Szeretlek Anyu! Nagyon hiányzol!

Ma csak 3X hívtál fel, hogy a te lelki problémáidról beszéljünk. Nincs ezzel semmi gond, tudod hogy szívesen meghallgatlak. Összesen 20 percet beszéltünk, sajnálom hogy az én dolgaim ebbe az időbe nem fértek bele neked....

ja amúgy én is jól vagyok, köszi hugi.

(pedig mennyi minden van, amiről már nem is tudsz... amit már nem is mondok, mert... minek... minek mondjam neked, hisz úgysem érdekel, úgyis csak kiakadsz, úgyis csak megsértődsz, úgyis csak én leszek a szemét, akit nem lehet megérteni....)
Rosszul esett, hogy a múltkor megbántottál... nem mondtam... de rosszul esett. Miattad vannak azok a sebek a lábamon. Nem mondtam el őket, pedig te okoztad. Miattad vagyok megint olyan mélyen és nem tudok felmászni, mert... mert azt érzem nincs aki felhúzzon. HIÁNYZIK A TESTVÉREM! Szeretlek...

Engem elengedett, mert már akkor megmondta, hogy majd ha lesz valakim, akkor leszáll rólam. Most már férjem is van.

Jót sírdogáltam ezen tegnap este. Végre tudtam sírni, már azt hittem, hogy valami más bajom van. Hát föl kellett pofozni ahhoz, hogy sírni tudjak. A férjem megcsinálta, már évek óta nem tudtam sírni. 

volt valami beteg ember a városban, aki még a bátyámra is rálőtt. Engem megfenyegetett hogy kiharapja a nyelvem. Dobálták le az embereket abból a kollégiumból. 

szeretlek apa és anya, még úgy is, hogy sosem mondtátok el, hogy cigányok vagyunk.

Soha se bocsátok meg, el voltam hanyagolva és most se vagyok nektek fontos. Nulla megértés van bennetek felém. 

Üzenem a "családtagjaimnak", hogy nagyon szeretném, ha végre békén hagynátok, hálás vagyok a sok sok sok törődésért, de NEM IGÉNYLEM, egyedül akarok lenni (nem intézetbe kerülni!!!), itthon a saját szobámban, EGYEDÜL.

26 évig nem náluk laktam, de azalatt is "függesztettek".

Hát nehéz akkor is a függés, ha az ember náluk lakik pl.

Na szóval: "A szüleidet nem fogod tudni megváltoztatni, persze a velük való kapcsolat megszakításáról szabadon dönthetsz, hiszen már nem függsz tőlük." – Hát ezek nem kis munkával, folyamatosan bebiztosították, hogy függjek tőlük...

Nagyon jo ez a topic! Lehet en is irok, bar nem a szuleimnek (veluk szemelyesen letisztaztam mar a gyermekkori serelmeimet), hanem anyosomnak vagy aposomnak. 

Én is pont most olvastam, párom küldte nekem.

Elég jól összefoglalja a lényeget.

Üzenem nekik, hogy olvassák el ezt a cikket.

https://divany.hu/eletem/2018/12/12/gyermekkori-seruleseink/

Nem volt kifejezetten tudatos...

Amúgy tényleg véletlen egybeesés volt?

Hát, egyébként pont mondani akartam, hogy én már MOST nem emlékszem, mikor veszítettem el a szüzességem. És nem a körülmények tehetnek róla (tehát nem voltam bedrogozva, leitatva stb., normál, standard, unalmas kis szex volt).

Na de mit szóltok, milyen szupi a memóriám?!

Boldog 43. szűzesség elvesztése évfordulót!

Anyámnak ma születésnapja van. (Olyat nem illik mondani, hogy hiába, a szar sokáig eláll ) Viszont ez a nap egyúttal a szüzességem elvesztésének 43. évfordulója is. Persze véletlen egybeesés.

Hát igen, ez is benne van...

az a legrosszabb, hogy önmagamat mindennél jobban gyűlölöm, amikor ilyet érzek....

Kedves családtagjaim, gyűlöllek titeket. Gyűlöllek titeket, amiért sosem vettétek a fáradságot, hogy megértsétek az én szeretetnyelvemet, hogy észrevegyétek, hogy nem azt adjátok nekem, amire nekem szükségem van. Gyűlölöm, hogy sosem lesztek hajlandóak túllépni a személyes kis sértettségeiteken, hogy egyszer kell csak elkúrnom valamit, és onnantól kezdve hiába próbálok meg közeledni és bármi konstruktívat létrehozni veletek, folyton abba kényszerülök, hogy az új kapcsolat felépítése helyett abba ölöm az energiáimat, hogy megpróbáljam lebontani a sértettségeteket. Gyűlölöm, hogy nem látjátok, ez milyen geci fárasztó törekvés a részemről, és egyszer sem veszitek észre, mikor kifogyok az energiából, és kb. haldoklok a fájdalomtól.

