Szerintem ez egyikünknek sem vágya, hogy mindenki és hogy állandóan ezt kérdezgesse. Ezzel az érzéssel nem  vagy egyedül. Valahogy talán tényleg úgy lenne jó, hogy legyen olyan ember, akinek elmondhatjuk, amikor szeretnénk, és hogy érezzük, hogy nyitott rá, hogy odafordul, de ugyanakkor elfogadja azt is, ha nem szeretnénk elmondani. Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem néha az is jól jönne, ha ez egy olyan ember lenne, aki ráérez, hogy mikor jobb, ha harapófogóz, és mikor jobb, ha inkább nem firtatja a dolgokat.... Mert bennem sokszor az van, hogy szeretném elmondani, de közben meg rettegek attól, hogy ha elmondom, megharagszanak rám, elítélnek, magamra hagynak, ellöknek maguktól az emberek. Aztán az is lehet, hogy ez csak az én rettegésem, és valójában nem ez történne, de ez egy nagyon erős gátat emel bennem.

Akkor még nagyon az elején vagy a pszichológussal. Idő kell ahhoz is, hogy kialakuljon egy bizalom, hogy el merd hinni, hogy a valóságot mondja. Ráadásul így online módszerrel nem is ugyanaz. Amikor bejött a kovid, én nagyon nem szerettem az online terápiát, egyáltalán nem ugyanolyan, mint amikor ott ülsz egy pszichológusnál. Ott valahogy meg tud teremtődni egy biztonságos légkör, jobban látod a testbeszédét, és ő is a tiedet. És az emberi kommunikáció több, mint háromnegyed részét a testbeszéd teszi ki, és csak nagyon kis százalékot a szavak.

Érdekes kérdés ez a bizalom..... Én már két éve a mostani pszichológusomhoz járok, de amikor padló van, akkor még neki is sokszor harapófogózni kell, és minden egyes alkalom végén megbeszéljük, hogy nem fog magamra hagyni (mert én meg ettől rettegek, de nagyon), ugyanez van a pszichiáterrel is, de neki sokkal nehezebb dolga van, mert nála vastagabbak azok a bizonyos falak még. De mostanában még a pszichológushoz is gyakran úgy megyek, hogy írok egy "levelet", és odaadom neki, mert így írásban könnyebb megnyílnom, a pszichiáterhez meg szinte mindig..... Aztán utána a levél alapján beszélgetünk, így már tudnak kérdezgetni. De a doktornőm azt mondta, amikor bocsánatot kértem tőle emiatt, hogy ha most így megy, akkor így csináljuk. Pedig a pszichológust már két éve ismerem... Viszont jártam egy csoportba, az ottani csoportvezetőben már annyira megbíztam a 4. vagy 5. alkalom után, hogy meg mertem nyílni előtte, mert valahogy úgy éreztem, hogy a "lelkembe lát". Aztán kicsit később kiderült véletlenül, hogy miért. Korábban hasonló dolgokon ment keresztül, így ő tudta, hogy milyen érzések, kérdések, félelmek vannak bennem még úgy is, hogy nem tudtam teljesen pontosan megfogalmazni. A pszichiáterem ezt úgy fogalmazta meg, hogy akiknek ugyanolyan zárjuk van, mint nekünk, a saját kulcsukkal is be tudnak jönni a házunkba, de akiknek nincs kulcsa, azoknak először készíteni kell egyet, csak utána tudnak bejönni. A pszichológusodnak valószínűleg még nincs kulcsa hozzád, ezért nem tud úgy megnyugtatni, hogy el is tudd fogadni, amit megnehezít az online is. De szerintem ez idővel alakulni fog.

Ez a kép nagyon jó! Egyébként megértelek. Én sem vágyom arra, hogy mindenki állandóan ezzel jöjjön... nem is tudom, hogy mit akarok igazán. Inkább az a baj, hogy nincs is olyan ember, akinek én elmondhatnám, ha akarnám. Vagy, ha kicsit is magamról beszélnék, akkor érdeklődve hallgatna, figyelne. Fene se tudja.

