik ismerősével, aki persze mindig látott egy éppen olyan lányt, mint én. És hiába nem voltam beírva hiányzónak a naplóban, hiába görnyedtem a padban már korán reggel, ők tudták, hogy én a sráccal hentergek már reggel hétkor... Vége lett persze.

Elkezdtem vonzódni a hosszú hajú pasikhoz. 1990 és 1995 között egy zenész volt a barátom. Amikor már ismertek lettek a városban, jöttek a nők, az ivászat, a haverozás, bulik. Ez alatt az idő alatt 10 másik nője volt mellettem, de én naiv azt hittem, hogy őt éppúgy nem hagyhatom ott, ahogy az apámat sem. Ő szintúgy terrorizált, kikészített, bebizonyította, hogy hülye vagyok és értéktelen és kövér (akkor még csak 60 kilo voltam a 174 centimhez, de kövérnek láttam magam én is), és szinte örültem, hogy mindezek ellenére megtűr maga mellett, és néha szeret. Érdekesség: ugyanabban a jegyben született, mint apám. A mágikus gyermeki gondolkodásom folytán a mai napig elhiszem a horoszkóp személyiségtípusait... Ebben talán van valami. Az összes olyan emberrel nem jövök ki, aki szintén ugyanabban a jegyben született, pedig a születési idejüket többnyire nem is tudom előre. Tehát nem önbeteljesítő jóslat.

Szóval lehúztam négy és fél évet e fiú mellett, akivel apám jól kijött, beszélgettek, örültek egymásnak, örült apám annak, hogy végre valaki engem ráncba szed. (Apropó ránc. 19 évesen névnapomra kaptam tőle szemránckrémet, mert azt mondta: kezdek öregedni, és a szemem körül a nevető ráncok mélyülgetnek...) Jobban féltem tőle, mint az apámtól. Többször megkíséreltem otthagyni, de nem hagyott. Sírt, könyörgött, fenyegetőzött, ajándékokat hozott, esküdözött, azt mondta, szeret... (az ő anyja alkoholista, az apja zenész és nőfaló, van egy titkos féltestvére egy olyan nőtől, akiről az anyja nem tud...) Aztán terhes lett az egyik nője, engem dobott, ma is vele él.

Apám és anyám megutálták egymást. Apám talált magának egy nőt, aki csak pár évvel volt nálam idősebb. Összeköltöztek. Családi balhék következtek emiatt, mert én örültem, hogy apu elment, anyu meg engem okolt, hogy apu elment, mert anyu azt állította, hogy azért nem hívta vissza aput, mert én azzal zsaroltam, hogy ha visszahívja, én elköltözöm. Szép kerek történet. Én vagyok a felelős ezért is. De apu akkor se jött volna vissza, ha anyám térden csúszik előtte. Apámból ugyanis vállalkozó lett, anyu meg megmaradt egyszerű nőnek, aki a gyerekeiért él, otthon dolgozik, bedolgozik, háziasszonykodik, nem költ magára nagy összegeket. Ám apámnak egy csillogó nő kellett volna, aki jól mutat az új autó anyósülésén. Ismeritek ezt a fajtát, gondolom.

Egy évig nem beszéltem apámmal. Nem tudtam, hogy mit kell tennie elvált szülők 20 év körüli gyerekének. Én nem kerestem, ő nem keresett. Egy év viszonylagos nyugalom várt rám. Viszonylagos, mert közben anyám nekiállt emészteni magát. Depresszió, önsajnálat, önutálat, önvád, miegymás szerepelt a menün. Annyira nem volt ereje semmihez, hogy nem takarított, folyamatosan pusztult le a lakás, kezdett öregedni, megnövesztette a haját, ritkán festette, fönt mindig van egy fehér csík benne, lefogyott 45 kilóra..., turkis ruhákat szedett magára. Ettől igazán elhanyagolt külsejűvé vált. Rendszeresen járt a nagymamámhoz panaszkodni. Azzal kerültek közel egymáshoz a saját anyukájával, hogy szapulták a fateromat. Jókislány voltam, ha beszálltam a meccsbe, de ellenem fordultak, ha azt mondtam, ez engem nem érdekel, azt csinál mindenki, amit akar.

(Később azzal kerültem közel anyukámhoz, hogy szidtam a barátaimat, ő ebben partner volt, és rávilágított, hogy nekem egy pasi mellett se lesz olyan jó életem, mint nála, mert ő megért és szeret. Erre magamtól jöttem rá, jóval később, miután a kapcsolataim rendre tönkrementek, de anyunál mindig vigaszra leltem.)