Fenének basztatok ide. Mindig minden csak rólatok szólt, szól és fog szólni, az én véleményem meg le van szarva. És ha letükrözöm, amit ti csináltok, hogy észrevegyétek, mit csináltok, még akkor is csak én leszek a szar alak, aki titeket megsértett. Bárcsak elpusztulnátok már végre mindannyian.

Nálunk úgy néz ki a családi kommunikáció, hogy 

a anyám regénnyi leveleket ír, amikből kiderül, hogy ... na ezt megtartom most magamnak

b apám nem ír soha semmit, telefonbeszélgetéseink 10 mp-nél nem voltak még hosszabbak, sms-t nem tud írni

c tesóm és sógornőm szóba állnak velem és méghozzá kedvesen, akkor, ha éppen van rá idejük, de ált.ban nincs.

Nem üzenek semmit, itt vagyok, ragyogok, még élek. Gyertek el hozzám és nézzetek meg magatoknak. Na, mégis egy üzenet lett belőle. 

Nem az a baj, hogy neked ez a véleményed, hanem az, hogy nekem is.

De azt hiszem, abbahagyom mára a kommunikációt. Túlságosan össze vagyok zavarodva. Nem tudom, mi van ma, murray head erre is azt mondaná biztos, hogy front van - a lényeg viszont, hogy valahogy nagyon tombolok. Tárgyszerűen leírva: vihar van, és érzem, folyamatában, ahogy éppen és most tép szét. De ez a leírás még mindig a közelében sincsen annak, amit érzek, és attól, hogy nem tudom találóan megfogalmazni, csak még dühös(ebb) is leszek.

Szerintem szinte mindenki, de az emberek többsége biztosan azt érzi, hogy nem értik meg igazán a lényét, nem szán rá elég időt és energiát a környezete.

Van aki könnyebben veszi ezt, mások meg sokkal nehezebben viselik.

Azt gondolom, hogy nem felesleges erőfeszítés odafigyelnünk másokra, mert cserébe mi magunk is nagyobb eséllyel megkaphatjuk ugyanezt a figyelmet.

Azt hiszem, ez a mondat már önmagában elég egy öngyilkossághoz.

Tehát minden próbálkozásunk ellenére mindig is csak félre fogjuk érteni egymást?

Azt gondoljuk, mindössze csak annyira vágyunk, hogy lássanak minket.

Ez mégis valahogy túl nagy elvárás, hiszen nem látnak, nem láthatnak.

Ahogyan az esetek többségében valszínűleg mi sem látjuk őket....

Ja, ezután a "követelőzős" levél után kb. fél évvel váltottam néhány sort anyámmal. Kérdeztem tőle, hogy:

"Ezek szerint olvastátok a levelemet. Miért nem válaszolt senki?"

Reakció:

"Mit kellett volna rá válaszolnunk?"

Ha három mondattal kellene leírnom a magányt, ezt a párbeszédet idézném.

Én meg már rengeteg ilyen levelet EL IS KÜLDTEM a családtagjaimnak. A hatása: mondanám, hogy semmi, de azt hiszem, még annál is kevesebb. Annyi csapódott csak le a családtagjaimnak, hogy én mennyire gyűlölöm őket (közvetítő embereken keresztül ismertem meg utólag ezt a véleményüket), és közvetlen választ nem is kaptam ezekre a leveleimre. Nagyjából olyan volt, mintha az űrbe hullottak volna a soraim, és ami hatásuk lett, az is csak az a közvélekedés volt, hogy túlságosan indulatos vagyok, meg hogy nem lehet nekem megfelelni, meg hogy nem tudom megbocsátani a régi sérelmeket.

Holott szerintem a leveleim pont arról szóltak, hogy mennyire VÁGYOK arra, hogy kölcsönösen elengedjük a régi sérelmeket, és belekezdjünk közösen valami jóval higgadtabb és őszintébb dologba, amelyben kifejezzük egymás iránt, hogyha még érzünk legalább egy minimális szeretetet... és nulla válasz érkezett, én meg csak érezhettem a szégyent, ami elborít amiatt, hogy már megint túl heves és túl őszinte voltam, meg hogy, úgy látszik, már megint nem találtam meg a megfelelő szavakat...

Az egyik ilyen, utolsó levelemben már tényleg nagyon dühös voltam, és kifejtettem, hogy "követelem", hogy elfogadják végre a férjemet, meg hogy láthassam az unokaöcsémet stb., stb. Egy ismerősömnek (anyapótlékomnak) mindezt elmondtam, ő meg csak annyit kérdezett, hogy "Miért hitted azt, hogy alapod van egyáltalán követelni bármit is? Nem vagy olyan pozícióban." Totál leforrázott ez a vélemény is, úgy éreztem (és érzem magamat azóta is), mint valami kivert kutya...

nagyon kifejező, megrendítő üzenetek...

én is tervezem már egy ideje, de még arra sem volt merszem (vagy elszántságom), hogy magamnak megfogalmazzam.

Na, akkor kezdem az üzenést, EGY DALLAL!