Ratkóczi Éva doktornő válaszol
Olvasgattam itt a kérdéseket és válaszokat.Nagyon tanulságosak.De egy gondolat nem hagy nyugodni.A pszichoterápiával kapcsolatban szeretnék én is hozzászólni .Nos én még soha nem voltam pszihoterápián,pedig nagy szükségem volna rá.Szinte biztos vagyok benne,hogy teljes gyógyulást jelentene számomra.Hiába szedek antidepresszánst,ha nincs meg bennem az a TUDÁS az a VÁLTOZÁS és az a KÉPESSÉG amivel magamnak fenn tudom tartani gyógyszer nélkül is azt az egyensúlyi állapotot,hogy képes legyek egy boldog és tartalmas életre.Nekem az az álmom,hogy egyszer legyen annyi pénzem,hogy egy tőlem okosabb szakember tudását meg tudjam fizetni aki tud rajtam segíteni.Én sajnos az ország keleti részén élek és itt nem nagyon van lehetőségem terápiára.
ezt a feszültséget én se bírom túl jól.... 🙁 és sokszor nehéz kibírni, meg sokszor azt sem tudom, minek kell kibírni, csak többet árt, mint használ, aztán jön egy következő óra, amikor vmi változás dereng, akkor egy hétvége mondjuk könnyebb, aztán egy újabb feszültségbombával távozni, és végigcsinálni a következő 2-3 napot, hinni abban, h a megfelelő helyen robban fel, (vagy feloldódik)
nekem néha olyan, mintha a terápia lenne a legnehezebb dolog, pedig csak ott jön ki minden, ami nehéz. néha túl nehéz.
múltkor is írtam ide egy hosszú bejegyzést erről, aztán kitöröltem, mert inkább magamnak szólt
Kedves Doktornő!
azt hiszem nagyon félek... mégiscsak nagyon félek. de sokkal inkább a szenvedéstől (fizikai is), mint az elmúlástól.
Gondolom az egész "betegség" vihar a biliben. de lehet hogy mégsem. ez csak akkor derül ki, ha majd további vizsgálódás lesz.
nem tudom akarom e tudni, van e komoly bajom. gyűlölöm a magyar egészségügyet. nem jó érzés, hogy a karmai közé kerülök. és nem tudom, hogy komoly baj esetén, akarok e harcolni magamért. ah! még mindig azt hiszem másokért élek, mert kell. :-/
Kedves Doktornő!
Döntésképtelen vagyok. Van egy munkahelyem, ami elképesztően feszültségekkel terhes, de legalább van. Ha váltanék, csak alacsonyabb pozicióba tudnék elhelyezkedni és kevesebb pénzért. Nem tudom mit tegyek. Tudom hogy direkt tanácsokat nem adhat, de csak őrlődök. Napi 4 órát utazok a mindennapos cirkuszokért. Nem találom sehol a helyemet. A főiskolát elvégeztem már 3 éve, nyelvvizsgám még mindig nincs. Egyszerűen képtelen vagyok összeszedni magam. A családomra már nem is jut időm, itthon csak alszok pedig van két kisgyerekem. Nem látom a kiutat. Ön mit javasolna?
Köszönöm a válaszát
OK, jol van szoval a Mentes gombot kell megnyomni. Na tessek.
En is kerdezhetek. Tiszteletem doktorno.
De jo latni egy kepet a Babarczy Eszterrol. Nincsenek ekezeteim. Elnezest kerek.
Szoval vagyok.
Tisztelettel;
zsivany
Probalkozok irni. Nem sikerul. zsivany
Kedves Doktornő!
Köszönöm a részletes válaszát. Tehát pénzhiányra hivatkoztak, amikor gyakorlatilag leépítették az állami pszichoterápiát. Az viszont már érdekes, hogy a méregdrága és kétes hírű gyógyszere mindig van pénz. Üdvözlettel: Gábor
Kedves Eszter!
Én jó ötletnek tartom a sokak számára hasznos információk kiemelését.
Üdv.:Gábor
kedves Közösség!
mivel olyan lényeges kérdéseket vetettek fel, és Éva olyan lelkiismeretesen és hosszasan válaszol, felmerült bennem, hogy egyes kérdéseket és válaszokat kiemelnék egy külön oldalra (talán a terápiák alatt-- vagy más szakmai információs fülnél).
Természetesen ehhez a hozzájárulásotokat kérem, hiszen, mint az impresszumban jeleztem, mindenki a tulajdonosa minden saját hozzászólásának; ezeket az engedélyetek nélkül még a Búrán belül sem szeretném átmásolni másik helyre.
Mit gondoltok?
(Hja, igen, rossz napom van -- álmatlanság, túlalvás, szuciditás, úgyhogy ne csodálkozzatok, hogy negyed négykor írok).
Köszönöm a mai kérdéseket, jó éjszakát, Éva
Idézet tőle: f1Kedves Doktornő!
Nem, nem tiszteletre méltó, nincs titok, csak ostoba beszédképtelenség, és undor az ő arcán is. Köszönöm a választ.
Konkrétan erre kérdeztem rá:
"De vannak más szempontok is. A terapeuta saját terhelhetősége végső határ kell hogy legyen (mondjuk egy terápiás szerződés megkötésekor), de nem biztos, hogy jót tesz a klinsnek, ha elmegyünk eddig a határig. Leggyakoribb probléma az öndestruktív hajlamú személyek esetében, hogy a terapeutának fontosabb a kliens élete és épsége mint neki magának motiváltabb a változásra, mint a kliense. Ez a felállás olyan destruktív toleranciához vezet, ami többet árt a kliensnek, mint amit használ. Teljesen motiválatlan klienssel ártalmas terápiát végezni. Ez nem jelenti a magára hagyását, lehet vele támogató kapcsolatot létesíteni, motivációs interjút végezni, gyógyszeres kezelést, sok mindent, de pszichoterápiát csak konkrét cél iránti elköteleződés mellett szabad végezni. Legalább egy olyan elköteleződésig el kell utni, hogy a kliens akar elköteleződni az élet mellett. Ha ez hiányzik, akkor nem kezdünk pszichoterápiába, vagy felfüggesztjük addig, amíg ez elérhető lesz. Ez viszont nem kell, hogy feladást jelentsen, a változás esélye mindig megmarad, sokszor évek, máskor csak napok kellenek az elköteleződés irányában való elinduláshoz, vagy sokszor egy hosszú terápia bizonyos szakaszában szüksége lehet a kliensnek egy kis pihenőre, aztán ismét megerősödik és mehet a dolog tovább. Fontos, hogy a terapeuta nyitott tudjon maradni a változásra. Persze, hogy tud, vagy nem, meddig tud és hányszor tud újrakezdeni, az más megint az ő határain múlik."
Istenem, f1, itt van a kutya elásva. Ki tudna beszélni egy olyan személyhez, akinek undort lát az arcán, miközben hozzá szeretne beszélni? Hogyan beszélhetne, viselkedhetne szabadon valaik, akit mindenért "leostobáznak", minél nagyobb bajban van, annál inkább leszúrják, leminősítik, megcimkézik, ahelyett, hogy megértenék és megtámogatnák? Talán nem is veszi észre, hogy így bánik önmagával, amikor egy ilyen nehéz helyzetben "ostobának" tartja magát.