Közben a sulinak vége lett. Megkaptam a papíromat. Elhelyezkedtem egy információs ponton referensként. (A valóságban térképeket árultam külföldi turistáknak hívtam segítséget, autómentőt az árokba borult olasz kamionosoknak stb.) Apámmal egyszer kb. egy év nem-beszélés után összefutottam. Bemutatta az új nőjét, aki korban közelebb állt hozzá. Mondtam neki, hogy itt dolgozom. Többször eljöttek meglátogatni az M7 melletti magányos kis építménybe. Akkor én 25 ezret kerestem. Ő híres, ismert vállalkozóvá lett. Sokszor hoztak nekem olyan és annyi édességet, amit én soha nem engedhettem volna meg magamnak, mert egy olyan doboz csoki egy ezresnél kezdődött. Nekem ez megalázó volt. Később megbeszéltük, hogy meglátogathatom őket én is az új, közös lakásukban. Ettől fogva a tesóm meg én rendszeresen mentünk látogatni őket, hetente egyszer-kétszer a csillog-villog lakásukba. Udvarias, feszült, felületes beszélgetések, tévébambulás, pletykalapok-szintű társalgás...

A lelépett srác után nem szomorkodtam túl sokat. Hamar ráleltem 'lélektársamra', egy énekes fiúban. Ő fertőzött meg a túlvilági tanokkal. Ma már a Zmeg tévé nyomja a klipjeiket? Akkoriban csóró volt, esetlen, elhanyagolt és szeretett engem. Nálam a sajnálat keveredett a szeretettel. Elkápráztatott a dalszövegeivel, a szenvedélyes előadásmódjával, az olvasmányaiból betanult szövegeivel... Szép volt. Apám párszor látta. És közölte ő is, meg a nője is, hogy ennyire szakadt, utcagyerek kinézetű fickót életükbe nem láttak, és szégyellik, hogy nekem egy ilyen kell, és nem értik, hogy mit szeretek rajta. Gesztikulálás közben csörögtek az aranykarperecek a nő kezén... apám nyakában a láncos Jézus...

Az infoponton egyedül voltam, bőven volt időm gondolkodni, írogatni. Rájöttem, nem is vagyok én olyan hülye, és tanulni szeretnék. Kisgyerekkorom óta a papír a legjobb barátom. Rengeteget írtam, kockás füzetbe 'lovagregényeket', elbeszéléseket stb. Annyira belemerültem a problémamegoldás ezen fajtájába, hogy naplót vezettem 10 éves koromtól. 13 voltam, amikor a nagyanyám egy nyaralás alkalmával megtalálta (mert kikutatta), és 21 éves koromig emiatt nem beszélt velem!! Akkor apám büszke volt rám (vagy olyasmi), mert utálta az anyósát, és örült neki, hogy én ellene tettem. A naplóm kidobtam, mert féltem, hogy apám el akarja olvasni, és vége lesz a nagy haverságnak és összeesküvésnek, mert abban a 'könyvben' róla is megírtam a véleményem...

Rájöttem, mi lenne nekem igazán jó. A városunkban akkor már volt kommunikációoktatás az új főiskolán. Mondtam apámnak, szeretnék odajárni, mellette dolgoznék persze. Hallani sem akart róla, hogy én fizessem a tandíjat. Könyörögtem neki, hogy ne szóljon az érdekemben senki ismerősénél, mert tudni szeretném, hogy tényleg van-e a koponyámban valami észre emlékeztető anyag. Felvételiztem, kiválóra írtam meg az angolt és a törit.

Felvettek. 1995 szeptemberétől 1998 júniusáig kommunikáció szakos hallgató voltam. Engem az újságírás érdekelt. A suli ment. Én meg meglepődtem, hogy jééé milyen okos vagyok, egyik vizsgám jobban sikerül, mint a másik. Alig volt hármasom, négyesem. Kezdtem felülvizsgálni apám, anyám, a korábbi iskoláimban tanítók mindenhatóságát? Érdekelt, amit tanultam és szerettem is a tárgyainkat. Apám hümmögéssel summázta az indexemet félévről félévre.

 

Part II.

Amikor hazaértünk egy-egy apalátogatásból, anyu úgy viselkedett, mint egy sértődött, féltékeny feleség, aki tudja, hogy a férje a szeretőjétől tért haza. Ilyenkor bűntudatom is volt attól, hogy apunál voltunk. Lesunyt fejjel járkáltam, kerültem a találkozást anyuval a lakásban, nem mertem ránézni. Úgy tett, mint akit bánt, hogy a gyerekei elmennek egy héten egyszer az apjukhoz, mintha ezzel azt írtuk volna alá, hogy akkor őt már nem is szeretjük. Kikérdezett minket töviről hegyire, hogy na mit főzött a ribanc (sorry, csak törekszem a szöveghűségre), miről beszélgettetek, hogy néz ki a lakás. Majd rázendített a dalra: 'Nehogy azt higgyétek, hogy apátok így boldog, nem jó annak senki se, majd ezt a nőt is dobja. Vagy a nő csak jól kifosztja, aztán apátok megnézheti magát.' Később olyanokkal bombázott minket, hogy miket hallott ismerőseitől a nőről, hogy mekkora egy k..., hogy mi mindent rosszat tett életében stb. Nem volt olyan nap, amikor ne hangzott volna el egy-egy apámat vagy a bnőjét szapuló mondat. Ha ketten voltak a nagyanyámmal, még elviselhetetlenebbek voltak.