Köszi! Egyébként még új a terápiás kapcsolatom a pszichológussal, mert nagyjából egy-másfél hónapja kerestem fel. Online terápia, tehát így egy kicsit nehezebb, de most csak így sikerült megoldani (csak autóval tudok közlekedni, de az most nincs, így autómegosztóval duplázódnának a költségek). Egyelőre még nem tudom, hogy mennyire lesz hatásos a terápia, de már jó mélyre ástunk, persze még csak keresgélünk útakat. Neki is elmondtam egyébként ezt, hogy senkit nem érdeklek. Kérdezte is, hogy és vele kapcsolatban mit érzek. Megmondtam azt, amit lentebb írtam. Azt válaszolta, hogy őt egyébként érdekli, hogy mi van bennem, és velem. Őszintének tűnt, de én csak azt tudtam válaszolni, hogy akkor is azért hallgat meg, mert fizetek érte. Nincs ezzel baj, csak úgy érzem, hogy nincs olyan ember a földön, aki kimondottan én rám lenne kíváncsi. Ezen azt hiszem még dolgoznunk kell.

Jobbulást kívánok Neked is, de annyi biztos, hogy lesz ez még jobb is. Ezt persze ugyanúgy mondom magamnak is. Engem speciel az is felcsesz, hogy alapjáraton van munkám, párom, még terveim is a jövőre nézve... mégis így érzem magam. Mégis úgy bámulok magam elé, mintha egy szobor lennék. Persze a home office sem segít ezen, csupán pár meeting van egy nap skype-on keresztül... de amúgy sem vagyok kíváncsi senkire. Rám sem azok, én miért legyek? Én a szarkazmust előszeretettel használom. Azt mondják, hogy jó a humorom. Ez tényleg így van. És így legalább kimondhatom egy nap ötször is, hogy megyek felkötni magam, vagy kiugrani az ablakon. Kár, hogy az elsőn lakunk. Rengeteg munkahelyem volt nekem is egyébként, először mindig meg van a lendület, és a motiváció, aztán teljesen belefásulok, és már nem érdekel semmi. Az utolsó mondatod a legismerősebb... és ezt más nem érti meg. Még kikelni az ágyból is hatalmas teljesítmény. 

Én kifejezetten igénylem, hogy ne foglalkozzanak velem, hogy ne kérdezzék meg mi baj, hogy ne akarjanak "segíteni" ha problémám van. Majd ha én úgy gondolom, akkor beszélek róla annak, akinek úgy gondolom, hogy érdemes. Nincs kedvem magyarázkodni, hogy most leszarom azt ami miatt múltkor problémáztam és nem is értem, mi benne a probléma, viszont van egy csomó teljesen más jellegű probléma, amit akkor leszartam, most meg agyf@sz állapot.

Amúgy meg:

Roxy, és tipikusan depressziós gondolkodás. Depressziósan csak a sötét dolgok, és a múltam sötét részei jutnak eszembe. Amikor kikecmeregsz majd ebből az állapotból, képes leszel újra árnyaltabban is látni a múltadat, a jelent, és benne Magad. Biztos vagyok benne. Nekem is mindig elmúlt, ha alább hagyott a depresszió. Elmúlt ez a sötéten gondolkodás, elmúltak a rossz emlékek, jók is jutottak már eszembe. 

Nagyon együttérzek! Én emlékszem, egyszer depressziósan fél napot készültem hajat mosni, mert úgy éreztem, ha bemászok a kádba, nem tudok többé kiszállni. 

Szorítunk Neked! 

