1830
En is mindig varom a leveleket mert nagyon maganyos vagyok pedig nekem van parom.de akkor is maganyos vafyok mert nincsennek barataim.nem tudom senkivel megosztani a dilgaumat.melyseg csend es uresseg van csak.hiaba van melkettem a parom.valahol belul talan nem is vagyom arra hogy szeressenek mert az faj.es mindig rossz a vege.ezt mar tapasztaltam.es nem akarok ismet serulni.igy eljerulom az embereket.valojaban az is lehet hogy ok kerulnek el engem.pedig regen soj baratom volt de elhagytak vagy en okat.az allando konfrintaciok miatt es teljesen leepultem mara.nem beszelek a csaladimmal sem es mar nem jarok le az utcara sem.
Szia!
Én szeretném, ha szeretnének, csak nem tudom beengedni. Valamiért az van, ha pozitívan közelednek felém élőbe, rögtön üzemmódot váltok, és nem keresem a tekintetét, meg nem nézek rá, meg nem is tudom. Nem igazán értem miért van. Jóval régebben azt éreztem, hogy nem érdemlem meg, hogy szeressenek. De ezt már ésszel tudom, hogy nem így van, de érzésben nem tudom átformálni. Talán ehhez annak is köze van, hogy nekem csak megmutatták tálcán mi a szeretet, de soha nem adtak belőle, és ha akartam is volna venni belőle elhúzták tőlem. Ha csak elképzelem, hogy valaki szemtől szembe meg akarna változtatni engem ilyen szempontból, valamiért az agyam sem akarná hagyni. Úgy értem, hogy ha valaki meg akarna győzni arról, hogy a szeretet az jár. Most ez csak egy képzelt szituáció amire gondoltam.
És azt hiszem az is van, hogy nem hiszem el, hogy valaki kitartana őszintét mellettem, csak azért mert Én Én vagyok (a személyem miatt, és ok nélkül nem tartani ki), és nem hiszem el, hogy tenne azért, hogy együtt fejlődjek vele. Nem tudom igazából ehinni, hogy van ilyen, aki tenne értem. Pedig számos példát tudok arra, hogy igen is működik, hogy 2 ember együtt van és vannak ismert/híres párosok a világban akiket én magam is szeretek (zenész, művész), és nagyon rossz érzés, hogy nekem nincs olyan lelki társam, akivel kiteljsedhetne az életem.
De ez a kijelentés a másik oldalról meg úgy is hangzik, mintha társfüggő lennék, amit szintén nem akarok. De amíg ugyebár bizonyos szempontoknál, eseteknél más ember befolyásolja a gondolataimat és hogy ezen keresztül bizonyos esetekben mit cselekszem, az addig elég rossz. Ez az egyik amit nem lenne szabad hagynom. A másik, ami miatt megtorpanok az emberi érintkezés során az az, hogy valamiért ha a másik ember szilárdan állítja saját álláspontját (ami nem feltétlenül durván történik, hanem csak spontán teszi mindezt, és ez olyan a külső szemlélő számára, mintha semmi párbeszéden belüli dominancia nem alakult volna ki a másik fél oldalán, mármint a velem ellentétes oldalon, akihez én beszélek), akkor csak hagyom, hogy történjenek a dolgok, és nem szólok, hogy "ÁLLJ! máshogy szeretném" , és csak megy tovább az egész. De vannak pillanatok, amikor sikerül dolgokat csinálnom, de ott is tartva, kicsit félve teszem, hogy mikor lesz velem agresszív a másik, mikor fog bántani azért, amiért elmondom a saját gondolatomat. Sokszor mondták már, hogy ezt rosszul fogom fel, mert az átlag ember nem fog sem szóban csak úgy nekem támadni, sem fizikailag. De ez az, hogy én a legkisebb, legalapvetőbb, legminimumabb védekezési szinten is szoktam hagyni a dolgokat folyni. Hogy egyszerűen ha társaságban éppen hülyének néznek, akkor nem védem meg magam, de nem tudom miért. De tudom magamról hogy EGYÁLTALÁN NEM VAGYOK HÜLYE! Csak még nem sikerült kitalálnom azt, hogy mit tegyek ezellen.
Na ez jó hosszú lett.
De most végre jobban, pontosabban meg tudtam fogalmazni, mi is van.
Legfrissebb hozzászólások