Mindenki látja

PhilC kérdésére:

Kedves Tibor!

Úgy döntöttem, hogy elhagyom a férjemet. A döntésben biztos vagyok: hat éve élünk együtt, ebből az időből 5,5 évig én tartottam el, a legtöbb dologban gyakorlatilag nem éreztem a támogatását, nem tudok mit kezdeni többé a gyerekes világszemléletével (nem pejoratív minőségben használom itt a „gyerekes” szót, egyszerűen ez a legpontosabb jelző, ugyanis kb. az anyja folytatásának tekint). Arra eszméltem, hogy egyszerűen nincsen életem, folyamatosan csak az ő kívánságait teljesítem, folyamatosan csak vele töltök időt, már nincsenek hobbijaim, alig vannak barátaim stb. Emellett a munkanélküliségéből stb. fakadó frusztrációit folyamatosan rajtam vezeti le verbálisan, olyan kijelentéseket tesz, amitől én ostobának, ügyetlennek, rosszul kommunikáló embernek stb. érzem magamat, leszólja mindazt, ami nekem örömet szerez, ha én szeretném vele ezt megbeszélni, azt mondja, „csak vicceltem”, „eltúlzod a dolgokat”, „már megint paranoiás vagy”. Már egy ideje szerettem volna kilépni ebből a kapcsolatból, de mindig visszariasztott, hogy ilyenkor öngyilkossági gondolatokkal reagált. Tagadja, hogy ez fenyegetőzés, passzív agresszió lenne, azt mondja, semmi köze semmihez, hogy ő egyszerűen úgy érez ilyenkor, hogy „az egyetlen ember, akiért érdemes lenne élnie, eltűnt”. Ugyanakkor mikor azt reagáltam az öngyilkossági fenyegetőzéseire, hogy maradtam, és közben csak egyre depressziósabb lettem a tehetetlenségtől, ő mintha kivirult volna, gyakorlatilag elfelejtette ilyenkor, hogy konfliktusunk volt, neki élből rózsaszín lett minden, és nem is foglalkozott azzal, hogy pl. változtasson azokon a dolgokon, amik miatt én panaszkodtam.

Sok ideig azon gondolkoztam, hogy egyszerűen felakasztom magamat. Vagy abban reménykedtem, hogy ha ez a depresszív leépülésem mellette így folytatódik, hamar elvisz majd pl. egy rák. Aztán hál istennek ebből az állapotból kizökkentettek, eszembe jutott, hogy nekem számtalan célom van az életemmel kapcsolatosan, amely célokból gyakorlatilag még semmit sem valósítottam meg, és hogy én ezeket a célokat igenis végig akarom vinni. Megmondtam a férjemnek ismét, hogy elhagyom. Azonban anyagi okokból kifolyólag nagyon sokáig nem fogok tudni még elköltözni (segítettem felújtani azt a házat, amiben neki tulajdonrésze van, akkor még abban a reményben, hogy együtt fogunk itt élni – most már látom, hogy nem fogunk, ugyanakkor én voltam az, aki hitelt vett fel a felújításra, mert ő „ódzkodott” a hitelektől stb., tehát míg tartozásom van, nem tudok odébb mozdulni, albérletbe se akarok már visszamenni, azok után, hogy ennyi pénzt és energiát öltem bele egy házba, nem akarok ismét abba az állapotba kerülni, hogy ismét egy albérlettulajdonos hiszi kiskirálynak magát velem szemben, csak azért, mert neki véletlenül tulajdona van), ezt a problémát most úgy orvosoltuk, hogy én külön szobába „költöztem”.

