Amig nincs kivizsgálva és csak gyanú van, addig nem mondhatunk biztosat (de igazából mi más lenne ez? kitöltöttem a neten ilyen teszteket és még az átlagosnál is sokkal magasabbak lettek a pontjaim a neten).
Sok mindent nélkülöznöm kell, ami másoknak megvan. Pl a szociális élet, vagy önálló felnőtt élet. Helyette van viszont kirekesztettség, amiről a többség még nem is hallott. Megéri? Nem.
Életem végéig takaritó leszek, vagy esetleg gyári munkás, mert csak erre vagyok képes, még, ha nem is igy tűnik, mondván milyen okos vagyok. De ez önmagában egy nagy nulla, ha nincsenek szociális és empátiás készségek. Akkor meg hiába mondja vissza az ember a dátumokat, és hiába jegyez meg dolgokat gyorsabban és mondja azt is vissza alaposan és részletesen. Kitörölhetem vele a fenekemet. Viszont diszkalkuliás vagyok, igy az informatika is kizárva, ahová egyébként sok autista megy.
Életemben egyetlen egy komolyabb állásinterjú sikerült elsőre, annyira már, hogy még a megbeszélt próbanap alól is felmentettek. Laboratoriumi segédasszisztens, ami felkeltette az érdeklődésem, csak ehhez volt elég a végzettségem. Persze, ez is Budapesten volt és csak úgy hülyeségből jelentkeztem rá, gondolván, úgysem szólnak vissza. De visszaszóltak és behivtak interjúra. Elmondtak mindent, és engem nagyon érdekelt, majd váratlanul egyszer csak arra kértek, mondjam vissza az elhangzottakat, de én nem ijedtem meg. Részletesen mondtam vissza mindent, hogy csak néztek, egyből felirtak próbanapra. Ekkor estem kétségbe, hogyan fogok itt dolgozni ha én 160 km-rel arrébb lakom. Hogy minek mentem el? Kiváncsiságból, meg érdekelt is a munkakör. Pár nappal később közölték, hogy fel vagyok véve, nem kell próbanapra menni és megmondták mikor kell kezdeni. Jesszus – gondoltam magamban. Próbáltam apámat rávenni, költözzünk vissza, ő is gondolkozott rajta, de nem sikerült, vissza kellett mondanom a munkát és maradtam munkanélküli. A feladat az lett volna, hogy válogatni kellett volna a vérmintákat név szerint és csoportositani nagyon odafigyelve. Ment volna. Semmiféle társaskészség nem kellett volna hozzá. Kollégák lettek volna, de elvileg kicsit arrébb dolgoztam volna tőlük és nem biztos, hogy hülyék lettek volna. Nem jött össze és nagyon sajnáltam. Pedig ez tényleg nekem való lett volna. Ezek után sehová se jelentkeztem csak úgy próbából. Néhány iskolába jelentkeztem, de beiratkozni már nem mentem el, pont emiatt a távolság miatt. Persze, ilyenkor könnyű mondani, hogy miért nem költöztem egyedül, hisz felnőtt vagyok. Normálisként biztos könnyebb lett volna, de igy nem. És nem kifogás, mert sokak szerint az volt. Ez 2015 végén volt.
Három szakmám van
1. Kereskedő: Nem én választottam, pont akkor költöztünk ide (de ez már az ezredik költözés volt, tehát mindegy). Csak ez az egy volt és jobb volt a semminél, tehát beiratkoztam. Ehhez társas és kommunikációs készségek kellettek, a suli ideje alatt nem volt gond. Az első évben a társakkal volt kisebb konfliktus, de a második év már veszekedésmentesen telt. 2013-ban végeztem és egy ruhabolt volt az első felnőtt munkahelyem. Gyakorlaton a CBA-ban volt, de csak, mint zöldségcsomagoló, azt még szerettem is, főleg, mikor bent kellett csomagolni a vásárlóktól elzárva. Mert azok állandóan kérdezgettek, meg ott nyüzsögtek kint. A ruhaboltban már éreztem az akadályt, hogy nem tudok úgy elbeszélgetni a vásárlókkal, ahogy a kolléganő tette és mindig rám szólt. Ebbe most ne menjünk bele. El is jöttem egy hónap múlva.