A terapeutája biztosan szeretné megkeresni ennek a gyökerét, és feltehetően szeretne segíteni is abban, hogy önmagával barátságosabb viszonyba kerüljön, de úgy tűnik, nem találja ennek a módját. Lehet, hogy emiatt rosszul érzi magát, érezhet akár tehetetlenséget, bűntudatot, vagy védekező unalmat, közönyt vagy nás negatív érzést, amiről ő sem tud beszélni és amivel ő sem tud pillanatnyilag mit kezdeni. Bálint Mihály hangsúlyozza "Az orovos, a betege és a betegség" c. művében, hogy a terápiás kapcsolat egy "közös befektetés", kölcsönös egymásra utaltsággal, kölcsönös kiszolgáltatottsággal. Amikor a terapeuta nem tud segíteni magán és betegén, lehet, hogy a beteg tud segíteni a terapeutájának abban, hogy megtalálja a módját, hogyan segítsen őrajta. Lehet, ha Ön így tudná felfogni a helyzetet, ha tudatosítaná, hogy bármit is lát a terapeutája arcán, ő is szenved és ő is bajban van, nem lehetetlen, hogy könnyebben megoldódna a nyelve. Sokszor könnyebb máson segíteni, mint önmagunkon és lehet, hogy ez itt Önnek is jobban menne. Nekem az a tapasztalatom, hogy az ilyen nehéz helyzetek pozitív megoldása tudja legjobben meglódítani az esetlegesen elakadt terápiát, és meghozni a mindennél fontosabb kölcsönös megértést és bizalmat terápiás kapcsolatban. A problémák megbeszélése nélkül azonban nem lehet ide eljutni.
Értettem, hogy a gátlásai miatt nem tud beszélni az órán. A tiszteletemet azzal kapcsolatban fejeztem ki, hogy "spártai" módon meg tudja állni, hogy kivigye a terápiás óra anyagát illetve az ezzel kapcsolatos feszültségeit a terápiás kapcsolatból, azaz a terápiás titoktartásra gondoltam. Itt is volt egy olyan érzésem a válasza olvasásakor, hogy mintha helyből tagadnia kellene a saját tiszteletre méltóságát, mintha nem tudná ezt elhinni, elfogadni, és rögtön egy leminősítő jelzőre kellene cserélnie. Tehát ez is ezt jelzi nekem, hogy nagyon keményen és szeretetlenül bánik önmagával.
Az idézett szövegemben valóban keverednek a szakmai alapelvek és a saját tapasztalatom, de nincs szó arról, hogy önálló utakon járnék ezekben a kérdésekben. Ugyanakkor, bár az általános alapelvek azonosak, vannak részletbeli különbségek a különböző pszichoterápiás irányzatok és szerzők között.
Arról pl. hogy a terapeuta mennyire beszéljen nyíltan a saját tűrőképességének a határairól a kliensével, eltérően gondolkodnak. Carl. Rogers és Marsha Linehan képviseli azt az álláspontot, hogy ezt nyíltan el lehet illetve kell mondani. Linehan "a terápiát akadályozó tényezők" csökkentése érdekében folytatott közös munkát a terápia legfontosabb céljai között tartja számon és ezt a terápiás szerződésbe is belefoglalja. Ezek között a terápiát akadályozó tényezők között szerepelhet az, ha a kliens valamilyen viselkedése olyan mértékben megközelíti vagy sérti a terapeuta saját határait, hogy ez akadályozza őt abban, hogy tudása legjavával segíteni tudja a kliensét a fejlődésében. Linehan elfogadhatónak tartja, hogy a terapeuták nem egyformák, lehetnek máshol és másban a határaik, és úgy gondolja, nem is baj, ha a klienseinket ahhoz szoktatjuk, hogy miként az életben is, vegyék tekintetbe az egyéni határainkat . Viszont ezt nagyon pontosan meg kell határozni és éppúgy együtt kell dolgozni a klienssel annak érdekében, hogy képessé váljon a velünk szembeni határsértő viselkedései csökkentésére, mint más terápiás célok esetében. Nekem ez a szemlélet szimpatikus, jól illik a Rogerséhez és Bálint Mihály már említett gondolatához és szép metaforájához is.
Ha valami nem világos, vagy ha még érdekli a témával kapcsolatban, nyugodtan kérdezzen tovább. Már nem merem mondani, hogy "tiszteletre méltó", de nekem ez is az, üdv, Éva
Idézet tőle: IdőrablóÜdv Doktornő,
kérdésemet részben szörnyi és f1 kérdése ihlette.
Merthogy azt érzem, hogy én ebben is "fordítva vagyok bekötve". A terápián engem nagyon mélyen érintő kérdésekről is sokkal lazábban tudok beszélni, mint azt előtte gondolom. Azaz: félek mint az ördög a szenteltvíztől, de nagyon várom is, de a félelmeim nem igazolódnak be, pedig kezdünk számomra ingoványos talajra tévedni.
Terápia után pedig tovább "ketyeg" bennem az egész, tovább tudom gondolni, egy sor új érzés és gondolat keletkezik bennem, annyi, hogy sosem érünk a végére.
Konkrét kérdésem nincs, igazából csak úgy leírtam, ezeket természetesen a terápián is felvetem.
nem biztos, hogy máshogy van bekötve, de biztosan szerencsésebb, hogy kevesebb feszültséggel éli meg ezt a helyzetet és a feszültségei inkább pozitív, mint negatív előjelűek, inkább stimulálóak, mint gátlóak, ezért a terápiában megélt bizalommal együtt átsegítik a félelmein.
Azt hiszem, minden terápia onnantól kezd használni, amikortól elindul a kliensben ez az órák közötti "ketyegés", amiről beszél. Azt szoktam mondani a klienseimnek, ne felejtsék el, hogy a terápia nem az alatt a heti 1 óra alatt zajlik ( hogyan is képzelhetnénk, hogy ennyi idő elég lehet ?!), hanem a teljes 168 óra alatt, illetve az annyiszor 168 óra alatt, ahány héten keresztül a terápia tart. A terápiát soha nem én végzem, hanem ők maguk, én csak katalizálom.
Bőven van tapasztalatom abban is, hogy akiknél nem indul be az órák közötti belső munka, azok évekig is eljárhatnak, ki is tehetem én értük a lelkemet, hiába. Ezért ma már etikai követelménynek tartom a magam részéről, hogy amikor megsejtem, hogy valaki a 2 ülés között szinte megfeledkezik az egészről, amiről az órán szó volt, ezt témává tegyem és segítsek megkeresni ennek az okát.
Tehát kedves időrabló, a leírásból én azt látom, hogy nagyon jó úton halad! Üdv.Éva
Idézet tőle: szörnyiValóban:
hogyan lehet jól kibirni terápia után? és ha beszélni KELL róla? Vagy írni legalább? vagy bármi, valami?
van erre valami megoldás a kibiráson és/vagy elviselésen kívül? Mi a tapasztalat, meddig maradhat az iszonyatos feszültség, és minden igen intenzív érzés? (Nekem legalább még egy nap utána, akkor járok jobban, ha reggelre elcsitul. sajnos ez ritka)
És miért van az, hogy nem nagyon vagy csak ritkán van folytatólagos téma?
Üdv
F1!
olyan jókat kérdezel!!!
Kedves szörnyi (és f1)!
Bármyily kellemetlen is, a feszültség azt jelzi, hogy fontossá vált a terápia és maga a kapcsolat, valamint, hogy valóban bekerülnek oda a legfájdalmasabb élményei, és ez mind elengedhetetlen az eredményességhez. Az, hogy ez a feszültség ennyire erős, összefügghet azokkakal a félelmekkel, amelyekre előző levelemben is utaltam, és amelyek az előző fontos kapcsolataiból származnak. A már említett bizalom megerősödésével nagyobb biztonságban fogja érezni magát a terápiás kapcsolatban és akkor várhatóan enyhülni fognak ezek az érzések.
A felmerülő problémák szétszóródásán is segítene, ha leírná őket és továbbgondolná az ülésen megbeszélt dolgokat a két óra között. Az nem baj, ha nem mindig folytatódik egy téma, de ha soha nem kapcsolódnak össze az elhangzottak és mindig új irányokba futnak a szálak, az nagyon megnehezítheti a problémák és megoldások összeállását és akkor is, ha ez nem így van, az egy helyben állás hamis illúzióját keltheti, és mint ilyen, hozzá járulhat akár az említett feszültségek fennmaradásához is. Mindez persze így kivülről csak feltételezés részemről, de hátha segít, addig is, amíg szabadabban tud ezekről az órákon beszélni. Üdv, Éva
Kedves Doktornő!