Sokszor mentem úgy hozzájuk látogatóba, hogy előtte anyu felidegesített a féltékenységi jeleneteivel, ami miatt sírtam, idegeskedtem, majd mielőtt apuhoz értünk, beállt a görcs a gyomromba, hányingerem lett, remegtem, mert féltem, hogy náluk vajon mi következik... Mi nem tetszik majd nekik rajtam, bennem, körülöttem? Ha bennem volt a tabletta, még rosszabb volt, mert szétestem teljesen... Apu ebből azt látta, hogy anyám engem tönkretesz, és meg akart menteni. Azt szerette volna, ha beköltözöm a nő lakásába, hogy ne álljon ott üresen, és én se idegeskedjem sokat anyu hisztizései miatt. Anyunak elmondtam a javaslatukat, erre ő azt felelte, soha többé nem áll velem szóba, ha beköltözöm a rihonya lakásába. Nagyon nehéz volt nemet mondani apuéknak úgy, hogy ne sértődjenek meg. Felelősségelhárítás következett: apunak azt mondtam, hogy anyu nem engedi. Erre bedühödtek, hogy itt vagyok 23 évesen, meddig akarom még, hogy anyám irányítsa az életem...

Végül saját lakást kaptam májusban, apám fizette a számláimat, meg adtak zsebpénzt is. Amikor megkaptam a lakást, teljesen kiborultam. Apu úgy viselkedett, mintha évek óta rágnám a fülét egy lakásért, pedig szó nem volt ilyesmiről. Sértődött volt. Anyu örült annak, hogy saját lakást kapok, mert végre egy nagyobb összeg, amit apám nem a nőjére költ. De azt nem hitte, hogy oda is költözöm. Azt mondogatta, nem kell nekem elmenni otthonról, majd kiadjuk. De én úgy éreztem, nem tehetek mást, ha már egyszer ott van a lakás, minthogy beköltözzem.

A barátom, aki előtte sokat aludt velem, de én nem tudtam róla, később tisztult a kép, hogy ki is ő és mit akar, szóval ő segített a költözésben. Mivel halálosan féltem egyedül, később velem volt sokat, ott aludt. Apám meg a bnője protokollvacsikra jártak fel hozzám, és kifogásolni, hogy miért nincs még függönyöm, hullik a vakolat, porosak a polcok estébé. Először furcsa volt máshol aludni, de aztán örültem nagyon, hogy végre egy hely, ahol az lesz, amit én akarok (Na persze...) Anyu nem sokszor jött fel, ha fel is jött 10 perc után elszaladt, de előtte valamit mindig csinálnia kellett, legtöbbször elmosogatott helyettem, vagy felmosta az erkélypadlót...

Part III.

1998-ban megkaptam a diplomám, amiről én akkoriban még azt hittem, hogy ezzel megnyílik előttem a munka varázsos világa? Előzőleg gyakornokként húztam le fél évet a Magyar Nemzet kultúrrovatánál, majd a MAX magazinba írtam cikkeket, meg is jelentek (szex, Internet, zene témakörben), később a MAX-ból kivált szerkesztők megalapították a félévet élt Quality Gentlemen magazint, a QG-be szintén a fenti témákról írtam. Kb. egy évem ment el arra, hogy fizetés nélkül dolgoztam, mert naivan azt hittem, ha azt mondták, kapok honort, akkor kapok is. Közben fent kellett tartani egy bt-t, mert azzal kábítottak, hogy csak számlára tudnak fizetni. Az összes félretett pénzem arra ment rá, hogy fizettem egy nulla bevételt termelő bt költségeit. Apám vállalkozó, de nem mondta, hogy majd ő kiállít nekem egy számlát, ha kapom a pénzt. Én meg nem mertem kérni, mert nem akartam, hogy még idegesebb legyen rám. Pedig neki tudnia kellett, hogy mekkora hülyeséget készülök elkövetni a bt-alapítással, hiszen ő egy dörzsölt vállalkozó. Sebaj. Ezt hívják tanulópénznek.

Egy éven át írtam, mint egy megszállott, fizetést nem kaptam, az apámtól kapott pénz elment a bétére, könyvelőre, aki szorgosan könyvelte a nullákat, közben apámtól meg hallgathattam, hogy elpazarolom a tehetségem, nekem nem ezt kellene csinálnom, hogy mit azt, nem mondta meg... Ötletei sem voltak. Azzal, hogy egy totális veszteséges vállalkozást tartok fenn, ingyen írok magazinoknak (a főszerkesztő meg az olvasószerkesztő szerint egész jókat), és még az útiköltségem sem térül meg, illetve, hogy mellette az összes munkakeresési kísérletem kudarcba fulladt, be kellett látnom, apámnak van igaza, és nem érek semmit. Ha ő nem segítene, meghalnék a saját tehetetlenségemtől, élni nem tudásomtól.