Ezekkel az érzésekkel nem vagy egyedül. Mikor ennyire lent vagyok, mint most, én is így érzek. Igen, a pszichológusnak ez a munkája..... De gondolj bele, valamiért ezt a munkát választotta. Általában azért választják ezt a pályát, mert segíteni szeretnének más embereken. Nekem gyerekkoromban anya mindig azt mondta, hogy tanuljak, mert ha én arra kényszerülök, hogy mondjuk egy gyárban dolgozzak, abban megőrülök. Nagyon rossz olyan munkát csinálni nap mint nap éveken keresztül, amit csak azért csinálsz, mert muszáj. Nem tudom, hogy neked milyen a pszichológusod, viszont én jártam egy pszichiáternél, aki kiégett..... Aki már csak azért csinálta ezt, mert muszáj..... Pokoli volt nekem is, mert rajta 100%-ra azt éreztem, hogy nem érdekli, mit mondok, mi van velem. Akkoriban attól voltam "boldog", ha végre túl voltam a találkozáson, és végre újabb három hónapig nyugtom volt, most viszont várom, hogy találkozzak a mostani segítőmmel. És igaz, hogy mostanában zárkózok nagyon, de ez igazából nem az ő "hibája", viszont nem adja fel, és döngeti a falakat....

Amikor jobban vagy, akkor mit érzel a pszichológusoddal kapcsolatban? Akkor is ezt érzed? Mert nekem az a tapasztalatom, hogy akkor tudjuk jobban a "valóságot" érezni, amikor épp nem vagyunk a gödör alján.... Vele beszéltél már erről az érzésről? Mert talán meg tudna ezzel kapcsolatosan nyugtatni, és amikor ilyen érzések jönnek fel benned, eszedbe jut az is, hogy ezt már megbeszéltétek, és hogy ő mit mondott.

Ezt speciel nem éreztem. Mindig nagyon sok barátnőm volt. Mindig voltak (többen is), akikkel tudtam barátkozni és akiknek elmondhattam, hogy mi bánt, mit érzek úgy igazán. Most eljött annak az ideje, hogy azt érzem, hogy egy-két kivétellel elfogytak mellőlem a barátok. Egész nap aludnék. Semmi de semmi nem érdekel. Néha tudok még nevetni vmi  hülye fb-os cicás vagy kutyás képen. Érzem, hogy az arcom keserű lett. Nem vagyok már fiatal és eszembe jut a rengeteg csalódás, nehézség. Hogy mi minden kimaradt az életemből. (Ezek hihetetlen dühvel és csalódottsággal töltenek el.) Az anyagi nehézségek. Hogy fogalmam sincs, miből fogok jövő hónapban ennivalót venni. Hogy nem tudok és nem is akarok dolgozni. Hogy a legkisebb feladat is olyan nehézséget jelent, mintha az alaptáborból akarnék a Mount Everestre felmenni egy menetben. Ilyesmi.

Nos, azt nem mondom, hogy örülök, hogy ti is éreztek így... de jó tudni, hogy ebben az esetben "normális". Az más kérdés, hogy lehet-e ezzel bármit kezdeni... nekem eddig nem sikerült. 

mert amikor kiadod hogy sírsz ................

nem értik

ráfogják hogy lökött hülye depis

jobb esetben

rosszabb eseben vegyél be több gyógyszert

mégrosszabb esetben KÉNYSZERGYÓGYKEZELÉS !!!!!!

így így

depi télleg az ...

mosolyogsz

röhögsz

a lelked sír!!!!!!!!!!

Én majdnem mindig ezt érzem. Gyerekkori minta.

Ti éreztétek már úgy, hogy senkit nem érdekeltek? Mármint nem a semmit mondó csevegésekről, komolytalan ismertségekről beszélek... hanem úgy általánosságban. Hogy csak létezel a világban, jópofizol akivel kell, de senkit nem érdekel, hogy mi az, ami benned van? Hogy mit érzel, hogy mire vágysz? Hogy a pszichológusnál is csak egy páciens vagy a sok közül, és igazából tojik arra, hogy mi van benned? Mert nem Te érdekled, hanem szimplán ez a munkája... nem tudom. Nagyon lent vagyok. 

Azt hiszem valamennyire minden esetben saját döntés ez. Még, ha belekényszerítenek is. Én is megtettem ezt már... talán 10 éve. Talán régebben. A baj, hogy nincs igazán visszaút.