Nem, nem tiszteletre méltó, nincs titok, csak ostoba beszédképtelenség, és undor az ő arcán is. Köszönöm a választ.
Konkrétan erre kérdeztem rá:
"De vannak más szempontok is. A terapeuta saját terhelhetősége végső határ kell hogy legyen (mondjuk egy terápiás szerződés megkötésekor), de nem biztos, hogy jót tesz a klinsnek, ha elmegyünk eddig a határig. Leggyakoribb probléma az öndestruktív hajlamú személyek esetében, hogy a terapeutának fontosabb a kliens élete és épsége mint neki magának motiváltabb a változásra, mint a kliense. Ez a felállás olyan destruktív toleranciához vezet, ami többet árt a kliensnek, mint amit használ. Teljesen motiválatlan klienssel ártalmas terápiát végezni. Ez nem jelenti a magára hagyását, lehet vele támogató kapcsolatot létesíteni, motivációs interjút végezni, gyógyszeres kezelést, sok mindent, de pszichoterápiát csak konkrét cél iránti elköteleződés mellett szabad végezni. Legalább egy olyan elköteleződésig el kell utni, hogy a kliens akar elköteleződni az élet mellett. Ha ez hiányzik, akkor nem kezdünk pszichoterápiába, vagy felfüggesztjük addig, amíg ez elérhető lesz. Ez viszont nem kell, hogy feladást jelentsen, a változás esélye mindig megmarad, sokszor évek, máskor csak napok kellenek az elköteleződés irányában való elinduláshoz, vagy sokszor egy hosszú terápia bizonyos szakaszában szüksége lehet a kliensnek egy kis pihenőre, aztán ismét megerősödik és mehet a dolog tovább. Fontos, hogy a terapeuta nyitott tudjon maradni a változásra. Persze, hogy tud, vagy nem, meddig tud és hányszor tud újrakezdeni, az más megint az ő határain múlik."
Idézet tőle: f1Kedves Doktornő!
Köszönöm a választ.
Ha lehet, még egy hülye kérdésem lenne: azt hogyan kell csinálni, hogy egy óra után magamban tudjam tartani az ott történteket? Hogy ne boruljak ki utána?Azt hiszem, az elviselhetetlenség határát súrolja ez az állapot, pedig nagyon nem szokásom ilyesmit mondani, sőt. Tulajdonképpen semmi érdemleges nem történik, mégis hirtelen mindenkire szükségem van, mikor eljövök onnan. Persze nem beszélek mégsem senkinek, de nem is viszem vissza oda, mert addigra meg elül a feszültség. Szóval ilyenkor mi van? spárta?
(Egy zárójeles kérdés: a múltkori válasza saját különbejáratú vélemény, vagy valami "egyetemes alapigazság" terapeutakörökben? Ha ez utóbbi, lehet valahol olvasni róla bővebben?)
Köszönöm szépen
Kedves f1!
Tiszteletre méltó, hogy ilyen feszültségek ellenére keményen őrzi a titkot, biztos vagyok benne, hogy ennek a terápián túlmenően is lesz haszna. Nem lepődnék meg, ha egy idő után csökkennének a feszültségei és azon sem, ha más helyzetekben is megerősödne a feszültségtűrő képessége. Az ellen lenne érdemes tenni valamit, hogy ennyire a pillanatnyi érzelmi állapotai, feszültségei határozzák meg, hogy mit tart fontosnak, mit mond el a következő órán, mit nem. Fontos lenne megérteni, mi okozza ezeket az erős érzelmeket, ahhoz meg be kéne vinni a terápiába. Jó megoldás lehetne, ha leírná az óra után az érzelmeit és a felmerülő gondolatait és a leírtak alapján megbeszélné a következő órán akkor is, ha már nem tartja fontosnak, azzal együtt, hogy azt is elmondja, hogy időközben már elszálltak az indulatai.
Nem tudom pontosan, melyik vélenyemre, mondatomra kérdez rá, ha megírja, utána gondolok. Üdv., Éva
Kedves szörnyi,
mindannyian úgy működünk, hogy különösen érzékenyek vagyunk a régebben átélt fájdalmas élményeiknhez hasonló, vagy esetleg csak azokra emlékeztető élményekre és sokkal mélyebben éljük át azokat, mint a pozitív élményeket. Ezért könnyen tűnhet úgy, hogy csupa ilyen történik velünk, illetve olyan erős lehet az ilyenektől való félelem, hogy sokszor éppen az sodor bele a fájdalmas élményekbe vagy a fájdalmat okozó helyzetekbe.
Az is felerősítheti a fájdalmas élményeket, ha gyerek korunkban nem kaptunk elég segítséget a lelki szenvedéseinkkel való megküzdéshez és nem épült ki bennünk egy arra vonatkozó tudás, bizalom és remény, hogy "igaz, hogy ez szörnyű, és csaknem elviselhetetlen, de nem tart örökké, máskor is éreztem már ilyet és elmúlt, tudom, hogy el tud múlni, hiszek benne, hogy jóra fordulhatnak a dolgok; hiszek magamban, és ha nem lenne ezúttal mégsem elég erőm a megküzdéshez, hiszek abban, hogy találok és kapok segítséget".
Gondolom, azon dolgoznak a terapeutájával is, hogy megtalálják ezeket az okokat és hogy ki tudjon lépni ebből a bűvös ördögi körből. Ahogy ez elkezd sikerülni, elkezd majd kiépülni a hiányzó hit és bizalom is, amiről nem mondom persze, hogy egy nagyon gyors és átmeneti visszaesés nélküli folyamat lenne, de azt biztosra mondhatom, hogy a már befektetett energia soha nem vész el, és a már megtett út soha nem válik feleslegessé vagy értelmetlenné. Üdv, Éva
Idézet tőle: gabKedves Doktornő!
Köszönöm a válaszát. Majd lehet, hogy keresni fogom Önöket, csak az a nagy távolság bár ne volna. Semmelweis Egyetem Pszichiátriai Klinikáján jártam régebben és nagyon meg voltam elégedve.
Az érdekelne, hogy mikor történt a pszichoterápia állami leépítése? Milyen indokkal és kinek a nevéhez köthető?
Köszönettel: Gábor
Bocs, most látom, hogy az előzőbe értelemzavaró hiba csúszott. A számítógép néha önállósítja magát és rossz helyre nyom be szövegrészeket. Alább a korrigált szöveg:
Nem köthető semmilyen névhez. Egyszerűen a rendszerváltás után, amikor a TB átállt a pontozásos, teljesítményfinanszírozásos rendszerre (persze a régi sem volt jó, mert abban meg mindenki arra volt motivált az egészségügyben, hogy a lehetőlegkevesebbet dolgozzon), akkor ugye egy zárt kasszát kellett elvileg munkaarányosan szétosztani, ami úgy ment, hogy a különböző tevékenységekhez pontszámnokat rendeltek és a pontszámokhoz pedig filléreket, és a leadott pontszámok alapján kezdték fizetni az egészségügyi intézményeket, a pszichoterápia (és általában az ambuláns kezelések) olyan alacsony pontszámot kapott, amiből nem volt eltartható a szolgáltatás, tehát folyamatos veszteséget termelt a fenntartó intézmény számára. Így folyamatosan szüntették meg az intézmények önként és dalolva ezeket. A klinika 2007-ben szüntette meg teljesen a Nap utcai Pszichoterápiás Ambulanciát, de már 1995-től folyamatosan vonta el onnan az embereket, az utolsó években már beosztott nélkül dolgoztam ott, külső emberekkel, akik önkéntes munkát vállaltak , illetve 2002-től a párhuzamosan működő Alapítvány keretei között dolgoztak. Tehát nincs név szerinti felelős, az meg nagyon bonyolult kérdés, hogy kik hibáztathatók az alacsony pontszámokért. Szerintem ez leginkább a hazai mentélhigiénés kulturálatlanságot tükrözi elsősorban, másodsorban pedig a szakmánk lobbiképtelenségét. Üdv, Éva
Üdv Doktornő,
kérdésemet részben szörnyi és f1 kérdése ihlette.
