Második megzuhanásom
Furcsa állapot a depresszió. Régebben évekig nem hittem, hogy kikeveredem belőle valaha is, később azt hittem örökre megszabadultam tőle. Hát nem így történt: 2002. március 17-én este 11 óra körül kb. 1 óra leforgása alatt visszaestem.
Pedig egész kellemesen telt a napom. Meglátogatott minket az egyik unokatestvérem, élettársával és elhozták 1 éves kislányukat. Kellemesen elbeszélgettünk, mászkált a kislány a lábunk között, leszedegette a könyveimet az alsó polcokról, egész jó fotókat sikerült készítenem róluk. Később az egyik képről még 20×30-as nagyítást is csináltattam. Megbeszéltük, hogy nemsokára meglátogatjuk őket.
Este már az ágyban fekve kattantam be a slágerrádió egy látszólag ártalmatlan mondatára: Itt a tavasz, legyünk szerelmesek bla, bla, bla…. Belémhasított, nemsokára 38 éves leszek, és még mindig a szüleimmel élek, lányt még csak meg sem csókoltam soha. Reggel sírva ébredtem, nagyon erőt kellett vennem magamon, hogy egyáltalán be tudjak menni dolgozni.
Ültem a számítógépem előtt, és csak a feltétlenül szükséges dolgokat tettem meg, közben megállíthatatlanul jártak a gondolataim megszakíthatatlan körben. Semmi reményt nem láttam, hogy ez enyhülni fog. Legszívesebben kalapáccsal vágtam volna fejbe magam, csak megállítsam ezt a negatív spirált. Estére féktelen jókedv tört ki rajtam, irreális tervek garmadáját szövögettem, de éreztem, ez sem normális állapot. A következő nap elmúlt a sírós kedvem, gyomorgörcs váltotta fel, nem is tudtam aludni tőle éjszaka 1 óránál többet. Később már tudtam aludni 4-5 órát éjszakánként. Étvágyam nem volt, rögtön fogyókúrába is kezdtem, hogy megszabaduljak az elmúlt 12 év alatt fölszedett 30 kiló fölöslegtől. (Ebédre kis adag zöldség-gyümölcssaláta, vacsorára 2 kefir pár szelet barna kenyérrel.) Délutánonként 1-1.5 óra séta a folyóparton egy walkman társaságában.
A harmadik héten végre eszembe jutott egykori pszichiáterem neve, fölhívtam a kórházat, ahol megtudtam, csak magánpraxist folytat. Kértem tőle időpontot, egy héttel később már végre elmondhattam valakinek a gondomat. Jelentős haladás ez, az első alkalom kb. 8 hónapjához képest. Két hetente 50 percet beszélgetek vele, jobb lenne több, de ennyit vagyok hajlandó megfizetni. Zoloftot szedek, napi egy tablettát. Bánki M. Csaba: AZ AGY ÉVTIZEDÉBEN című könyv visszaadta a bizalmamat a gyógyszerekben, remélem hatni fog.
Sajnos egy hülye ötlettől vezérelve újrakezdtem a szipuzást (sebbenzin papírzsebkendőre öntve, orron át belélegezve). Csak ki akartam próbálni, okoz-e erős lelkiismeret furdalást, mint régen. Hát nem okozott, csak kellemes kábulatot. Másnap már „bebenzinezve” mentem dolgozni, enyhítendő a reggeli szörnyű érzéseket. Este újabb szippantások következtek, szerencsére ez volt az utolsó. Egy internetes anyagból megtudtam, a szipuzástól akár azonnal meg lehet halni szívritmuszavar miatt. Korábban azt gondoltam, sikerült viszonylag ártalmatlan szert találni magamnak. A halálvágyam, úgy látszik, nem elég erős ehhez a kémiai orosz ruletthez.
Minden este sötét zenékben merültem el: Dead Can Dance, Fields Of The Nephilim, The Sisters Of Mercy. Sorra kerültek mélabús, romantikus darabok is: Santana-Milagro, John & Vangelis-Private Collection. Némileg enyhítették kínjaimat.