Utána ilyen szórólapozások, meg takaritások voltak alkalmanként, ezekkel baj nem volt, de a szórólapozást a kutyák miatt utáltam és apám erőltette. Ez 2014 elején volt. Maradtam a cukrászdában mosogatni és takaritani, itt nem volt gond, jó fej volt mindenki, meg nem teljes állásban voltam. Ősszel elkezdtem a szociális gondozó tanfolyamot, amit szintén nem úgy választottam, na, hogy én ez akarok lenni, hanem mert épp ez indult a munkaügyiben és ez volt a leghosszabb (egy éves). A hossz fontos volt, hisz suliba járásért kapom majd az 56 ezer forintot havonta és csak ez érdekelt. Szigorú válogatás volt, több száz emberből 16-ot választottak ki, a többsége iskolázatlan volt. A viselkedésüket is nézve nem volt nehéz dolgom bekerülni. Be kellett járni a megyeszékhelyre, ami alapból csak fél óra, de mivel messze lakom a vasúttól úgy kb 1 óra, de ez engem nem zavart, élveztem az utazást. Na itt volt pár nő, akik csak úgy utáltak, meg fogyatékos kis hülyének tartottak, és emiatt lenéztek, de nem mindenki, igy nem nagyon érdekeltek, volt kikkel beszélgetnem. A végére viszont teljesen ki lettem rekesztve, egyedül egy valaki értett meg, de hát az se volt normális (nem csoda, hogy egymásra találtunk, de utána kiment külföldre és megszakadt). És őt is utálták. Az egyik gyakorlatunk kórházban volt két hétig, krónikus belgyógyászat és sebészet, és minden szarsága ellenére nekem tetszett, a többiek meg alig várták a végét. És még maradtam volna egy következő héten is, de nem vallottam be, mert csak hülyének néztek volna. Persze ez is csak addig volt jó, mig tanuló voltam, rendes munkahelyként már ez se, itt is kommunikációs készség kell, illetve jó problémamegoldó készségek, váratlan helyzetekre való felkészülés, ha valaki ápoló akar lenni. Ez se jött össze, de mindenáron kórházban akartam dolgozni, még, ha nem is ápolónak. Azt gondoltam, hogy csak egy mánia, egy fellángolás és majd elmúlik. Nem igy lett.
A következő szakmám a virágkötő, amit a szociális gondozó előtt tettem le 2014-ben. Hát ez kb az eladóval egyenlő, és mivel már volt kereskedőim, csak a sima virágkötő vizsgát tettem le (volt egybe eladóival, ami kicsit drágább volt). Ezt apám választotta nekem és fizetni akarta, csak menjek. Miért ne? Jónak hangzott. Soha sem dolgoztam benne, mindenhová gyakorlott embert kerestek, de nem is nagyon izgatott.
A kórházas mániám sokáig tartott, de 2016-ban visszatértem a focistákhoz, és mindig is érdekelt a kórház, de háttérbe szorult. 2017-ben jött elő ismét a második műtétem során és hiába egy focista volt ekkor a mániám, akkor is nagyon érdekelt a kórház és az ott való dolgozás. A műtétek meg különösebben. Tehát műtéti vagy aneszteziológiai asszisztens akartam lenni, de ezekhez előképzettség kell. Többféle fel van sorolva, köztük az ápolói is és mivel azt tartottam a legtöbbre a felsoroltak közül, azt választottam, hogy az lesz az előképzettségem. Jelentkeztem a megyeszékhelyen, mivel az egész megyében szinte csak ott indult, de nem szóltam vissza, ezért Budapestre mentem, ott be is iratkoztam, heti egyszer tanitás, erre költözni se kell, csak ám munkám nem volt mellette és hiába volt diákigazolványom, 160 km nem kevés és még a pótjegy is ott van ami oda-vissza már ezer ft és arra nincs kedvezmény. Diákként oda-vissza út pótjeggyel együtt 4000 Ft és ezt szorozzták be néggyel és az az összeg jön ki egy hónapra. Ez vitte a pénzt, ősszel még Prágába is elmentem, amire egy évet vártam, az is nagyon levitte és úgy januárig birtam. De nem csak ez volt az egyetlen oka, hogy otthagytam. Az iskolával nem voltam megelégedve, illetve tudtam, hogy a büdös életben nem leszek ápoló (kellett volna gyakorlatra is menni). Nem volt kedvem pelenkázni meg ilyeneket. A készségeim nincsenek meg hozzá. Elmentem helyette angolt tanulni ingyen a megyeszékhelyre, heti 3x, vállalható volt bérlettel, kb 3000 Ft diákbérlet. Ezt végig csináltam, de vizsgázni nem mentem, eleve úgy mentem, hogy azt nem teszem le és csak egy ember ment el vizsgázni. Sokra nem mentem vele, a nyelvek se mennek, meg se merek szólalni, még egy mondatot se tudok összerakni. És nem érti meg senki, mert szerintük gyakorolni kell, csak állnék ott az angol ember előtt, és egy rohadt mondat nem jönne ki a számon. Nem vesztettem vele semmit, az idő elment, addig se ültem otthon, közben találtam a lépcsőházas takaritást, ahol már lassan egy éve vagyok, csak kevés a munkaidő. Jobb, mint a semmi.
A műtéti munkára mindig vágyom, de ilyen diagnózissal le kell róla mondanom. A műtéti asszisztensnek nagyon oda kell figyelnie és az orvos kezébe adni az eszközöket, ez menne. De viszont más készségek hiányoznak, pl társas készség, kommunikáció, csapatmunka.
Tehát életem végéig vagy takaritani fogok vagy valami gyárban csomagolni. Ez van, nem lehetek az, ami szeretnék a hülye autizmus miatt. Nem viszem semmire. Nem önsajnálat, hanem tények. Ja és kirekesztettség is végig kiséri az életem.