Merthogy azt érzem, hogy én ebben is "fordítva vagyok bekötve". A terápián engem nagyon mélyen érintő kérdésekről is sokkal lazábban tudok beszélni, mint azt előtte gondolom. Azaz: félek mint az ördög a szenteltvíztől, de nagyon várom is, de a félelmeim nem igazolódnak be, pedig kezdünk számomra ingoványos talajra tévedni.
Terápia után pedig tovább "ketyeg" bennem az egész, tovább tudom gondolni, egy sor új érzés és gondolat keletkezik bennem, annyi, hogy sosem érünk a végére.
Konkrét kérdésem nincs, igazából csak úgy leírtam, ezeket természetesen a terápián is felvetem.
Kedves Fórum,
itt vagyok, kezdem a régiekkel, várom az újakat, Éva
Valóban:
hogyan lehet jól kibirni terápia után? és ha beszélni KELL róla? Vagy írni legalább? vagy bármi, valami?
van erre valami megoldás a kibiráson és/vagy elviselésen kívül? Mi a tapasztalat, meddig maradhat az iszonyatos feszültség, és minden igen intenzív érzés? (Nekem legalább még egy nap utána, akkor járok jobban, ha reggelre elcsitul. sajnos ez ritka)
És miért van az, hogy nem nagyon vagy csak ritkán van folytatólagos téma?
Üdv
F1!
olyan jókat kérdezel!!!
Kedves Doktornő!
Köszönöm a választ.
Ha lehet, még egy hülye kérdésem lenne: azt hogyan kell csinálni, hogy egy óra után magamban tudjam tartani az ott történteket? Hogy ne boruljak ki utána?Azt hiszem, az elviselhetetlenség határát súrolja ez az állapot, pedig nagyon nem szokásom ilyesmit mondani, sőt. Tulajdonképpen semmi érdemleges nem történik, mégis hirtelen mindenkire szükségem van, mikor eljövök onnan. Persze nem beszélek mégsem senkinek, de nem is viszem vissza oda, mert addigra meg elül a feszültség. Szóval ilyenkor mi van? spárta?
(Egy zárójeles kérdés: a múltkori válasza saját különbejáratú vélemény, vagy valami "egyetemes alapigazság" terapeutakörökben? Ha ez utóbbi, lehet valahol olvasni róla bővebben?)
Köszönöm szépen
Kedves Doktornő!
Köszönöm, hogy válaszolt. úgy vagyok én evvel a projektiv identifikácioval, hogy mikor már azt hiszem, hogy értem, valami mindig történik, ami teljesen összezavar. lehet, hogy misztifikálva van, ám mégis nehéz témának tűnik (vagy én vagyok nagyon értetlen).
közben újabb dolgok történtek velem, az biztos, hogy nem érek rá unatkozni. most a "képzelt" egészségügyi problémáim materializálódtak. néha nem tudom hogy álljak magamhoz. nem kell a legrosszabbra gondolnom, de nem is sietnék nagyon tovább vizsgáltatni magam. na, mindegy. magam sem tudom már, hogyan állok egy egy súlyos betegséghez. jobbanmondva ahhoz, hogy ha engem érne.
Nem tudok igazán most konkrét kérdést megfogalmazni. Ha csak azt nem, hogy vajon miért maradok olya gyakran egyedül akár itt, akár máshol... de erre meg aligha tud válaszolni.
végtelen dühöt éltem át a napokban. de azt sem tudom pontosan kire, mire , miért haragszom, vagyis bántottak, támadnak, fúrnak... de azt gondolom bírnom kellene. de nem birom. mert igazságtalanul vádolnak, vagy akaratlanul calódást okozok. és cserben hagyok ...
csak talán most fáradt vagyok érezni is.
Minden jót
Szörnyi
Kedves Doktornő!
Köszönöm a válaszát. Majd lehet, hogy keresni fogom Önöket, csak az a nagy távolság bár ne volna. Semmelweis Egyetem Pszichiátriai Klinikáján jártam régebben és nagyon meg voltam elégedve.
Az érdekelne, hogy mikor történt a pszichoterápia állami leépítése? Milyen indokkal és kinek a nevéhez köthető?
Köszönettel: Gábor
Idézet tőle: helplessKedves Doktornő!
Kedves Öntől,hogy aggódik értem.
Sajnos csak "sztk"-s pszichiáternél voltam aki kizárólag a "farmakoközpontú" gyógyítást tartja szem előtt. Ami az én esetemben nem igazán válik be. De "A GYÓGYSZERT SZEDNI KELL !!". "MERT MAJD ÉN MEGMONDOM MAGÁNAK , HOGY MI BAJA!!"...sajnos ez a magyar valóság.
Kedves helpless,
igen, az "sztk"-ban ez van. Nincs is idő másra, napi 50 beteget nem lehet normálisan ellátni.
A TB elvileg igen, gyakorlatilag nem finanszírozza a pszichoterápiát, ha tenné sem jutna rá idő (50 betegnél ez napi 42 óra lenne percnyi szünet nélkül). Olyannyira alacsony pontszámot rendel e különösen időigényes és a sima pszichiátriához képest extra szaktudást igénylő tevékenységhez, hogy abból az intézmények nem képesek fenntartani a szolgáltatást.
Emiatt szüntek meg sorra a pszichoterápiás osztályok és ambulanciák, ezért szüntette meg a Semmelweis Egyetem Pszichiátriai Klinikája is az általam vezetett pszichoterápiás ambulanciáját, aminek "utódszervezeteként" hoztuk létre munkatársaimmal a Nap-Kör Mentálhigiénés Alapítványt, a régi ambulancia helyén, annak bérbevételével. Tettük ezt épp azért, hogy miután a pszichoterápia országszerte gyakorlatilag a magánrendelésekbe szorult, legyen egy köztes, ha nem is ingyenes, de kedvezményes lehetőség azok számára, akik azt nem tudják megfizetni. Egyéb előnye az Alapítványunknak, hogy sokrétű tevékenységet folytatunk, munkacsoportokban dolgozunk, több féle módszerben, a pszichoterápián kívül is sok féle lelki segítséget nyújtunk, ezek között vannak ingyenesek vagy csaknam ingyenesek is. Ha gondolja, téjékozódhat a honlapunkon (www. nap-kor.hu).
Két ingyenes pszichoterápiás lehetőség van még tudtommal Bp.-en, a SE. Magatartástudományi Intézetben és a Pszichológiai Intézetben. Mindkét helyen lehatárolt idejű kognitív viselkedésterápiát végeznek, és úgy tudom, hosszú várólista van, de esetleg érdemes megpróbálni.
Azért az jó, ha az sztkban gyógyszeresen jól beállítják, még ha mást nem is csinálnak, mert az azért a súlyosabb állapotokban valóban fontos, és majd ha gondolja, kiegészítheti a gyógyszeres kezelést mással, máshol.
Üdv., Éva
Kedves Doktornő!
Kedves Öntől,hogy aggódik értem.
Sajnos csak "sztk"-s pszichiáternél voltam aki kizárólag a "farmakoközpontú" gyógyítást tartja szem előtt. Ami az én esetemben nem igazán válik be. De "A GYÓGYSZERT SZEDNI KELL !!". "MERT MAJD ÉN MEGMONDOM MAGÁNAK , HOGY MI BAJA!!"...sajnos ez a magyar valóság.
Kedves Éva!
Köszönöm a választ, ill. a tanácsokat a vizsgálattal kapcsolatban! Reménykedem, hogy jó fej lesz a doktornőm!
Szép napot!
Gemini
Kedves Gábor,
az Alapítvány részéről semmi akadálya annak, hogy vidékről járjon terápiára. Általában heti 1 alkalomra lehet számítani, ami esetleg később, ha már nagyjéból egyenesben van, ritkítható. Különböző kollegáknak különböző időkben van a rendelési ideje, minden hétköznap, reggeltől estig, a nap bármelyik szakaszában vannak rendelési idők. Tehát csak annyi, hogy egyeztetni kell a teráppiás időt az utazási feltételekkel.