Munkahelyemen a nagy semmittevés közepette verseket irogattam. Nem értem, miért érzek erre késztetést, korábban még csak nem is olvastam soha prózán kívül mást. Gimnazista koromban vett pár verseskötet érintetlenül porosodott a könyvespolcon. Szemléltetésül beillesztettem ide két buggyanatomat:
Fekete tó
Hajnalban ébredek, leverten
aludnék még keveset, de nem lehet
agyam mind a verkli, pörög
12 év hordaléka hörög
”Gondolkodás nincs, enyém lesz a kincs”
ismételgetem, de nem segít
gondolathegyek érkeznek, menekvés nincs
Jár a verkli egész nap, elejétől a végéig
Végétől az elejéig, menekvés nincs
nyomja már meg valaki a reset gombot!
Délután már enyhül a görcs
fogytán a gondolatsereg,
hátamon az izmok ellazulnak
kínkatonák elhalkulnak
***
Rét közepén fekete tó
szél se rezdül, tükre néma
belenézek vágyakozva
itt a fekete nirvána
Ha benne elmerülnék
többet nem szenvednék
tófenéken szétterülnék
elrothadva iszap lennék
Benzin
Letörten fekszem az ágyon
orromban benzines vatta
szívom a gőzöket
nyálam is benzinízű
Szédülök, testem egyre kevésbé érzem
A hangok, zajok, színek 4 negyedes
ritmusra járnak, gondolataim ütembe
rendeződnek:
Tanulni kéne, kéne, kéne
diplomát írni, írni, írni
de lusta vagyok, vagyok, vagyok…
Nem akarok többé semmit sem csinálni
elpusztítom lassan agysejtjeimet
nem kell többet gondolkodnom
vesém, májam, hájam odalesz
csontvelőm elrothad
érzem tébolydában végzem.
Előjelek: Néhány hónapja már voltak változások az életvitelemben, amelyeket utólag a készülődő depresszió előjeleinek gondolok:
— Hanyatlott a munkakedvem, csak a nagyon fontos tennivalóimat végeztem el a, hogy valamivel kitöltsem a munkaidőt, internetes fórumokat olvasgattam.
— Érzelmi közömbösség uralkodott el rajtam, a szüleim gyakran kérdezték, miért vagyok szomorú. Csodálkozva néztem rájuk, én nem éreztem semmi kellemetlent.
— Beszűkültnek éreztem az életmódomat. Teljesen egyforma menetrend szerint teltek a napjaim: munka – tévézés (minden nap sci-fi sorozat) – olvasás – alvás – munka… Hétvégén néhány házimunka elvégzése azonos napszakban – tévézés orrvérzésig – zenehallgatás – olvasás. Nagyritkán buli valamelyik munkatársamnál (egy-két havonta). Éreztem, változtatni kéne ezen az egyhangú monotónián, de nem sikerült.
— Romlott a memóriám. Már az előző nap apró mozzanatait is alig tudtam visszaidézni. Egy hét annyinak tűnt csak, mint korábban egy nap. A néha bekövetkező érdekesebb élmények sem voltak tartósabbak az emlékezetemben.
— A nappali szürkeséget éjszaka igen élénk, színes álmok ellenpontozták, gyakran egész logikus, összefüggő történetekre emlékeztem vissza reggel. A munkahelyemen is gyakran meséltem róluk. 2001 szeptember 11. előtt kb. egy héttel álmomban a WTC-be csapódó utasszállító repülőgépet láttam. Kiállt a farka az épületből, fojtott jajkiáltás kísérte az eseményt. Az álomból ébredve mély lehangoltságot éreztem, másnap nem mertem elmondani senkinek. Attól féltem, kinevetnek a teljesen irreális, és sötét jellege miatt. Szinte bűntudatot éreztem, hogy tud az agyam ilyen szörnyűséget kitalálni. Már a diákszigeten is volt néhány álmom ezen a helyszínen, ahogy később az épületek képét nézegetve visszaidéztem magamban. A kollégámnak kellett eszembe juttatnia ezeket, akinek még ott elmeséltem.