1998. nyarán elfoglalta a lakásomat egy norvég fickó. Internetről ismertem, beszélgettem vele sokat, koncertet szerveztem neki a Szigetre. Egyszer csak felhívott, hogy meglátogat, aztán elfelejtett hazamenni, a vége az lett, hogy majdnem rendőröket kellett hívni (hat hónap elteltével), hogy most már aztán húzzon a vérbe... 98. június 6-tól december végéig nálam tanyázott. Kikészültem. Apám előtt titkoltam, mert féltem, hogy mi lesz... Hiszen az én hibám, hogy hülye vagyok. Közben meg rettentően rosszul éreztem magam, mert ki szeret együttlakni egy vadidegennel. Tehetetlennek éreztem magam, kifosztottnak, kizsákmányoltnak, magányosnak. A barátaim nem segítettek, mondván, az én bajom, oldjam meg én. Apámtól nem mertem segítséget kérni, mert kb. ugyanezt kaptam volna. Anyám csak szapult, hogy nem igaz, hogy hogy lehetek ennyire izé, hogy hagyom, hogy ez megtörténjen és ilyen sokáig. De nem tudtam mit tenni, mert a fickónak nem volt pénze hazamenni. Nyitott itt egy postafiókot, ideküldette a haverjával szép lassan a cuccait. Négy hónapig csak fel-felnéztem a lakásba, hogy megvannak-e még a dolgaim, amúgy meg anyunál laktam, mert féltem a fickótól. Végül anyu megelégelte a dolgot, a fickó elment, a cuccait nálunk hagyta... meg néhány 20 ezer forintos telefonszámlát Internetezésből kifolyólag.

Szégyelltem, hogy belekerültem ebbe a helyzetbe, meg azt, hogy nem volt erőm kirakni, mert azt hittem, segítenem kell neki, még azon az áron is, ha én rámegyek. Mert amúgy meg egy halálszerencsétlen fickó volt, bár lehet, hogy ez csak a stratégia része, hogy sajnálatot kelt maga iránt. Nem tudok magyarázatot találni a történtekre a mai napig sem. Apám biztos tudja, mert ebben a városban sokan ismerik, biztos valaki elmondta neki. De nem szólt róla azóta se egyetlen szót sem. Én pedig csak vártam-várom, hogy mikor vesz elő érte, mikor kapom meg a jogos büntetésem. Később megtudtam, hogy a fickó ezzel a módszerrel élt egy évig Olaszországban, két évig egy svéd csajnál...

Sokáig kerestem munkát. Aki keresett már munkát, tudja, hogy ez a tevékenység önmagában kiteszi az ember idejét... Apám nem segített, mondván, azt teszek, amit akarok. Minden multit bejártam. Még titkárnőnek sem vettek fel sehova. (Ez nem a titkárnők lebecsülése, hanem a magamé.) Ez nem tett jót az önbecsülésemnek, mert én nem arra gondoltam, hogy ennél többet néznek ki belőlem, hanem arra, hogy nyilván annyira ócska egy sz.r alak vagyok, hogy még titkárnői feladatokat se igen bízna rám senki... Végül rámtalált a főiskolán keresztül, teljesen véletlenül egy számítástechnikai cég. 1999. augusztusától dolgozom náluk, azaz több mint egy éve. Nem vagyok agyonfizetve, de legalább hasznos tagja vagyok a társadalomnak, és nem újságírásnak szépített semmittevéssel töltöm a napom, ennek örülnek apámék rendkívül. Amióta náluk dolgozom, minden évszakban kiütközik rajtam az allergia.

Egy nap fél óra ebédszünet jár, de ha kiveszem, sokkal tovább bent kell maradnom, mintha nem venném ki. Ezért többnyire az asztalomnál eszem almát, müzliszeletet. Eredetileg 8 órás a munkaidőm, de volt már olyan, hogy a hajnal még itt ért. Súlyos önértékelési zavaraim vannak... - mondaná a pszichiáterem... Volt úgy, hogy 6-kor keltem, hogy hétre az irodában legyek, a főnökeimet megelőzve. Késő éjszakáig bent raboskodtam, hogy lássák az igyekezetemet meg az elszántságomat és elkötelezettségem a cég mellett. A munkamánia jó dolognak tűnt. Nem töprengtem annyit az életem értelmetlenségén és kilátástalanságán, és alapos indokom is volt rá, hogy miért vagyok folyton kimerült, és miért megyek ritkán apuhoz, hiszen én annyit dolgozom. Bruttó 85 ezret keresek, ami készpénzben 53 ezer. Az apámtól kapott kocsimat (eredetileg a nőjének vette, de ő jobbat kapott, azt meg nekemadták) már ellopták, arra nem kell költenem. Apám még mindig segít. Anyagilag nem vagyok független, viszont az általam keresett pénz meg kevés ahhoz, hogy egymagam fenntartsam a lakást, meg éljek belőle...

