Nem belépett vendégek is elolvashatják.
Utálom, amikor emberek további plusz terheket akarnak rám pakolni, hogy én járjak el az ő érdekükben. Minimális erőfeszítés lenne, ők is meg tudnák csinálni, csak lusta f*szok… Könnyebb a “bábut” rángatni, megint.
És amikor hangot merek adni annak, hogy NEM! még én vagyok a kötsög, hogy miért nem segítek…
Vársz, tán beszélned neked sincs kivel,
ezért torpedózol engem, beszélgetnél velem,
vagyis beszélnél hozzám, hallgatnálak csendesen,
gyomromban tán apró csomó-sereg terem.
Mit gondolsz? Újra a csapdádba lépek?
Körötted, már ennél jobban félek,
és hogy mi van velem, igazán, sose érdekelt,
nem volt biztonságom, nem volt védelem,
és te csak beszéltél hozzám, az agresszív lételem,
terjedt szét és számomra nem volt védelem,
mert mindig elintézted, hogy csak te és én játsszunk,
szívünk a porban fetrengett, szavakat, ütéseket hánytunk,
nem is csak ütéseket, szavakat, sűrű, nehéz könnyeket,
de mondd, tőled ki védhetett volna akkor meg?
Te és Én, készültség és szorongás ma is az életem,
nem tervezek szavakba bonyolódni, ha nincs védelem.
Hisz szavak a szívemet eleget sebezték,
odaüt, karmol és a hajban a tépés
a sebekből ma is vér folyik, ez előttem nem kétség.
Sose tudtad, tán ma se érted ezt az egészet,
meghúzom magam, lapulok a fűben, többé nem beszélek.
Hisz … félek, félek, biztonságot már nem is remélek,
az életem néma csönddel adózik a fájdalomnak, de élek,
néma csenddel adózik, és harcol a hangért mit elvettél tőlem,
a lelkem darabokra cincáltad, se testből, se lélekből nem kapsz többet belőlem.
Amikor nincs védelem … Read More »
Sokan élünk mély érzelmi magányban. Sokan nem tudjuk, milyen egy jó beszélgetés, sokan talán rá se merünk nézni a másikra, mert vajon mit látunk abban a két szemben? Nem hiába mondják: a lélek tükre. Ha merünk, sok mindent megláthatunk. Ehhez viszont kell egy másik ember. De ne kelljen már annyira, ami nincs! – vágom rá, tompán, a szövegen túl a messzeségbe tekintve, érzéstelen. Hangokat adunk a plüss macinak, a varrott bagolynak, egyéb kedves társainknak. Velük beszélgetünk. Az élettelenekkel, mert az Élet nem ad élőt, mélyet, sokszor senkit, aki leülne mellénk és akivel eljátszhatnánk a tekintet-találkozó bátorság-próbáját.
Két napja próbálkozok egy cukrászdában eljátszani a szociális fóbiával, vagy talán az édes csábítás helyettesíti az érintést, az emberi mélyebb szót, nem tudom. Ott meló után,buszra várva, egyedül. Addigra már teljesen off az agyam a lelkem. Már nincs mit érezni. A városban ez egy népszerű cukrászda. Családok. Apa-lánya. Barátok. Ülök ott egyedül. Eszegetem az almás krémest. Köröttem alap moraj. Figyelek. Maradt valami a szorongásomból? Vagy csak hagyom hogy létezzen körülöttem ez a rohadt világ? Az apa lánya felnevet. Valahogy szabad neki. Senki se cseszi le ezért, mert vidáman elengedte magát, egy nyilvános helyen. Emberek beszélgetnek. Bambulom a kávém. Egyedül. Rossz ez nekem? Annyiszor volt rossz. Már nem engedem.
A kávé tetején a tejhab nyuszi mintha rám mosolyogna. Talán még szól is hozzám. Ő egy tejhab nyuszi. Sokan jól tudjuk, milyen magunkban ülni …. körülöttünk az emberek annyira .. normálisak, beszélgetnek, nevetnek, felszabadultak. Nem ismernek és nem ismerjük őket, minden olyan távoli és idegen … de aki ismer se sokat törődik velem. Az anyám persze várna … beszélgetni .. én pedig verset írok arról hogy nem biztonságos vele … mer kisakkozza hogy ketten maradjunk és akkor senki nem véd meg. Csapdába már nem ugrok. Inkább ott ülök tompán magamban a cappuccinon lévő tejhab nyuszival és már szinte szólok hozzá … nem hangosan mer a körülöttem lévő normális világ még kihivna a mentőt. Mondanám nem kell, van orvosom. Az viszont egyiknek se jut eszébe hogy mellém üljön a kávéjával. Ez csak szimbólikusan. Ismeretlen persze nem fog, de ismert se, sose, nincs erre idő. Pedig csak ennyire lenne néha szükségem. Az együtt töltött idő, egy beszélgetés … nekem ez nem járt sose. 🙁
Szinte hallom magam az orvosomnál követelni : tejhab nyuszit akarok 🙂
A tejhab nyúllal – szociális fóbia teszt Read More »
Sziasztok, az a gyanúm, hogy a ripedon okozhatta 2017-ben a cisztát (szerintem az már korábban ott volt, csak nem mentem orvoshoz). 2015 november 5 és 2016. június 16 között szedtem, minimális adagot. Előtte ciszta nem volt ott, de azon a helyen volt a gyulladás előtte. Egyéb részletek itt, mert nem csak ez az egyetlen baj. (bár ez nem aktális, de más igen, kiderül ebből a blogomból, amit most irtam le, 2015-ben kezdődött és megfejthetetlen volt az orvosok számára is. Esetleg valakinek volt hasonló? Igyekeztem röviden leirni, remélem sikerült, nem fejtettem ki a felesleges részleteket.