Én általában vagy szuicid dolgokat rajzoltam, vagy vihart, esetleg sírokat, vagy valamilyen temetői képet. Ez a három váltakozik nálam. Jól rajzolni én sem tudok, legalábbis nem tartom magam "jó rajzosnak". Ezzel nem vagy egyedül!

Lehet, hogy valamennyire nálam is saját döntés..... Menekülés az egész világ elől.... Csak az a gond, hogy közben azokat is kizárom, akik tényleg őszintén segítenének. Mostanában még a pszichológust is sokszor..... Aztán neki, ha észreveszi, jobb esetben sikerül áttörnie a falat, de aztán következő alkalomra az a fal visszaépül. Nagyjából így "játszunk" mostanában.

Tényleg hagyd az a kötelet! Jó helyen van az a kamrában

Azok illenek is egymáshoz.

Á, ettől távol áll, max skicc.

Én abszolút nem tudok rajzolni. Tinikoromban hármat: koporsót, keresztet, tulipánt... Ja, lerajzolni most is tudnám, 3D-ben

Nem lehet hogy valamennyire nálad is saját döntés?

Én is rajzolok le olyasmiket, nekem jót tesz ha kijön így, de nem akarom/merem azt mondani, hogy neked is jót tenne. De a pszcihónak fel lehet hozni hogy mit gondol erről.

Azért csak hagyd békén azt, inkább írd le ide vagy valahova a gondolataid : )

Kicsit talán ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor a Jégvarázsban Elza elmenekül, és épít magának egy jégvárat..... Ő valamennyire a saját döntése alapján tette, én viszont úgy érzem, be vagyok zárva abba a jégvárba. Bennem meg közben sötét vihar dúl, ami nem akar lecsendesedni. Azt sem tudom, honnan jött, azt sem, hogy miből van, és azt sem, hogy merre megy, vagy megy-e egyáltalán. Nekem már rég nem volt más állapot... :'(
Régebben sokszor rajzoltam, lehet most is ezt kéne újra elkezdeni. Csak régen is mindig a szuicid gondolatokat rajzoltam le.

Találtam egy hosszú vastag kötelet a kamrában. Körbetekertem vele a nyakamat, meghúztam. Jól esett. 

Egy pokoli belső feszültség. Teljes tudatmódosulás. Valami vegyület lehet az agyban ilyenkor. Talán valami hormon, vagy adrenalin túltermelődés. 

Bartika "rajzoló" MŰVÉSZ!!!

Szavakon kívül más módszer? Bármi amit szívesen csinálsz? Én például sokszor előbb tudom lerajzolni, mint szavakkal kifejezni.

Szia Kiwiki. Depressziósan én sem tudom megfogalmazni annyira pontosan, máskor igen. Ha nagyon szorongok is eltűnnek szavak, más állapotban le tudom írni az állapotaimat. Próbáld meg...

Sziasztok!

Néha annyira jó lenne, ha legalább ki tudnám mondani, meg tudnám fogalmazni, hogy mi van bennem..... Más is van ezzel így, hogy nem igazán tudja "megfogni", megfogalmazni, ami benne van, csak a "semmi", a rossz közérzet és a "legyen már végre vége" van?

Sajnálom, Matiri! 

Kívánom, hogy légy jobban!

Na, amikor bedepizek, akkor jön el hozzám mindig Esti Kornél... Meg hogy nincs térerő.
https://www.youtube.com/watch?v=ADyWC1r4y2Q

Itt éjszaka van...

Embere válogatja. A szeriben elég volt annyi, h légy szíves, megtennéd-e, meg ha vkinek szólni kellett, h elbaszta: ide tudnál jönni? 

De volt előtte egy kolléganő, akinek be kellett szólogatni. Vele egyszer még a nyomdában üvöltöztünk is, ő kezdte...

Ez elég szomorú.
És akkor csodálkozunk az agresszív embereken, akik már eleve így kezdik...
Nem mintha egyetértenék evvel, hogy így kell, de sajnos néha tényleg kell a káromkodás és az erély.