Part IV.

Sokat vagyok anyu lakásában, hiszen a tesóm is ott van, vele meg jól kijövök. Ugyan fizetem a lakás költségeit, de nem élek ott rendszeresen, hogy csak az átalánydíjakat kelljen. Apu nem engedi, hogy kiadjam vagy eladjam. Nekem meg elegem is van már abból, hogy addig vagyok érdekes az embereknek, amíg szállást biztosítok nekik meg reggelit. Volt egy-két olyan barátom, aki nem akart semmit, csak nálam lakni, használni a dolgaimat, nem tenni bele egy fillért se a költségeimbe, felenni a kajámat, és még rossz háziasszonynak is tartott, mert néha üres volt a hűtőm. Hagyom magam kihasználni, sőt igazából élvezem is, hogy megtaposnak. Velejéig romlott ócska kis mazochista vagyok... De van egy normális(nak hitt) felem, aki meg lázadozik állandóan.

Anyukám örül persze a helyzetnek, hogy többet vagyok nála, mint majdnem 27 évesen kéne... (majd íratok egy JavaScriptet, hogy mindig frissítse a koromat az aktuális rendszerdátum alapján... :) Csakhogy ezzel visszataszajtottam magam valamiféle gyermeki sorba, ami azzal jár együtt, hogy amikor este 9-kor megyek haza, felelősségre von, hogy hol voltam ilyen sokáig? Továbbra sem tetszik neki, ha boldognak érzem magam ideig-óráig valakivel, mert nekem azt kéne szajkóznom, amit ő, hogy minden férfi egy rohadt szemét gazember, önzőnek kell lenni stb. Amire ugyan hajlok néha magam is, de azért én még nem éltem le az életemnek az aktív felét asszem... Szóval azt szeretné, hogy mindig vele legyenek a gyerekei... Közben meg azért nagymama is szeretne már lenni... Hát teljesen összezavar...

Anya-függő vagyok, pedig utálok az lenni, mégse teszek ellene semmit... Hagyom, sőt tálcán kínálom fel neki a barátaimat, hogy szedje csak szét őket bátran, lásson beléjük, elemezze ki a hibáikat, azonosítsa őket magával az ördöggel, vegye csak el tőlük a kedvem, győzzön meg engem is a kapcsolatok hiábavalóságáról. A dolog úgy működik, hogy anyuval minden rendben, nagy az egyetértés. Aztán megismerek valakit. Erre ő közli, hogy ne cipeljem fel minden (idézem) 'faszimat' a lakására, mert úgysincs semmi értelme. Jönnek-mennek, megeszik a főztjét (amit ő kínál nagy kedvesen), engem meg csak kihasználnak, aztán úgyse lesz soha semmi belőle, mert nekem nem jó senki, én mindenkiben csak a hibát látom. Aztán valahogy az emberek el is maradnak mellőlem, én meg azt hiszem, azért, mert tényleg én vagyok kibírhatatlan, de van, amikor én rakom ki őket az életemből, mert annyira rossznak hiszem az egészet, aminél még az is jobb, ha az anyukámmal vagyok, és esténként bambulunk a tévé előtt nagy egyetértésben és szeretetben.

Volt, hogy miután már vagy három hónapja ki sem mozdultam a lakásából, és éppen akkor már együtt voltam már régóta valakivel, és gondoltam, ne csak én mászkáljak hozzá állandóan, elhívtam magamhoz. Délután mondom anyunak, majd jövök. Tesóm mondja, elvisz a lakásomba, mert játszik a számítógépemen (Húú ez is hosszú téma, de tanulságos, majd ezt is elmondom - mármint a számítógép). Ekkor lehetett olyan 12 óra. Felmentünk a tesómmal a lakásomba. Tesóm szgépezik, én takarítottam egy kicsit, aztán kimentem a vasútra az 'Ő'-m elé. Felmentünk hozzám. Leül, beszélget az öcsémmel, akit már ismert. Kb. 2 órakor kaputelefonon keres anyu. Kicsit meglepődtem, hogy ennyire hiányoztam neki... Eszem ágában sem volt bemutatni neki a srácot. De hát leült a nagyszobában. Srác meglepődött, de főzött (!) kávét, kedélyesen beszélgetett anyuval. Kávézgattunk, tesóm játszott, anyu jó alaposan megnézte magának. Míg a konyhában főződött a kávé, anyu elképedésének adott hangot, hogy "Ki ez a gyerek, mit keres itt, te nekem olyan furcsa ez a gyerek, nem buzi???" Aztán végül elmentek. A fiú szerint anyukám nagyon aranyos. (hmmm...) Én meg nem tudtam hova tenni az esetet. 3 hónapig ott dekkolok a lakásában, egy szombati napon elmegyek 'haza', aztán alig 2 óra múlva biciklire pattan, hogy megnézze, mit csinálok... Az eszem megáll.

