Tudtam, hogy valahogy szeretnék erről írni, de még nem tudom, ez hogyan fog menni. Csak…időnként hiányzik a normális blogoló feeling, mert … tudom, mindenki szereti, de mindig csak a versek, füzetbe, blogba, ide, az utolsó sorok és az utolsó rímek. Tényleg elkezdtem így érezni, mintha az utolsókat csapnám és ez megijesztett.
A facebook-ról megint egy időre töröltem magam, ami már nagyon régen érlelődött bennem. Az a mértéktelen közöny, észrevehetetlenség, ami ott van, kiborít, az ember kibaszott értékérzete is ott akad meg, más 80-100 lájkokat kap képére, versére, rám meg basznak rám magasról. Szóval, meguntam megint az erőlködést. Néha itt is erőlködő de talán kevésbé és ezt hagytam, mint az egyetlen online felületet amiről még nem jutottam oda, hogy töröljem magam. De…nade van egy csaj, nálam idősebb, de fiataloslelkű, ő is verseket ír, művészlélek, ott ismertem meg az fb-n, voltam fenn Pesten volt találka is (meg persze Pesttel pánik is meg könnyek és a szorongás itthon meg a dupla nyugtató bedobva és fél napi alvás) Ő volt az egyedüli … aki néha … valamit…észrevett belőlem, a többiektől mehettem volna tényleg a pokolba. Szóval a Linkin Park-nak a „Még egy kis fény” (saját fordítás), dalával – amit előbb ő osztott meg – most én és írtam mellé neki egy búcsú üzenetet. Szép volt és érző és érzékeny és hát, olyan pár sor mint én. Hogy pörgök-forgok a sötét univerzumban és valahol nagyon messze … talán csak őt látom már csak, senki mást.
Aztán valami nagyon bekattant a lelkemben, összezavarodtam és töröltem 🙁 aztán az egész profilomat deaktiváltam röpke hét napra. Bízom benne, hogy jobban …. hát ha a szarból csak egy árnyalattal jobban leszek nélküle. A Messenger-en keresni úgyse fog szar se, a héten megint senki nem válaszol az emailjeimre, két embernek írtam magam se értem minek…szóval egyre jobban érzem, hogy erőlködjön a halál!
Aztán hogy töröltem a neki szánt üzenetem, plusz az egész szar fb fiókom, elkezdtem neki írni chat-en..izé, a messenger még működik. ( elvileg azt is lehet deaktíválni, de addig még nem jutottam el) és hát mindez zuhany után, frissen, ültem a frissen ágyazott ágyamon és potyogtak a könnyeim….
Ne mondja azt, hogy szeret, mert az nekem egy téboly …. és megkavarodtam mert nem akartam a lányait se megbántani. Pff, anya – lány – valaki aki szeret – valaki aki felé én is mélyen érzek – beleérzés, vagyis, kegyetlen emlékek peregtek előttem.
Mennyire szivfacsaró volt mikor anyám mutogatta a kislány rajzát akivel magánban foglalkozott. (akkor már nyugdíjban, csak hát aki 30 évig gyerekek között, az nehezen válik meg ettől) A kislány lerajzolta, anyámat, önmagát és a Zsebi kutyát. Zsebi kutya eredetileg az én kutyám volt, hogy az anyám mennyire volt vagy nem volt igazán az anyám azt nem kommentálom és hogy anyám milyen örömmel mutatta ezt nekem ……. össze-vissza facsarta a lelkem.
Sylvia Plath-t terveztem hogy még olvasok, verseket, de potyogtak a könnyeim, mert ez a csaj egyszer azt mondta nekem olyan vagyok mint egy kincs (kincs ami nincs) és szinte mintha lenne egy 3. lánya. Számomra viszont ez veszélyes terep ha belemegyek és szét fogom zokogni magam miközben igyekszem elmagyarázni mi van velem ettől. Így is lett. (rengeteg pontpontpont, vesszőcske, ahogy szokott lenni, amikor elcsuklik a hangod meg nyeled a könnyeid)
Ne mondd hogy szeress, mert meghülyülök, ez egy konkrét téboly….és igyekeztem feldolgozni. Fájt, hogy amit írtam neki üzenetet töröltem, de nem akartam fájdalmat okozni a lányainak – mert saját bőrömön ismerem a fájdalmat – bár azt is tudom, máshol esetleg a szeretet valami stabil dolog – és már ott tartottam bakker mindenki maradjon a maga biológiai részénél.