2001-ben hévízi nyaralásom közben valószínűleg lehetett egy rövid depressziós epizódom, amelyet utána teljesen elfelejtettem.
Az eltelt 12 év során korábban is történt néhány elgondolkodtató esemény, tény, ami a lappangó betegségre utalhat:
— 1991 augusztusában erős szénanátha alakult ki nálam parlagfűre (gyengébb háziporra, fa, fű virágporra). Májusban engedtek ki a Tündérhegyről, azt mondták meggyógyultam. Hmm… Egy év múlva asztma is társult hozzá.
— Időnként voltak igen erős dührohamaim: – hozzávágtam a táskámat a buszsöfőrhöz, amikor a második busz sem akart felvenni munkába menet. -végigkarcoltam egy lemezemet a lejátszótűvel. -Az egyik munkatársam felidegesített valamivel, erre fölhöz vágtam egy 150 ezer Forintos nyomtatót. Ezzel nagy szerencsém volt, azóta is működik – kb. hat éve – csak a burkolat néhány merevítőbordája törött ki. Talán köszönőlevelet kéne írni a japán gyártónak, kitűnő tervezőmunkájuk, és precíz gyártástechnológiájuk megmentette az állásomat. Ma is ugyanott dolgozom, sőt kineveztek rendszergazdának. (Amilyen trehány vagyok, a rendszertelen gazda helyesebb kifejezés lenne.)
— Miután egy év leforgása alatt meghalt az anyai nagyanyám (83 éves korában hasnyálmirigyrákban), és két fia szívinfarktusban, érthető, hogy pánikba estem. Most az anyám következik. Kétségbeesésemben az Istenhez, Sátánhoz imádkoztam, ne haljon meg anyám. Ki lehet találni, melyikük sietett segítségemre. Ettől kezdve, ha véletlenül ránéztem egy órára, csak az alábbi számok valamelyikét láttam legalább egyszer, de néha többszörösen felbukkanni: 13, 17 (30-13), 43 (30+13), 47 (60-13).
Különböző, nem egyformán járó órákon (karóra, számítógép, vekker, videó) másodperc pozícióban éppen annyiszor, mint óra, perc esetén. Terepi mérések során, a mérési jegyzőkönyvekben rengetegszer felbukkant ezeken kívül a 666 is. Félelmemben gyakran imádkoztam Istenhez, hátha megmenekülök. Így lettem keresztény ateista: nem hiszek Istenben, de félek a pokoltól, ámen.
— Évente egyszer, néha kétszer eltöltöttem egyedül egy hetet a nyaralónkban. Már az első nap általában eljutottam a személyiségem teljes leépüléséhez: -fölzabáltam minden kaját, amit több napra bevásároltam, aztán videóztam egész nap, és éjszaka nem tudtam elaludni a félelemtől. Ötször ellenőriztem, minden ajtó, ablak be van-e zárva. Lélegzetvisszafojtva hallgatóztam, nem jár-e már betörő az épületben. Áttértem a nappali alvásra, mert világosban sokkal kevésbé féltem.
— Pár nap után már hangokat hallottam, azt sem tudtam már, ki vagyok, mi vagyok, élek-e még. Utolsó nap megkönnyebbülten utaztam haza a várva várt nyaralásból. Szomorúan állapítottam meg, micsoda szenvedések várnak rám a szüleim halála után. Egyszer talán, mint hajléktalan fagyok meg az utca kövén, miután minden vagyonomat elherdáltam. Ugyanúgy járok azzal is, mint az evéssel a nyaraláson. Ez az érzés talán magyarázatot ad az előbbiekre.
— Időnként, most már tudom, kényszerbetegség tüneteit érzem. Ellenállhatatlan vágyat érzek, megtudni, vajon hány ablak van egy adott épületen, hány léc egy kerítésmezőben. Néha úgy érzem, a következő percben megfojtom azt, akivel kedélyesen társalgok, és ő nem vesz észre rajtam semmit. Nem értem hogy nem csuktak még börtönbe, veszedelmes pszichopata vagyok, csak még nem jutottam el a konkrét cselekvésig.