Part V.

Felváltva laktam anyunál hétközben, hétvégén meg a lakásban, de csak akkor, amikor jött M, a barátom. Anyu nem győzte hangoztatni, hogy "te olyan fura ez a gyerek, nem tudom, de olyan rosszakat érzek vele kapcsolatban, nem ronda, vagy ilyesmi, csak olyan furcsa... De te tudod, én nem szólok bele." Sokszor volt olyan, hogy hétvégén, amikor a lakásomban voltunk, anyu elbiciklizett egy zsák almáspitével, banánnal stb., és akkor ugrás ki a paplanok közül, rohanás le a lépcsőházba, mert anyunak fáj a lába, és nem jön fel. Nem rosszindulatból teszi, amit tesz, szerintem nincs is tudatában, hogy mennyire pusztító hatása van a kedvességének... Nem ellenőrzésből teszi, hanem gondoskodásból... Aztán persze elromlott M.-mel minden...

Fél év után. Meg közben is.

A kocsim minden nap ott állt anyu háza előtt, mert nem használtam. Lé, meg mert minek. A munkahelyem gyalog 10 perc. Csak akkor használtam, amikor apuhoz mentem, hogy lássa, hogy használom. Szóval már hónapok óta nem mentem vele. Aztán egyik szép (tavaly) júniusi vasárnap kitaláltam, hogy M. meg én elmegyünk kirándulni. El is mentünk anyuhoz a kocsiért, de a kulcsai meg a forgalmi a lakásban voltak. Tehát be kellett érte mennünk. Mikor jöttünk ki, anyu zörgeti a kulcsait a zárban. Ránkcsodálkozott, mérges lett, nem szólt. Elmentünk kirándulni. Sietnünk kellett vissza, mert este el kellett még mennem apuhoz, mert ő csak azon a napon hajlandó fogadni. M.-t kitettem a lakás előtt, közben rossz érzés fogott el, hogy egyedül hagyom, de ha egyszer el kellett mennem apukámhoz! Elmentem, két órán át brazil sorozatokat néztünk családépítő jelleggel. Aztán elmentem anyuhoz, még mindig a kocsival, mert úgy terveztem, hogy otthagyom az ő lakása előtt. Anyu nekem támadt.

Ekkor jött az a bizonyos szöveg, hogy arra szeretne engem megkérni, hogy ne cipeljem fel az ÖSSZES barátomat hozzá, mert úgysincs semmi értelme. Én: "de csak a kocsiért jöttünk". Ő: "jól van, értem, de akkor se cipeld fel őket. Úgyse tartasz ki egyik mellett se. Csak az időd meg a pénzed ment el rájuk. Egy se jó neked. Vagy ez a gyerek ez elvesz feleségül? Komolyan gondolod te ezt? Meg amúgy is mondtam, hogy nem érzem jól magam mellette. Olyan fura. Van benne valami rossz. Nem tudom elmondani, csak érzem." Ennek sírás-rívás lett a részemről a vége. Amibe újfent csak belekötött: "Most azt mondd meg, hogy minek sírsz?! Talán nincs igazam?? Ezzel a gyerekkel is csak az időd pazarlod." Én: "Ha te akkor nem jössz utánunk, most azt sem tudnád, hogy ő van, vagy nincs. Én nem akartam bemutatni." Jól összeszólalkoztunk... Véresre sírtam a szemem, miközben a lakásban M. várt. A kocsit nem hagytam ott, hanem azzal mentem a lakásomra. Otthagytam a ház előtt. Tutira bezártam a zárakat, tutira felraktam a kormányzárat, tutira rá volt riasztva. Másnap reggel már nem volt a ház előtt...

Idegösszeomlás. Felhívtam anyut, direkt őt, és nem az apukámat először, mert féltem aputól, és valahogy anyu mágikus hatalmába vetett hitem azt súgta, majd ő megment apu dührohamaitól, és majd meglesz a kocsi. Aztán anyuval elmentünk a rendőrségre, közben anyu - mint kiderült - nem rögtön a rendőrségre jött, hanem tett egy kanyart apu boltjához, hogy ott a maga kis pánikhangulatát ráragasztva a többiekre közölje, hogy jajj-szóljatok-az apjának-mert-ellopták-a-leány-kocsiját-jajj!!!