Ripedon okozhatott cisztát? Read More »
Sötét, hideg, kegyetlen…és az összes negatív érzés megtalált ma ébredés után. Nem és nem vigasztal hogy nem vagyok egyedül ezzel. Az már a legalja hogy meló közben is tudok ezen gondolkodni, persze ez a munkámat is befolyásolja. Tudom mások is megküzdenek ezzel az érzéssel, ám ma önző módon ez sem érdekel nagyon. Nem tudom elképzelni meddig lehet úgy élni mint egy gép. Hajnalban ébredés, utazás munkába, dolgozás, utazás haza, az otthonom üres és sivár emberi szó nélkül, a kötelező esti rutin, majd alvás ha tudok, és kezdődik elölről. Minden nap. És előbb-utóbb ha úgy élek mint egy gép, a gép el fog romlani, és nem lesz aki megjavítsa. Nem. Lehet hamis a remény hogy jobb lesz. Mitől is lenne, ha mindennap csak megerősítik hogy felesleges vagyok…
Két hét betegség után ma végre megint bölcsiben a gyerek. Tudok dolgozni. A hivatal felé az elmaradásaimat is őrlöm fel. Ilyenkor pár napig produktívnak és hasznosnak érzem magam. Még telefonálni is mertem saját ügyemben!
Még azért pár dologhoz gyűjtöm a bátorságot, de feszültségoldásként most inkább végigtakarítom a házat. Pihennem kellene egy kicsit, de nem tudok elvonatkoztatni a pecsétnyomoktól a konyhapadlón. Talán nem esek vissza a betegségbe.
Boldog hétfőt mindenkinek 
Figyeltél rám mindig, nem hagytál egyedül,
pedig a lelkem gyakran elmerül,
elmerül, nincs érzés mi felszínen tartsa,
a szívem lassan már fekete, nem tiritarka,
mert a hosszú hétköznapokon minden el van takarva,
a lélek nem őszinte, belülről graffitiket fest a falakra,
és mit kiáltana senki se látja, érzi, hallja,
a lélek néha távozna, szállna a magasba.
Mi belül van, nincs türelem szólni, senki se érti,
a szó megrémül, fél megmutatkozni, a nyelvet mégis éri,
megforog rajta de marad a tiszta üres csend,
a magányos szív a téli csupasz ágakon ülve elmereng,
mert miért nincs türelem, miért távolodtok tőlem, emberek?
A depresszió nem valami szörnyű mocsok, mit rejtenem
kellene, hogy bárki emberfia lelkemhez érjen,
és a szó már tényleg semmit se féljen,
de ez valami levakarhatatlan mocsok, izom feszül, belül szorít, éget,
Ember, Te közönnyel telt lélek, már nem várlak téged!
Mert igen, mi tagadás van mi ijesztő a normális létnek,
hogy néha az üvegfalamnak dobálnám a késed,
csak add a kezembe, kérlek,
ne félj nem bántalak, a saját vérem éget,
a szilánkok szétpattognak, csöpögnek vércseppek,
ezek csak az enyémek, maradj távol, hol eddig, nem Téged égetnek.
Nem téged égetnek, üzenet a külvilágnak Read More »
Ezt a bejegyzést meg sem próbálom felépíteni, most kioádom az életem.
Azt hiszem hét éve vagyok (nem túl aktív) búrás. Ennyi idő alatt kijöttem a bulímiából, szerelmes lettem két pasiba és kétszer kibuktam ugyanabból a suliból.
Elhagytam a gyűlölve imádott mukahelyemet és eladtam magam egy nyomorult multinak. Nyugis helyet akartam, mert az előzőt már nem bírtam. Ezt megkaptam, valamivel több pénzért, de ez nem igazán számít. Viszont a nyugi a vártnál jóval komolyabb szakmai és szellemi leépüléssel jár. Hiányzik a régi poklom.
Az első pasi, akibe szerelmes voltam megházasodott, külfödre költözött, megnősült és gyereke lett. Úgymond barátok vagyunk, ami azt jelenti, hogy havonta egyszer felhív munkaidőben (amikor tudja, hogy nincs sok időm) és beszélük kb. 10 percet.
Másik pasinak (akivel nem jártunk, csak mondjuk úgy, hogy összejártunk, de én nagyon beleestem) most lett gyereke. Tőlem meg szépen eltávolodott.
Szinte kizárólag pasi barátaim vannak és rendszeresen hallgatom tőlük, hogy a gyerek születése hogyan cseszte el a házasságaikat, de akiket én szeretek persze a fehér holló kivételek, akik lepattintanak.
Legszivesebben megütném azokat, akik azt mondják, hogy majd az idő megoldja, mert nálam nagyon nem. Hét év, két szerelem és egyik sem múlt el. Többet járok szórakozni a legtöbb kamasznál és nagyon nehezen tudnám megszámlálni, hogy hány pasival volt dolgom ezalatt, de csak ők érdekelnek.
Eltelt egy csomó idő, voltam egyedül, voltam másokkal és sehogy sem lett jobb. Járok pszichiáterhez, szedem szépen a gyógyszereimet, extrém mértékben figyelek a külsőmre és semmi sem segít.
Senki nem mond olyat, hogy semmit sem lehet tenni, de olyat sem, hogy mi olyannal próbálkozhatnék, amit eddig nem tettem. Amit ennyi idő nem oldott meg, azt több sem fogja.