Nem tudom viszont, hogy ez az állapot így meddig tartható fenn. Érzem a férjem egyre növekvő magányérzetét, próbáltam vele azért a beszélgetéseket nem teljesen megszüntetni, hogy ne érezze magát annyira egyedül (van egy-két barátja, de inkább e-mailben tartják a kapcsolatot, ritkán érkezik a válasz, a családjából pedig gyakorlatilag senki se foglalkozik vele, mindenféle régi sérelmekre hivatkozva). Megbeszéltem vele, hogy elmegy majd egy pszichológushoz is (bár nem tudom, hogy mennyi remény van erre, eddig mindig csak addig tett ígéretet erre vonatkozóan, míg nem kapott időpontot is valahová, mikor pedig mennie kellett volna ténylegesen, mindig azt kezdte el mondani nekem, hogy „mégis miért menjek pszichológushoz? nekem semmi bajom, meg nem is hiszek ebben az egészben! most komolyan, mondjam azt, hogy a feleségem küldött? […] nem gondolod egyébként, hogy ha azt mondod, hogy ha nem megyek pszichológushoz, akkor el fogsz hagyni engem, az érzelmi zsarolás?”. tehát végül nem ment el senkihez), de ő maga egyáltalán nem keres erre lehetőségeket, én keresek neki. (Azt is megbeszéltük, hogy állást keres majd, hogy külön kasszára tudjunk menni, és vissza tudjam fizetni a házhoz felvett hitelt, de nem úgy látom, mintha az álláskeresésben nagyon törné magát.) Viszont pszichiáterhez nem akar menni, mert attól fél, hogy az majd kényszerzubbonyba juttatja, azt hiszi, hogy innentől kezdve kikerül a kezéből az irányítás, és azt tesznek vele, amit akarnak. Merthogy egy pszichiáternek szerinte vannak erre vonatkozó jogosultságai, hiába mondom neki azt, hogy az ő beleegyezése nélkül nem tesznek majd vele semmit. Pszichológushoz viszont egyszerűen képtelenség időpontot találnunk neki. 2-2,5 hónap várakozási idők vannak, és nem érzem azt rajta, hogy ezt ki tudná várni.

Újra elkezdte az öngyilkosságra vonatkozó kijelentéseket, azt mondja, hogy úgy érzi, eleve nem volt sok ereje ahhoz, hogy kezdjen valamit azokkal a dolgokkal, amiket én mondtam neki (pszichológust keresni, állást keresni stb.), de hogy úgy érzi, hogy ez a kicsi energiája is egyre csak fogy. Úgy gondolom, ha ez az érzése, akkor talán nem is járóbeteg ellátásba kellene járnia, hanem befeküdni valahová, de az hétszentség, hogy erre viszont biztosan nem fogom tudni rávenni. Őt, akinek eleve semmi baja, akit csak elküldött a felesége?!

Ha viszont nem megy, akkor megint abban a felállásban vagyunk, mint korábban már annyiszor: nekem konkrét okaim vannak arra, hogy miért hagyjam el, ő viszont hátráltatja ezt a lépésemet azzal, hogy szuicid kijelentéseket tesz. Egyébként könnyen el is tudom képzelni róla, hogy ténylegesen megkísérelje az öngyilkosságot. Nem tudom, mit tehetnék ebben a helyzetben. Az utolsó másfél évemet úgy töltöttem el mellette, hogy már egyáltalán nem éreztem jól magamat ebben a kapcsolatban, és már rég ki akartam volna lépni. Azért nem tettem csak meg, mert nem akartam azzal a tudattal tovább élni, hogy valaki miattam megölte magát. A „miattam”-ot úgy értem, hogy láthatóan én vagyok az egyetlen ember a környezetéből, aki felismeri, hogy segítségre van szüksége, és ha én se segítek neki, akkor gyakorlatilag rábólintok arra, hogy tényleg megölje magát. Ez a potenciális teher továbbra se tűnik könnyebbnek. De nem akarok már visszahátrálni sem.

Szívesen fogadnék öntől javaslatokat a helyzetet illetően, ha más nem, azzal kapcsolatosan, hogy van-e mód a férjemnek gyorsabban bekerülnie egy járóbeteg ellátásba. Úgy sejtem, ha sikerülne egy jó szakembert találni mellé támogatásul, sokkal könnyebbé válna a helyzet mindkettőnknek.

Liliomlány kérdése:

Kedves Tibor!

Engem nemrégiben diagnosztizáltak komplex poszttraumás stressz szindrómával (C-PTSD). Körülbelül azóta szedek escitalopramot, 10 mg-mal kezdtem, egy hete váltanom kellett 20-ra, mert visszajöttek a pánikrohamok, a szorongás, és ami talán még a pánikrohamnál is rosszabb, az az egésznapos undor. Ez az undor olyan, mintha folyamatosan öklendeznem kellene, összeszorul a torkom/nyelőcsövem (én legalábbis így érzem) és hányingerem van. Enni tudok, mert ez valahogy nincs összekötve a gyomrommal. Mintha nem is az ételt, hanem inkább a lelkemet akarnám kihányni magamból.
Ez az undor érzet egyébként elmúlik egy időre ha le van foglalva az agyam pl. nagyon koncentrálnom kell a munkában, vagy zenekari próba közben.