Ettől sokkal inkább lettem rosszkedvű, semmint attól, hogy ellopták a kocsit. Gyomorgörcsöm lett, mert azt fontolgattam, hogy apu hogy le fog engem cseszni, amiért "már megint anyádnak szólsz először, még mindig ő a fontosabb." Szóval haragudtam anyura, amiért helyettem intézkedett. A rendőrségen szemetek voltak, ezt gondolom nem kell részleteznem.

Délutánra anyu előállt egy érdekes megoldással, amely szerint a barátom lopta vagy lopatta el a kocsit.

Hogy én mit gondolok, azt igazából nem tudom megfogalmazni, mert végiggondoltam már mindenféle lehetséges verziót. Tavaly novemberben le volt adva a szervizbe, ahol esetleg azalatt a két hét alatt csináltathattak hozzá kulcsot is akár. Hallottam már olyat, hogy szervizek katalógust készítenek azokról a kocsikról, amiket "meg tudnak szerezni", ha az ügyfél úgy kívánja...

Nem is érdekel igazából. Legalább nem kell fizetnem a kötelező biztosítást, nem kell benzinre költenem, nem kell félnem, hogy apu mérges lesz, mert régen mosattam, és nem kell a barátaimat cipelnem bulikba. Persze azért bosszant, de nem tudok mit tenni.

Aztán arra is gondoltam, hogy a városunkban "hatalomváltás" volt, és lehet, hogy ez csak figyelmeztetés volt az apám felé... mármint a kocsilopás...

Nem tudom...

A lakásban később amikor egyedül voltam, jöttek a fulladásos rohamaim, a rossz álmok. Elviselhetetlen.

Az utolsó években ki lettem cserélve mindenféle szempontból. Funkcionalitását vesztett nő vagyok (gyógyszerszedés, ciszta, hormonzavar stb.); gyerek és család után sóvárgó férfigyűlölő; alulfizetett karrierista munkamániás; felnőtt gyerek; ilyesmik... Kiválóan keverem a mániás-depressziót a pánikbetegséggel... (de jobban tenném, ha nem diagnosztizálnám magam) Néha alszom is. Néha jól alszom. Csak képtelen vagyok szeretni. Ha jól magamba nézek. Valami kiveszett belőlem, és elpusztult. Akármelyik percben elsírom magam, és nem kell hozzá ok.

Nem tudom megindokolni, hogy mitől vagyok folyamatosan gyászos hangulatban, amikor nem is halt meg mostanában senkim se... Már úgy értem, olyan, aki élt is. És ez így megy hónapról hónapra. Vannak nagyon jó napjaim, amikor még akár táncolni is elmegyek, kedves vagyok az emberekkel, ők is azok velem, úgy érzem, az élet szép, meg tartalmas. Tánc. A lét puszta öröme. Amikor már nagyon jó. Amikor szorongatja valami a torkod, pörgeti a szívritmusod, gyorsabban veszed a levegot és az önkívület határára érkezel. Amikor az éned egy távoli sarokból felügyeli azt az embert, akinek a testében élni kénytelen, de nem szól bele, hagyja 'elszállni', nem engedi, hogy olyasmikkel törődjön, hogy 'de most mégis hogy nézek ki, mit szól a többi ember, hogyan mozgok' stb. Aztán a legnagyobb boldogság kellős közepette úgy folynak a könnyeim, és olyan reménytelennek érzem magam és szomorúnak,mintha valaki abban a pillanatban jelntette volna be, hogy meghalt a tesóm pölö. Egyhuzamban csapkod ide-oda a sors. (Sors = amikor rábízom az életem mások ítéletére és akaratára, és nem a saját elgondolásom szerint cselekszem). Én vagyok felelős a saját hülyeségeimért... talán még a kocsilopásban is én vagyok a felelős...

M. azt mondta: "Annak, hogy Te és én milyen emberek között élünk, megvan az oka, minden személy esetén, hidd el. Nem irigyellek annak alapján, akiket eddig láttam - sajnálom, ez a véleményem. Nekem sokszor a körülöttem lévő emberek adnak erőt, nagy bajban lennék nélkülük."

Nem találom a helyem ebben a világban, és rosszul érzem magam... de nem tudom, hogy miért van ez, amikor nagyjából tisztában vagyok a lehetséges okokkal... fogalmam sincs... egyszerűen csak nem tudok örülni semminek, folyamatos lelkiismeretfurdalás és bűntudatszerű nyomást érzek odabent... szúr a szívem, szorít a mellkasom... lehet, hogy a stressz is, bár éppen hogy most nincsen bennem az a futhatnék... nem tudom... lehet, hogy fel kellene most már tényleg keresnem egy igazi pszichiátert... de ha meg tablettázok, akkor nem leszek alkalmas semmire se... vagyis nem tudom, lehet, hogy ez is csak védekezés, mert nem hagyom, hogy segítsenek rajtam, mert nem tudom, hogy beteg vagyok-e egyáltalán... de lehet hogy igen, és az ilyet már rég be kellett volna csukatni... (Ezt régebben írtam, azóta voltam pszichiáternél, Atarax, Aurorix és Stilnox az eledelem. A pszichológusnő meg, ugye írtam, nem fogad.)