Sajnos az Alapítvány teljesen önfenntartó, ezért kénytelen hozzájárulást kérni, de az nagyon kedvezményes, és vannak ingyenes vagy közel ingyenes foglalkozások is, pl. önkéntes segítőkkel létesített támogató kapcsolat, pszichoterápiásan képzett, de még gyakornok kollegákkal folytatott terápiák, önsegítő csoportok, vagy pályázat segítségével működtetett csoportok. Az első tájékozódó beszélgetés során ezeket a lehetőségeket is végig szoktuk gondolni.
Bővebb információt, ha érdekli, telefonon (30/594 7473) tudok adni, illetve tájékozódhat még a http://www.nap-kor. hu honlapon.
Üdvözlettel: Éva
Tisztelt Doktornő!
Köszönöm részletes válaszát, jó hallani az Önöknél meglévő lehetőségeket, de van egy nagy probléma: vidéki vagyok, Budapesttől több mint 200 km-re lakom, ráadásul sajnos keleti irányban (nem Miskolcon).
Önök a Nap-Kör Alapítványnál tudnak vidéki betegeket fogadni? Ha igen, milyen formában? Díjmentes vagy fizetős?
Tisztelettel:
Gábor
Idézet tőle: Dr. Ratkóczi ÉvaKedves Gábor!
Biztosan van valamilyen elképzelése, hogy miért pont hipózist szeretne, de az nem jelenti azt, hogy tényleg ez lenne a legmegfelelőbb módszer a változtatni kívánt problémákra. Ezt nem (csak) a diagnózisa miatt mondom, mindenkinek ezt mondanám látatlanban.
Nálunk a Nap-Kör Alapítványnál különböző módszerben tapasztalt kollegák dolgoznak együtt, köztük hipnoterapeuták is, és minden pszichoterápiát igénylő személyt be szoktunk hívni egy tájékozódó beszélgetésre, amikor az elmondott problémák alapján egy tapasztalt terapeutával való beszélgetés során a klienssel közösen döntjük el, milyen féle segítség lenne a számára a legmegfelelőbb, és annak megfelelően ajánlunk terapeutát, akár "házon" belül, akár házon kívül. A hipnózis nem mindenre és nem mindenkinek használ, sőt egyes esetekben árthat is. Egyébként vannak más, a hipnózishoz közel álló hasonló imaginatív módszerek is, amelyeket szintén számba lehet venni ilyenkor.
A miskolci kollegát nem ismerem. Ha tényleg a hipnózis Önnél a megfelelő módszer, bőven lehet Budapesten is találni hozzá szakembereket.
Üdvözlettel, Éva
Hát ma kevés levél jött, hosszúak lettek viszont a válaszok.
Jó éjszakát, Éva
Idézet tőle: gemini_xJó estét mindenkinek! Üdvözlöm kedves Éva!
Sok időm nincs, sajna reggel 4-kor kelek, megyek melózni. (nem tudom minek lefeküdni erre a négy órára)
Hétfőn megyek a pszichiáterhez. Első találkozásunk lesz, ahol kiderül, hogy milyen súlyos eset vagyok. Azt szeretném tudni, hogyan készüljek erre? Mivel tudnám segíteni a munkáját? Előtte írjak össze pár dolgot például? Előfordul, hogy egy adott alkalommal nem tudom pontosan elmondani mit érzek, máskor meg csak úgy dől belőlem...
Mit várhatok ettől a vizittől, vagy beszélgetéstől? (úgy nagyjából)
Egyébként a mentális problémám, amik miatt megyek, elég összetett. Van egyszer egy tartós depresszióm, gátlásosság, önbizalomhiány, önértékelési problémák, magányosság, általában gyenge vitalitás, fáradékonyság, szociális fóbiák, nehezemre esik feladatokat végezni, problémát megoldani, mert rögtön pánik, félek elmenni otthonról, sokszor lokigátlanul, zavartan viselkedem, betegesen kerülöm a kényes szituációkat, memóriazavar, infantilitás, koncentrációs zavarok, pesszimizmus, öngyilkosság, mint megoldás... Na jól van, már elegem van a felsorolásból, meg most nem jut eszembe.
Ami jó, hogy még nem hallucinálok. Kis alkohol szárnyakat ad. Szinte az összes gátlás oldódik. (ritkán iszom) Vannak jobb periódusok, amikor normális minden. A munkahelyen még tudok teljesíteni. (hála a rutinnak) Még élek...
Kedves gemini!
Kemény dolog lehet ilyen korán kelni, remélem, már alszik. Ha ilyen nehéz munkavégzésre képes, az azért nagyon jó jel, akármilyen bajai vannak is, komoly stabilitást, állóképességet jelent.
Szerintem teljesen jó, ha így elmondja a gondjait, ahogy itt nekem, aztán úgy is kérdeznek, ne görcsöljön emiatt!
Az jó, ha össze szedi a legfontosabbnak gondolt problémáit, de nem kell erre ezen túlmenően olyan nagyon felkészülni, mindent úgy sem lehet egyszerre megbeszélni. Az első beszélgetésnek az a célja, hogy sikerüljön azonosítani a legfontosabb problémákat és azok hozzávetőleges kapcsolódási pontjait a múltbeli és jelenbeli életéhez; körvonalazni a terápiás célokat, és felvetni, majd esetleg ki is jelölni a terápiás lehetőségeket, esetleg meg is egyezni valamilyen terápiás folyamat elkezdésében. Ha nem sikerül mindezt elsőre össze hozni, akkor semmi baj, folytatható egy második találkozáskor.
Ha bármit kihagy, vagy utólag úgy gondolja, nem pontosan mondta el, amennyiben lesz folytatása a dolognak, bármikor kiegészítheti vagy módosíthatja, korrigálhatja, amit mondott.
Azt nem tudom, milyen típusú pszichiátert talált. Van, aki főleg vagy kizárólag gyógyszeres segítségben gondolkodik, őt főleg a tünetek és a diagnózis(ok) felállításához szükséges adatok érdeklik, nagy valószínüséggel mindent megkérdez, ami ehhez számára szükséges és nem enged túlságosan nagy teret az önálló sztorizásnak. A pszichoterápiás szemléletű pszichiáter a tünetek és a diagnózishoz szükséges adatok beszerzésén kívül tágabb körben fog érdeklődni a múltja és jelenlegi életkörülményei, fontosabb kapcsolatai, napi gondjai, sikerei, nehézségei és husszú távú céljai, erőforrásai, erősségei iránt is; nagyobb teret enged annak, hogy szabadon, s minél inkább élményszinten beszéljen az életéről problémáiról és céljairól.
Semmiképp ne felejtse, hogy joga van mindent megtudni arról, hogy mit gondol a szakember a problémáiról, mire alapozza a diagnózisokat és mit jelentenek azok, mit jelentenek az ajánlott terápiák, miért pont azokat ajánlja, az esetlegesen javasolt gyógyszerekkel kapcsolatosan is mindent megkérdezhet, ami érdekli, akár az első, akár a többedik alkalommal.
A leírt problémál alapján annak drukkolok, hogy pszichoterápiás szemléleletű legyen a pszichiátere illetve, hogy ilyen téren is megfelelő segítséghez jusson.
Üdvözlettel, Éva
Idézet tőle: szörnyi
Kedves Doktornő!
Már késő van. Nekem. Hosszú és nehéz napom volt. Köszönöm a válaszát, a terapeutám is épp azt mondta tegnap, hogy esetleg kivizsgáltathatnám. De, könnyen lehet, hogy csak blokkolva vagyok. Nézem, ahogy arról ír, hogy a depresszió miatt is lehet. Lehet, hogy így van. Esetleg nem tudok odafigyelni, vagy épp nem tudom olyan könnyen felidézni. Vagy épp csak azt gondolom, hogy nem tudom (hiszen számok, időpontok, események megvannak) Érdekes ez az egész. Vagy azért érzem ezt, mert tudom, hogy ha valamire szükségem van, az épp a memóriám. Közben kezembe akadt valami olyan olvasni való, ami bár elég bonyolult, de nagyon érdekelt. Na, az nem tünt el teljesen a fejemből.