Ez nem feltétlenül a depresszióval függ össze, sajnos ilyenek az emberek. Évekig dolgoztam vezető pozícióban és sokszor előfordult, hogy ha valamit szépen kértem a beosztottaktól akkor úgy elsurrant a fülük mellett. Amikor más stílusban, eléggé erélyesen odaszóltam akkor kezdtek hozzá normálisan. 

Lehet bennem is van ilyen, csak fel sem tűnik. Ha valamit szeretnék, akkor ötszázszor is elmondom. Páromat idegesíti is... úgy érzem meg sem történik, ha nem mondom el újra és újra... erre gondoltok?

Fú, nagyon ismerős! És még soha nem gondoltam rá így. Ha vmit szeretnék kérni, elérni, akkor eleinte tök normálisan mondom. Többször. Semmi reakció. Akkor jön a dühöngés, a káromkodás és a borzalmas érzés, hogy hülyét csináltam magamból, ezt másként kellett volna.

Mire gondolsz pontosan? Mit és hogyan kell nyomatékosítanod? Én például magamról soha senkinek nem beszélek. Még páromnak is minimálisan. Így nincs mit nyomatékosítanom... úgy sem kíváncsi rám senki. (Persze párom igen, tudom, de akkoris.)

Sokszor érzem, hogy depressziósként nyomatékosítani kell a mondandómat. Pont ez az, ami sérül depresszió alatt, amivel elérhetnéd, hogy komolyan vegyenek, ez meg újraerősíti a depressziót. Ismerős valakinek?

Miben tudunk segíteni, hogy jobban kiigazodj? Most a jó topikba írtál, ha depressziós vagy...

Szedsz valamilyen gyógyszereket?

Sziasztok nem vágom,hogy mükszik ez az oldal. Aki nagyon depressziós hogy tud létezni? Én sehogy már úgy érzem...

Az előbb sikerült egy nagyot bőgnöm és dühöngenem magamban, de azért hangosan (nem ordítottam, csak beszéltem sírva a szobámban). és közben elmúlt a pofazsibbadásom egy időre, szóval Roxy, nálad a pont.
Mondjuk hogy most mi lesz ezután, azt nem tudom...
Gondolom lesz valahogy, ahogy mindig, ezt nem is akarom most tudni.
Nem is sejtem amúgy, mit csinálnék pl. zene nélkül.
Azt tudom, hogy holnap beszélnem kell az áterrel, amihez nincs nagyon kedvem, ehhez a kezdő pszichológushoz sincs kedvem, szívesen dobnám, még nem tudom, hogyan.
Hát ritkán sírtam lógusnál vagy áternél, egy volt, akinél tudtam, őt nagyon szerettem, de a szuicidumok miatt nem vállalt már el. Szerintem holnap ennek sem fogok sírni, aki most van, elég kemény nő és nincs ideje csak arra, hogy evés-alvás-gyógyszer-pia.
Legszívesebben elmennék Afrikába minden nélkül.

Sziasztok!

Igen, szerintem is nehéz lehet szankciókkal új tagokat szerezni, de értem a logikát. Nem tudom, ki-mit tart érdekes hozzászólásnak. Vagy épp hasznosnak. Nekem pl.: a kezdeti nehézségeken segített, hogy olvasgattalak titeket. De pár napig nem mertem írni... Hogy most hogyan kapcsolódjak be? Pedig tényleg sokat tud segíteni, amikor az ember sorstársakra bukkan.

Én ma jobban vagyok. És ilyenkor azért nehezebb írni, mert sokkal több mindent tudok elintézni, ami aktivitás, mint a nehéz órákban, napokban. Pl.: ma délelőtt megcsináltam csomó olyan dolgot, amit eddig azért nem csináltam meg, mert nagyon nem voltam jól.

Eddig minden téli depresszióm májusban kezdett enyhülni. Az történt, amire számítottam. A napos időtől enyhült a depresszióm. Attól tartok, hogy a közelgő esős napokon romlik majd a hangulatom. 

Szia! 

Korábban is ilyen tüneted volt mielőtt elkezdted szedni a gyszert? 

Jó lenne, ha régebbi tagok is felnéznének ide.