Voltam hormonvizsgálaton is, hogy megnézessem, hátha a fogamzásgátló is hat rám kedélyügyileg. Hallottam ilyesmiről is. Meg azért is meg kellett nézetnem a hormonjaim, hogy tudjam, nő vagyok igazából, meg tudjam, hogy egyáltalán szedhetek-e fogamzásgátlót. Amúgy a szex sem igazán érdekel, ha meg igen, akkor azért nem jó, mert azon aggódok, hogy nem kéne megint teherbe esnem? Bár a barátom, akivel kisebb-nagyobb megszakításokkal most már 3 éve együtt vagyok (együtt... hahaha) megértő és szeret is. Tényleg. Legalábbis ragaszkodik hozzám nagyon. Engem ez meg jó érzéssel tölt el.

Lehet, hogy nekem nem kellene ennyire félnem és rettegnem az éléstől, mint folyamattól, és nem kellene már tovább küzdenem a gyerekkorom végeláthatatlan meghosszabbításáért, mert nincs sok értelme.

Utóirat

Vállalom az arcom, ha kell, a nevemet is, aki ismer, úgyis tudja rólam mindezt. Szóval van pofám leírni a történetem, és bántani a fél világot. :)

Mondhatjátok, hogy elkényeztetett, önsajnáló és nem kevésbé exhibicionista, álnok gazember vagyok, mert olybá tűnik, mintha dicsekednék... Hát mondjátok! Bárkivel elcserélném a lakásom apámmal-anyámmal, minden szívszúrásommal és pánikrohamommal együtt egy egyszobás garzonra bármelyik gettóban plussz havi minimálbér. Elhiszitek, hogy mindez nem számít??? Az önsajnáltatás az egyik kedvenc műfajom... : ) Egyébként nagy adag önirónia is van bennem, nem biztos, hogy rögtön kitűnik...

Igazad van, ha azt mondod, az a bajom, hogy nem is tudom, hogy mit akarok én igazából. Ezt is aláírom. Én MÁR nem tudom, mit akarhatok, és akarhatok-e bármit is egyáltalán.

Amúgy meg, ha ezeket az oldalakat olvasgatod, te sem lehetsz jobb helyzetben... (Ez most mentegetőzés, meg ilyesmi... ) Meg aki ennyi smiley-t rajzol, az annyira nem is lehet rosszkedvű, mi?? :)

Üdvözlettel:

BánatNővér (vagy valami efféle)

2001. február 5.

Offline

Szia!

Húh, apa és anya vállvetve tett téged tönkre. Ha teheteted menekülj a közelükből,tipikus energiavámpírok.Mindent megtesznek,hogy akaratlan bábként funkcionálj,hogy ezt aztán az orrod alá dörgölhessék. S te sajnos gyerekként viselkedsz, apa-anya véleménye a mai napig a legfontosabb a számodra(nálam is sajnos ez van,de ők legalább nem ilyenek).Na ezt kéne elengedni. Picit felületesen olvastam amit írtál,de ha teheted add el a lakást és menekülj az ország másik felébe. Vagy akár külföldre dolgozni. Addig ne akarj gyereket(szerintem),amíg el nem vágod ezt a mérgező köldökzsinórt,mert ha összejönne a gyerek,akkor jönne csak az igazi cirkusz részükròl. A szüleid megmérgezik az életed, megalázóan gyerekstátuszban tartanak. Próbáld + élni az életed ne rájuk pazarold!!!

Offline

Egy percig sem irigyellek. Az emberek bolondok, ha azt hiszik, a lakás, a kocsi, az asztalra szánalomból kicsapott pénzkötegek számítanak. Mi nem élünk valami jól, de amíg tető van a fejed felett, meg némi kaja, villany, víz - alap dolgok - addig szerintem nincs a boldogságnak anyagi gátja. 

A történeted nagyon érdekesen volt megírva, érdeklődéssel olvastam. Remélem, megtaláltad az utad azóta!

Offline

Nekem is nagyon tetszik! Őszinte és nagyon jól megírt! Mi van Veled mostanában?

 Ha lehet ne bántsd annyira magad.Tudom,hogy ez nem könnyű! De sok minden van körülöttünk amiről nem tehetünk és nem is tudjuk megváltoztatni csak elfogadni.(Persze a legnehezebb mindig az,hogy magunkat elfogadjuk és elhigyjük,hogy mi is szerethetők vagyunk.)

Ölelés!

Offline

igen, jól írsz, és tetszik nagoyn az őszinteséged is.

most mi a helyzet nálad?



 

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
//