Egyébként tapasztaltam már kifejezetten elfojtás jellegű dolgot. Az nagyon érdekes volt. Csak arra nem tért ki a terapeutám, ugyan miért felejtettem el valamit. Viccesen eltünt, mintha sosem lett volna. Hogy mi volt annyira kellemetlen, zavaró vagy szorongást keltő, amiért eltüntettem, ma sem tudom.
Szóval közben az ijedtségem más irányt vett már.
Olyasmit olvastam, ami a borderline-osok projektív identifikációjáról szólt. És megijedtem attól, hogy vannak dolgok, amiben magamra ismertem. Csak, hogy legyen miért éppen ijedtnek lennem.
A terapeuta érzi magát agresszornak, amikor a páciens ezt projicitálja belé? Vagy idegen marad tőle ez az érzés? Vagy a páciens agresszióját érzi?
Persze, ha nem akar, ne válaszoljon erre. Csak érdekes számomra, milyen érzés egy szakembernek ez?
Üdvözlettel
Szörnyi
Kedves szörnyi!
Igen, volt egy olyan érzésem, hogy itt a szorongás nagyítja fel az emlékezési vagy annak érzékelt problémát. Érdemes pontosan megfigyelni, hogyan is történik ez, mikor, miket felejt el stb., és figyelni, hogy csökken-e a depresszió javulásával.
Valóban, az elfojtásnál tényleg teljesen eltűnik az emlék, nem jön elő csak azért, mert valami emlékeztet rá. Persze, elfojtás és leépülés nélkül is rengeteg mindent elfeljtünk.
A "projektív identifikáció" fogalma kicsit bonyolultan és misztikus formában írja le azt a jelenséget, hogy néha kiprovokálunk a másikból bizonyos érzlemeket és viselkedéseket és ilyenkor a másik esetleg úgy érezheti, hogy "bevitték az erdőbe", belekényszerítették egy szerepbe, egy viselkedésbe, bele nyomták, bele "projektálták" kívülről a benne keletkező érzelmeket, szinte idegennek érzi magától a saját érzelmeit és viselkedését.
Ez előfordulhat a terápiában is, és ilyenkor arra jó, hogy ennek segítségével sikerülhet megtalálni az a mélyen fekvő, általában koragyerekkori élményekből származó kapcsolati mintát, aminek alapján, mintegy ez eredeti kapcsolati helyzet újrajátszásaként ez létre jött.
Egyébként az egy régebbi pszichoanalitikus elképzelés, hogy ilyenkor teljes mértékben egy "projekcióról" van szó, azaz a terepeutának ehhez semmi köze, mert tényleg kívülről nyomja bele a beteg ezeket az érzéseket. A mai elképzelés inkább az, hogy még ha a beteg provokálja is, azért ezt közösen hozzák létre, oly módon, hogy a betegben feléledő, és a helyzetben megjelenő korai kapcsolati minta hívja a terapeuta ahhoz ileszkedő saját korai élményét, kapcsolati mintáját. Azért érezheti mégis idegennek, mert ő általában az érettebb mintái szerint éli meg az élményeit és azok szerint működik a kapcsolataiban, ezért szokatlan és idegen számára, amikor az esetlegesen erős indulatokat, félelmeket tartalmazó saját korai mintái megjelennek. Ez az elképzelés nekem szimpatikusabb, nem olyan misztikus, és azt hangsúlyozza, hogy az ilyen úton keletkezett érzelmeiért a terapeuta maga felelős (nem a beteg), még ha a beteg váltotta is ki, benne keletkeznek, nem kívülről nyomták bele.
Egy egyszerű példán bemutatva: amikor valakivel fölényesen, lekezelően, támadóan viselkednek (ez a provokáció), reflexesen gyengének, tehetetlennek érezheti magát akkor is, ha ott az adott helyetben erre semmi oka nincsen, de voltak, és kinek ne lettek volna, olyan régebbi élményei, amikor így bántak vele és tényleg oka volt rá, hogy ilyeneket érezzen, és ezek az élmények a helyzetben feléledve meghatározhatják az aktuális reakcióját. Erre a továbbiakban aztán reagálhat úgy, hogy feldühödik a másikra,s agresszívan védekezve, támadóan, lekezelően kezd ő is bánni a másikkal. A provokáció alapja az, hogy az első személy (a terápiában a beteg) azért viselkedik így, mert a saját kapcsolati mintája ellen védekezik, amely szerint attól tart, hogy vele agresszívan, lekezelően fognak bánni (azaz ebben a helyzetben így fog bánni vele a terapeuta). A terapeuta dolga ilyenkor, hogy figyeljen saját refelxes belső reakcióira, de ne viselkedjen reflexesen ezeknek megfelelően, viszont próbálja ezekből visszakövetkeztetni, hogy mit érezhet a beteg, miért váltja ki ezeket belőle, és közben tisztázza saját érzéseit is, hogy a részéről azok honnan származnak, eljusson a beteget irányító korai kapcsolati minták megértéséig.
Nem tudom, hogy ettől világosabb lett-e, ha nem, még kérdezzen nyugodtan, Éva
Látom, közben jöttek levelek,
most pár perc szünetet kérek, jövök még vissza, Éva
Kedves Fórumozók,
amíg nem jön kérdés, megpróbálom rendbe tenni a keretekre vonatkozó itt megkavart alapelveket.
Az önsegítő rendszereket hasonló problémával küzdő illetve abban érintett, személyek, csoportok, közösségek hozzák létre, saját, közülük való vezetővel, szervezővel és saját szabályokkal. Tevékenykedhet szakember egy önsegítő rendszerben, tanácsadóként, felkért szakértőként, de tevékenysége csak a rábízott feladat elvégzésére korlűtozódhat. Nem irányíthat, nem vezethet, nem hozhat szabályokat, nem ő alkotja meg a kereteket, csak saját tevékenységéért vállal feleősséget, a rendszer tagjait egyenrangú felnőtt személyekként kezeli, akik maguk döntik el, mennyit használnak fel az esetleges javaslataiból vagy az áltla nyújtott információktól. Lehet javaslattételi joga, de nem várhatja el, hogy javaslatait elfogadják.
A Búra egy önsegítő rendszer, ahol én felkért szakértőként elfogadom a rendszer kereteit, szabályait. Ezen kívül természetesen követem a szakmai és általános etikai szabályokat. Ezen kívül egyelőre más ötletem nincs, ha jónak fogom látni a meglévőkön valamilyen szabály bevezetését, arra javaslatot fogok tenni.
Üdvözlettel, Éva
Jó estét mindenkinek! Üdvözlöm kedves Éva!
Sok időm nincs, sajna reggel 4-kor kelek, megyek melózni. (nem tudom minek lefeküdni erre a négy órára) 
Hétfőn megyek a pszichiáterhez. Első találkozásunk lesz, ahol kiderül, hogy milyen súlyos eset vagyok. Azt szeretném tudni, hogyan készüljek erre? Mivel tudnám segíteni a munkáját? Előtte írjak össze pár dolgot például? Előfordul, hogy egy adott alkalommal nem tudom pontosan elmondani mit érzek, máskor meg csak úgy dől belőlem...
Mit várhatok ettől a vizittől, vagy beszélgetéstől? (úgy nagyjából)
Egyébként a mentális problémám, amik miatt megyek, elég összetett. Van egyszer egy tartós depresszióm, gátlásosság, önbizalomhiány, önértékelési problémák, magányosság, általában gyenge vitalitás, fáradékonyság, szociális fóbiák, nehezemre esik feladatokat végezni, problémát megoldani, mert rögtön pánik, félek elmenni otthonról, sokszor lokigátlanul, zavartan viselkedem, betegesen kerülöm a kényes szituációkat, memóriazavar, infantilitás, koncentrációs zavarok, pesszimizmus, öngyilkosság, mint megoldás... Na jól van, már elegem van a felsorolásból, meg most nem jut eszembe.