A pszichológusom azt mondta, hogy a terápia során elkezdjük a „stabilizációs” folyamatot, majd ha ez megvan, tovább lépünk a „konfrontációs” részre. Namármost, a stabilizációs folyamat a relaxációs tréningekből áll, pl. Jacobson-féle progresszív izomlazítás (rám ez semmilyen hatással nincs), safe place, autogén tréning, mindfulness, hipnózis (ez utóbbival elég szkeptikus vagyok).

Egyelőre csak a Jacobson-féle izomlazítást és a safe place-t próbáltuk.

Az lenne a kérdésem, hogy van ezeknek a relaxációs tréningeknek értelme? Egyelőre semmi hasznukat nem látom.
Másoknak segít ez? Ha igen, hogy?
Egyelőre nekem ezt elég nehéz elképzelnem.

A safe place-t szoktam próbálgatni, mert az valamennyire használ, de kritikus helyzetekben semmi hatása.

Előre is nagyon köszönöm a választ.

Üdvözlettel:

Liliomlány

Krisztián kérdése:

Jónapot

már évek óta küzdök mély depresszióval, és az utóbbi hónapokban egyre súlyosabb magányérzet, depresszió, és állandóan csak arra lyukadok ki hogy meg kellene halnom. Nem tudom már mitévő legyek, járok pszichiáterhez de a gyógyszerek sem segítenek semmit szinte. 

Linzer kérde:

Kedves Tibor!

Először is meg szeretném kérdezni, mi számit hivatalos diagnózisnak, mert már ennyi diagnózisom volt életem során: Kényszerbetegség, Paranoia (deluziv zavar), Szorongás és Skizoaffektiv zavar (a kényszerbetegség végig kisérte az életemet, a következő kettő 2015-ben jött hozzá, illetve az utolsó 2017-ben lett egy másik orvos által és az összes többit már lehagyta, az az orvos csak egyszer látott, de ugyanazon a helyen volt, ahová eddig jártam és mindössze csak egy kórházban fordultam meg, és csak ambulánsan). 

A pszichológos emlitett személyiségzavart is, illetve a régi orvosom is, csak nem irta rá, mert az is csak feltételezés, illetve kezdődő skizofrénia. Nos, igazából ezekkel a tünetekkel úgy is mondhatjuk, hogy születtem. A következők vannak jelen az életemben jelenleg is.

– Beilleszkedési zavarok, minden közösségben ki voltam rekesztve. Anyám elmondása szerint viselkedési zavarok már az óvodában elkezdődtek. Azt mondja, hogy amikor segiteni akartam, akkor szétdobáltam mindent és megkérdezték, miért tettem én meg mondtam, hogy segiteni akartam. Még egy példa erre, hogy mikor simogatni akartam, akkor simogatás helyett verés lett. Talán ebból fakad a jelenlegi probléma is (ezeket már nem keverem össze). Példa: amikor nem félek, azt feltételezik rólam, hogy félem, amikor akár jó kedvem is van, azt gondolják, hogy szomorú vagyok. Amikor komoly vagyok, akkor is szomorúnak itélnek. Mikor semmi bajom, van, hogy idegesnek gondolnak, ezek állandóan előjönnek gyerekkorom óta és nem tudom, hogy miért. Nem értem a viccet se, gyerekkoromban támadásnak vettem őket, most már nem, de akkor se tudom eldönteni, hogy vicc akart lenni vagy gúnyolódás. Ebből is akadtak már konfliktusok. Ha valami vicc akkor se tartom annak, de amiken gyerekként megsértődtem, azok közül sok olyan van, amiket már fel se veszek mostanra. 