Sose felejtem, a mostani lógusom tanított meg ezt viszonylag kezelni. ezerszer elmagyarázta, türelmesen de határozottan hogy már sose lesz meg semmi és ne is keressem sehol. A régi ma már látom, bibis kapcsolataim megszűntek, de legtöbb helyen anyát kerestem. Néha a lógussal is előfordult szerepkeverés, Ott biztonságos, észrevesszük de már igyekszem – lehet ehhez be kell zárni – de igyekszem kerülni a szerepkeverést.
Pff. az éjjel utol ért, kicsit, de leállítottam magam. Igaz a messengeren gépelve végig sírtam sírtam sírtam, éjfél volt már, kit érdekel, úgyse alszok és úgyis egyedül vagyok. Forogtam az éjszakai csillagmentes égbolton és a szemem mögött mindenféle dolog cikázott, emlékfoszlányok, fények, érzések, más lányok, és anyám….és teszem fel a kérdést illetve állítom: Az ember azért bassza meg mert saját lánya.
Hányszor voltam kibaszott háromszögekben, vagy olyan helyzetben hogy anyám és más kiscsajok mellől fejem lehajtva elkullogtam. Néha azt kérdeztem, miért szült meg. Ma már nem kérdezem.
Viszont a lógusnál téma volt, hogy félek közel engedni másokat. Hát naná! Főleg ha esetleg fenn áll hogy sose találkozunk? Ha meg mégis, akkor meg annak állna fenn a veszélye, ami mindig minden emberi kapcsolatomban be is következett, hogy ez bazi nagy érzelmi káosz és csomó és kudarc lesz a vége. és vége. és majd a lógus szed ki az emberi kapcsolatok sáros gödréből, sőt még jobb, a bazi mély kútjából amiben már süllyedve fuldoklok, izé, vagy fordítva. Közel jutok, aztán kurva sok hónap mire mindent feldolgozok ha minden szarrá megy.
Amikor épp párkapcsolat, felesleges próba volt mi ment: ha nem fekszel le vele, nem fog rád várni, megunja hogy nem hívod fel és nem mutatod be, megunja, EL FOG HAGYNI, ha bármi barátság, SZARRÁ KELL VÁGNI, MERT NEKED CSAK SÉRÜLT BARÁTAID VANNAK (és ez gáz!) MEG KI FOG HASZNÁLNI – AMI ÍGY IS LETT ÉS PERSZE Ő MEGMONDTA – ÉS SEMMI SE TART ÖRÖKKÉ. NEM IS TARTOTT. 25 ÉVESEN AZ ELSŐ LÓGUSHOZ MIKOR MENTEM VÉGKÉPP EGYEDÜL MARADTAM MINDENNEL. REMEGTEM, MAGAMBAN BESZÉLTEM AZ UTCÁN, ANYÁM PERSZE LESETT AZ ABLAKBÓL, FÚ EZ MILYEN SZÖRNYŰ DE HAJTANI KELLETT, KIHAJTANI A BELEMET IS, DE SOSE VOLT ELÉG. MÁRA LEZÁRTAM, MELÓ NAPRÓL NAPRA …. ÉRZÉS 0 VAGY FRONTIN-TOMPÍTOTT.
SZERETET? MONDANÁM, MEGNYUGTATÁS? ÁH, EZT A SZÓT NEM ISMEREM. AZ EMBER FELNŐ ( VAGY LEGALÁBB MEGKÖZELÍTI) ÉS ODA JUT HOGY NYUGTATÓN ÉLI A MINDENNAPJAIT.
Naná hogy nem, sokáig én se bírom a nyomást, ma már nem várom meg hogy bárki elhagyjon, majd elhagyom én, elmenekülök, lezárok, nem érzek … már nem akarok, túl nagy a kockázat.
…… és ő, akiről írtam, azt mondta szeret, nála ez egy természetesen őszinte és valós, igaz állapot 🙂 . Neki ez, – már az első találkozásnál, azóta nem – de éreztem benne ez mérhetetlenül valós és igaz. Olyan, ami ijesztő és amit egy olyan ember mint én, aki színjátszásban, meg érezhető hamisságban és félrebeszélésben és túl sok dumában és hiteles érzelmi és egyéb minta nélkül élte az életét – és főleg anyai oldalon sérült, verbálisan, fizikálisan, bizalomtörten, szárnyatvesztve – annak ez az igaz szeretet ez nagyon nehezen feldolgozható. Ha valaha feldolgozható.
(……..)
Talán igazán sose.