Ami jó, hogy még nem hallucinálok. Kis alkohol szárnyakat ad. Szinte az összes gátlás oldódik. (ritkán iszom) Vannak jobb periódusok, amikor normális minden. A munkahelyen még tudok teljesíteni. (hála a rutinnak) Még élek...
Kedves Doktornő!
Már késő van. Nekem. Hosszú és nehéz napom volt. Köszönöm a válaszát, a terapeutám is épp azt mondta tegnap, hogy esetleg kivizsgáltathatnám. De, könnyen lehet, hogy csak blokkolva vagyok. Nézem, ahogy arról ír, hogy a depresszió miatt is lehet. Lehet, hogy így van. Esetleg nem tudok odafigyelni, vagy épp nem tudom olyan könnyen felidézni. Vagy épp csak azt gondolom, hogy nem tudom (hiszen számok, időpontok, események megvannak) Érdekes ez az egész. Vagy azért érzem ezt, mert tudom, hogy ha valamire szükségem van, az épp a memóriám. Közben kezembe akadt valami olyan olvasni való, ami bár elég bonyolult, de nagyon érdekelt. Na, az nem tünt el teljesen a fejemből.
Egyébként tapasztaltam már kifejezetten elfojtás jellegű dolgot. Az nagyon érdekes volt. Csak arra nem tért ki a terapeutám, ugyan miért felejtettem el valamit. Viccesen eltünt, mintha sosem lett volna. Hogy mi volt annyira kellemetlen, zavaró vagy szorongást keltő, amiért eltüntettem, ma sem tudom.
Szóval közben az ijedtségem más irányt vett már.
Olyasmit olvastam, ami a borderline-osok projektív identifikációjáról szólt. És megijedtem attól, hogy vannak dolgok, amiben magamra ismertem. Csak, hogy legyen miért éppen ijedtnek lennem.
A terapeuta érzi magát agresszornak, amikor a páciens ezt projicitálja belé? Vagy idegen marad tőle ez az érzés? Vagy a páciens agresszióját érzi?
Persze, ha nem akar, ne válaszoljon erre. Csak érdekes számomra, milyen érzés egy szakembernek ez?
Elnézést, hogy ennyire változékony vagyok. Én evvel élek napról napra. Mint a pillangó... egyik virágról a másikra... egyik ijedtségből a másikba... és olykor, kicsit megpihenek... de csak hogy aztán a vihar újra felkapjon 
. 
Üdvözlettel
Szörnyi
Idézet tőle: Időrabló
Köszönöm a választ, természetesen mindez a terápián is szóba kerül, folyamatban van!
Kedves időrabló, jó hideg és sötét van ezen a képen, de arra jöttem rá, minél hosszabban nézem, annál inkább látom benne a háttérből pislákoló fényt és egyre inkább kezd melegíteni, Éva
Idézet tőle: szörnyiKedves Doktornő,
az lenne a kérdésem, hogy hová tűnhetett egyszer csak a jó memóriám.
A helyzet az, hogy egész sokáig tanultam. Ebben az évben egyyszer csak feltünt, sokkal nehezebb odafigyelni, koncentrálni, megjegyezni. A nyelvtanulásnál ezt már előbb is észrevettem. Nevek megjegyzésével utóbbi félévben egyre több gondom volt.
kb 2 éve volt egy TIA-m. Akkortól néha jobban nem jutottak eszembe szavak. Gyakran ezt egyes gyógyszerek mellékhatásának gondoltam. Ám, ha nem szedek semmit (értem itt az antidepresszáns, neuroleptikum, szorongásoldók) akkor is tapasztalom, és mintha egyre inkább történnének kiesések a fejemből.
Szeretném azt gondolni, hogy csak elfojtásokról van szó (események is kiesnek olykor), de lényegtelennek tűnő, érzelmileg nem jelentőségteljesenk ítélt dolgok is elveszni látszanak. Aztán ha emlékeztetnek rá, már képben leszek, előkerül valahonnan. Ijesztő tud lenni ez a felejtés. Nem szeretnék még leépülni, nagyon nem!
Üdvözlettel
Szörnyi
Kedves szörnyi,
nem tudom megítélni ennyiből, hogy mennyire súlyosak a felejtései és azt sem, hogy milyen eredetűek. Ha nem gyakoriak, akkor valószínüleg nincs különösebb jelentőségük, de azért érdemes lenne egy kivizsgálást kérnie, hivatkozva a lezajlott TIÁ-ra (is). A TIÁ-t követő szótalálási nehézség egyébként nem leépülési jel, hanem egy átmeneti motoros afázia volt, ami eszerint elmúlt. Elfojtásra nem gondolnék, de lehetnek ilyen tünetek depressziótól is, ilyenkor a depressziós figyelemzavarral függenek össze (amire nem figyelünk igazán, nem is jegyezzük meg), vagy pedig a depressziós felidézési zavarral, ilyenkor nem arról van szó, hogy nem jegyeztük meg a dolgot, hanem, hogy nehezen tudjuk felidézni.
Mindezt egybe vetve lehet, hogy megérne egy kivizsgálást, hogy megnyugodjon, Éva
Kedves helpless,
szeretettel köszöntöm, várom, hogy kérdezni tudjon,
addig is maradjon velünk, hátha erőt merít vagy kedvet kap a többiektől.
Valószínünek tartom persze, ha ilyen rosszul van, egyéb segítségre is szüksége lehet, remélem, van ilyen,
üdvözlettel, Éva
Kedves samuboy, a legfontosabbra jöttek rá a világon, jó ezt olvasni;
biztosan ez is segíteni fog memphisnek megtalálni a diagnózisát és a gyógyulását, üdvözlettel, Éva
Kedves memphisgirl,
talán írtam is, hogy az ajánlott praktikáktól akkor várható a haluk leállása, ha netán önhipnózis szerű mechanizmussal, vagy egy ellazult mozdulatlan állapotban, vagy egy monoton mozgás mellett jönnek létre. Ilyen helyzetekben egyesek hajlamosak módosult tudatállapotba csúszni, amikoris előfordulhatnak ilyen élmények. A próbaként ajánlott módszerek (mozdulatlanság esetén aktív mozgás, monoton mozgás esetén a mozgás leállítása és más, nem monoton, tudatos figyelmet igénylő tevékenység elkezdése) lényegében u.n. "visszahívási technikák", amelyeket a terápiásan létre hozott módosult tudatállapotokban szoktak alkalmazni. Az, hogy nem használnak, csak annyit jelent, hogy nem ilyen mechanizmussal keletkeznek a haluk.
Amiatt vetődött ez fel bennem, mert, a leírt hallucinációformák egyáltalán nem típusosak egyik megjelölt betegségben sem. Bár ez nem feladatom, sőt tilos is nekem ebben a helyzetben, mégiscsak foglalkoztat, mi lehet akkor az oka. Komoly etikai dilemmát okoz számomra, hogy mivel követek el nagyobb hibát, azzal,ha illetéktelenül beledumálok ebbe a dologba, kompetencia határt áthágva, vagy azzal, ha nem hívom fel a figyelmét a felmerülő lehetőségekre, esetleges veszélyekre.
Örültem volna, ha önhipnózisnak bizonyultak volna a tünetei, de eszerint nem azok. Így mégis úgy döntöttem, nem kerülhetem el, hogy felhívjam a figyelmét arra, hogy fontos lenne kizárni a haluk szervi eredetét, egy kivizsgálással (EEG, CT, stb.).