– Kényszerbetegséget állapitottak meg a mániáim miatt. Napirendjeim vannak ritáélakkal, gyerekkorom óta. Jelenleg 7-kor megyek fürdeni este, ha ebben akadályozzák, ideges leszek, régebben balhét is csaptam érte, most már visszafolytom, de fel tud bosszantani nagyon. Több ilyen rituálé is van az életemben, gyerekkorom óta, tehát ezt se lehet meghatározni, mikor kezdődött, és hogyan. Kisgyerekként csak egy sarokban tudtam enni nagymamámnál aki akkor a szomszédban lakott, ha késő este éhes voltam és mamám aludt, fel kellett kelteni, különben ment a hiszti. A saját házunkban csak ugyanott ültem és fogtam a függönyt. Ezek is már enyhültek, de az megmaradt, hogy mindig ugyanott eszem, ugyanott szeretnék ülni, ha mondjuk tesómékhoz megyünk. Ha elfoglalják, addig erősködöm, mig át nem ülnek a másik helyre. A buszon is van egy megszokott helyem, ha épp foglalt, nem leszek már ideges, de amikor a szemem láttára foglalják be, kicsit felbosszant, bár nagy ügyet már nem csinálok belőle. Mindig van egy téma, ami nagyon érdekel, akkor szinte csak azzal foglalkozom és csak azokról beszélek szinte, és jó sokat tudok róluk, nem lehet leállitani. Régebben az iskolában mivel nem tudtam, hogy kell beilleszkedni és én is akartam barátokat, ezeket kezdtem el mondani. Emiatt ki lettem mindenhol közösitve. Ez csak pár példa, rengeteg ilyenem van. Általában focistákkal szoktam foglalkozni, de voltak más témák is. És nem úgy foglalkozom velük, mint a többség, akik rajonganak, nekem más. Minden kis apró részletet megfigyelek, amik mások szerint már betegesek, elemzést irok róluk. Fel tudom sorolni az összes mániámat sorban, dátummal együtt, illetve mindegyikük születésnapját. Ezeket akarták gyógyszerrel eltüntetni 2015-ben és 2016-ban, mikor én ezeket élvezem, és ezzel érzem hogy önmagam lehetek és igen, ez vagyok én. 

-Még érdemes megemlitenem, hogy születésemkor nem sirtam fel, sokak szerint ez is közrejátszhatott, hogy beteg vagyok, illetve 4 évesen beszéltem először, előtte saját szótáram volt, minden szóra egy-egy halandzsa volt. Amiben még eltértem a tesóimtól, hogy céltalanul fel-alá járkáltam az udvaron, és ezt mindenki élvezte, becenevet is adtak (kis masirozó), meg hangyákat figyeltem meg, és még a cigi is volt a mániám, kiakartam őket belezni és eltaposni. Gátlástalanul odamentem idegenekhez az utcán, hogy dobják el a cigit, hogy eltapossam. Érdekelt nagyon a belseje és élvezet volt kibelezni. Bár ma már nem csinálom, de még mindig szeretek rátaposni a cigikre, amik nincsenek eltaposva. Felnőttként csináltam olyat, hogy egy üvegbe kukacokat gyűjtöttem és figyeltem, mit csinálnak. Sajnos hajlamos vagyok ilyen marhaságra, de visszafogom magam. Állandóan kiközösitve éreztem magam, mikor épp nem velem foglalkoztam, közéjük furakodtam, ma már nem csinálom, de olykor rám jön, de akkor visszanyomom. Inkább megvárom, mig befejezik, aztán mondom el, de hajlamos vagyok arra, hogy egész más témával jövök, le is szólnak, meg hogy tapintatlan vagyok. 

Problémám van a mai napig azzal, mikor vendégségbe megyünk, ezért olykor felkészitenek, hogy mit szabad, mit nem, ezt igyekszem betartani, egy esküvő után (rokoni), megdicsértek, milyen jól viselkedtem és már felnőtt voltam. Hónapokig mondogatták mit lehet és mit nem, mit kell csinálni. Lényeg, hogy a viselkedéssel baj szokott lenni, mert sokszor nem tudom mi a jó, mit szabad még. 

-Tanulással nem volt probléma, ha leültem volna mindig tanulni, akár kitűnő is lehettem volna (kivéve matekból), de még a lustaság mellett se voltak rossz eredményeim. Meg szoktam jegyezni ilyen számokat is, gyerekként szálloda szobákat, amiket a többiek nem és mindig kikérdeztek. Mondtak egy helyet én meg mondam a szálloda szobát. Van, mikor kiesett egy-egy (ritkán volt), de akkor is megtehettem volna, hogy hazudok, mert úgysem tudják, de mindig bevallottam. Aztán különböző focisták szülinapjai, olyanok is akik nem voltak a mániáim,  na meg az egész osztályét, végig kérdeztem őket, de a naplóba is belesegettem, és a horoszkójukat is tudom. Elég mondani egy dátumot, már tudom melyik horoszkóp az, az is volt a mániám. Bár ma már szálloda szobákat nem jegyzek meg (alig utazom már), inkább dátumokat, szülinapokat. Azért irom le, mert rá szoktak csodálkozni, ez nem általános. Sokáig éltem abban a hitben, hogy ez természetes. És tényleg, ezt nem is gondolnám betegségnek, örülök is neki, hogy megjegyzem ezeket (még akkor is, ha nem akarom). Sokak szerint értelmetlen.