Amennyiben sem régen nem fogyasztott sem most drogot, alkoholt, vagy ilyen mellékhatású gyógyszereket (atropin tartalmú vagy atropinszerű mellékhatású gyógyszerek, nagyobb adagban bizonyos antidepresszívumok, szteroidok is okozhatnak ilyet), akkor megérne egy ilyen kivizsgálást az ügy. Bizonyos epilepsziás rohamok is jelentkezhetnek ilyen köntösben, és ezt a lehetőséget az csak megerősíti, hogy az alvásmegvonással eszerint kiválthatóak a rohamok azaz a haluk. A stressz hatásra való felerősödésük ugyan pszichogén eredet mellett is szól, de azért nem szól igazán ellene az epilepsziának sem, mert az epis rohamokat is provokálhatják a stresszek. Mint már írtam, egyéb más szervi zavarok is felmerülnek, legalábbis nem zárhatók ki a vizsgálatok nélkül.
Igaz, ritha nagy pech kell ahhoz, hogy a kettő mellett egy harmadik betegséget is összeszedjen, de az ördög nem alszik, és nem is válogat. A hozzám jutott információk alapján ezeknek a tüneteknek az eredete nem tisztázott, márpedig a kezelési lehetőségek egészen mások egyik, mint másik esetben, és az sem mindegy, milyen hamar lehet azokat elkezdeni, ha szükségesek. Veszélytelen, fájdalmatlan vizsgálatokról van szó, megérne a tisztázás egy kis macerát.
Üdvözlettel: Éva
Kedves Fórum, itt vagyok,
kezdem a régiekkel, várom az újakat, Éva
Idézet tőle: Dr. Ratkóczi ÉvaKedves samuboy és memphisgirl,
érdekelne, hogy állnak a "haluk"-kal!
Üdv., Éva
Kedves Doktornő
Köszönöm az érdeklődését.
Sajnos ezen a héten szinte minden nap volt haluzás változó intenzitással.
Kipróbáltam amit Ön javasolt, de sajnos nem vált be.
Viszont rájöttem, hogy a kevés alvás kiválthatja.
Az utóbbi két napban nagyon sokat aludtam, és ma már nem volt semmi gond.
Ezután figyelni fogok, hogy eleget pihenjek.
[quote=Dr. Ratkóczi Éva]
Kedves samuboy és memphisgirl,
érdekelne, hogy állnak a "haluk"-kal!
Üdv., Éva
Kedves Éva,köszönjük érdeklődését;:Nagyon jó hatással vagyunk egymásra:)rájöttünk,hogy az egészséges emberi kapcsolatot nem pótolja semmi :DVigyázunk egymásra:próbáljuk korábban befejezni esti interaktivitásunkat
Kedves Doktornő!
Én még nem üdvözöltem Önt.
Nagyon sok szeretettel köszöntöm ebben a közösségben.Nagyon örülök,hogy itt van velünk,és megpróbál önzetlenül segíteni.Én is szeretnék majd Öntől kérdezni,de sajnos még annyira sem vagyok jól,hogy összeszedjem a gondolataimat...
Kedves Doktornő,
az lenne a kérdésem, hogy hová tűnhetett egyszer csak a jó memóriám.
A helyzet az, hogy egész sokáig tanultam. Ebben az évben egyyszer csak feltünt, sokkal nehezebb odafigyelni, koncentrálni, megjegyezni. A nyelvtanulásnál ezt már előbb is észrevettem. Nevek megjegyzésével utóbbi félévben egyre több gondom volt.
kb 2 éve volt egy TIA-m. Akkortól néha jobban nem jutottak eszembe szavak. Gyakran ezt egyes gyógyszerek mellékhatásának gondoltam. Ám, ha nem szedek semmit (értem itt az antidepresszáns, neuroleptikum, szorongásoldók) akkor is tapasztalom, és mintha egyre inkább történnének kiesések a fejemből.
Szeretném azt gondolni, hogy csak elfojtásokról van szó (események is kiesnek olykor), de lényegtelennek tűnő, érzelmileg nem jelentőségteljesenk ítélt dolgok is elveszni látszanak. Aztán ha emlékeztetnek rá, már képben leszek, előkerül valahonnan. Ijesztő tud lenni ez a felejtés. Nem szeretnék még leépülni, nagyon nem!
Üdvözlettel
Szörnyi
Köszönöm a választ, természetesen mindez a terápián is szóba kerül, folyamatban van!
Kedves Doktornő!
Köszönöm a válaszát
Kedves Doktornő!
Köszönöm a válaszát
Kedves samuboy és memphisgirl,
érdekelne, hogy állnak a "haluk"-kal!
Üdv., Éva
Idézet tőle: névtelenKedves Doktornő, mit jelent az ha valaki skizoaffektív zavarral küzd? A gyakorlatban lennék erre kiváncsi, miben más a viselkedése kívülálló számára? Személyesen érint, tudni szeretném, mitől lettem borderlinéből skizoaffektív.
Kedves névtelen!
A bord. zavar egy személyiségzavar, a bipoláris zavar és a szkizoaffektív zavar betegség.
A bord.-ra az állandó érzelmi labilitás jellemző, a hangulat és érzelmi viszonyulás rövid időn belüli szélsőségek közötti váltása, ami többnyire összefügg az aktuális történésekkel, külső hatásokkal. Tehát arról van szó, hogy az aktuális jó vagy rossz események sokkal könnyebben és erőteljesebben billentik ki a személyt az egyensúlyi állapotából, mint az átlag embert. A bord. z.-nál csak egyeseknél, és náluk is csak ritkán, átmenetileg, drog-, alkohol-, vagy erős stresszhatás következtében fordulnak elő u.n. pszichotikus állapotok (amikor a valósággal való kapcsolat meglazul, irreális élmények, hallucinációk, tévképzetek, ralitástól elrugaszkodott félelmek, téveszmék jelennek meg), míg a szkizoaffektav zavarnak ez kötelező része.
A bord- zavarral ellentétben mind a bipoláris, mind a szkizoaff. zavarnál a depressziós és mániás vagy hipomániás (túl jó jangulatú, felpörgött) időszakok hosszabbak, minimum hetekig, de sokszor hónapokig vagy még tovább tartanak, egymással, vagy tartósan stabil hangulatú normális állapotokkal váltakoznak. Ezek döntően genetikai, biológiai meghatározottságúak, kevéssé befolyásolják az aktuális események. Kiválthatják vagy súlyosbíthatnják ugyan az ilyen szakaszokat a stresszhelyzetek, de azoktól függetlenül is ismétlúdúen, periodikusan megjelennek. A kevéybé súlyos formáknál egészen hosszúak a tünetmentes időszakok és a betegség csak kevés, évi néhány hetes, vagy 2-3 hónapos időt rabol el magának.
A bipoláris és szkizoaff. zavar közötti különbség az, hogy a bipoláris zavarban nem feltétlen jelennek meg pszichotikus tünetek, csak a nagyon súlyos állapotokkal járó formékban, de ilyenkor is kizárólag csak olyan, u.n. "holotím" téveszmék, amelyek jól levezethetők a hangulati zavarból (depresszióban depressziós jellegű, u.n. "mikromán" pl. bűnösségi, elszegényedési téveszmék, mániában u.n. "megalomán", pl. feltalálási téveszmék; ezzel szemben a szkizoaffektívben kötelezően megjelennek időnként mindenfajta pszidchotikus tünetek, köztük olyan téveszmék is, amelyek nem kapcsolódnak az aktuális hangulathoz, és nem vezethetők le azokból.
Tehát a 3 zavar között több hasonlóság, de több lényeges különbség is van, sokszor csak hosszú távú megfigyelés során különíthetők, el, ráadásul nem ritkán együtt járnak és az is elég gyakori, hogy ugyanabban a családban mindhárom, vagy a 3 közül kettő is előfordul. A bord. tünetek mindig korán megnyilvánulnak serdülő kortól vagy még korábban, míg a bipoláris vagy szkizoaff. tünetek kezdődhetnek ugyan szintén serdülőkorban, de típusosan inkább 30 éves kor körül is, vagy ritkán még később, ez lehet az egyik lehetséges oka a diagnózis változásának.
Látatlanban csak ennyit tudok mondani, nem tudom, segít-e, de feltételezem, hogy a kezelőorvosa elmagyarázná, ha megkérdezné, hogy Önnél konkréten mire alapozza a dg-változtatást.
Üdv., Éva