-A munka világában nem találom a helyem, hiába van 3 OKJ szakmám és hiába vizsgáztam belőlük 4-5-re, nem tudok dolgozni bennük, mert rossz volt a választás. Nem emberekkel kéne foglalkoznom, ezek meg pont olyan szakmák. Sokszor már azért mentem tanulni, mert nem birom a munka világát, börtönben érzem magam, gyomorgörcsöt okoz állandóan (ám a legtöbbször ők küldenek el egy bizonyos idő után). Sokszor nem jövök rá az okára. Most is iskolába járok és van egy takaritás, ahová akkor megyek, amikor akarok de az nem sok. Ja és egyedül vagyok és március óta vagyok ott, ez már nagy szó nálam. (9 hónapja már). Emiatt sokszor érzem úgy, hogy nincs pénzem és spórolok, mint az állat. Ja és otthon lakom.

-Aszex vagyok, nincs és nem is volt soha pasim, az érintkezést is utálom, gyerekként se viselktem el, ha puszilkodtak vagy ha megakartak ölelni. Nincs baráti társaságom se, otthon ülök állandóan, amikor szabadidőm van. Kissé frusztrál, de belegondolok abba is, hogy nem érezném magam jól úgysem ilyen társaságokban, pont az ilyenek miatt, amiket elmondtam. A gépen szoktam chatelni emberekkel, azokra is megvan az időpont, amikor gépezek. 

-A változásokat nehezen tűröm. Sokszor vannak dührohamaim, manapság már inkább elnyomom, csak ne legyen feszültség és veszekedés. Gyerekkorom óta, de akkor nem fogtam vissza magam. Volt tévénézési rend is, kedvenc meséim, amiket állandóan megnéztem mindennap (ugyanazokat).

-2-3 évesen telerajzoltam a falat a házban és ugyanazt a figurát, az ismétlődött egyfolytában és csak az volt a falon. Az ismétlődések most is jelen vannak az életemben, a monoton munkákat szeretem, amiktől más kiborulna, és az aprólékos munkákat, a rajzaim is aprólékosak, azonos mintákkal van tele a lap, egyik tesóm ki is akad, mikor ránéz, annyira nem birja elviselni és sokan nem értik, hogy van ehhez türelmem. Ez se általános. Sokan mondják, hogy más vagyok mint a többiek, emiatt is vagyok kirekesztett mindenhol (még itt is). És nem tudom, mitől van ez, mert ezek a felsorolt betegségek is csak fiatal felnőttkorban kezdődik, esetleg tinikor végén. De nekem születésemtől szinte ez van, nem is tudom, milyen másnak lenni.

-2015-ben volt más probléma is, de közel sem azok, amiket leirtam, sose hallucináltam, mindig tudtam mi a valóság, és mi a fantázia, képzelet. Nem volt ezzel gond. Antipszichotikumokat adtak, amiktől csak rosszabbul lettem és személyiség torzulást okozott. Amikor abbahagytam, visszanyertem önmagam. Nem vagyok hajlandó szedni. 2016 vége óta nincs pszichiáterem, sőt tiz évig nem is volt 2005 és 2015 között. A probléma miatt mentem 2015-ben, ami már nem aktuális, 2005-ben az iskola küldött ott továbbküldtek a Vadaskertbe ahová már nem vittek el. 2015-ben meg már felnőtt rendelésre jártam. Hangulatzavarokat is emlitettek, általában ez egyenlitett (bár a gyógyszerek csináltak nekem szélsőséges hangulatzagarokat), de amikor felidegesit valami, na akkor tombolás van, utána megnyugszom (elég ritkán tombolok). Tehát kb úgy változik a hangulatom, ahogy a legtöbb embernek szokott, nincs ilyen problémám se. 

-A tárgyak iránti szeretetem is erős, ez se általános és nem érti senki. Nem értem az egészet és ezeket a diagnózisokat se, talán még a kényszerbetegséget, de azzal se tudok úgy nagyon azonosulni, mert őket idegesiti, mig én szeretem ezeket a napirendeket, mániákat, ismétlődéseket stb. 

-Jelentkeztem a Sote nappali kórházába, a mindennapi kapcsolataink csoportba felvettek. Mire lehet ott számitani? Február elején megyek. Ezek milyen betegségbe sorolhatóak be? (sokszor azt érzem, nem is betegség, sőt én 2015 előtt nem is tartottam magam annak, de a rokonságban páran belém akarták beszélni és orvoshoz küldeni, sikerült is elérniük és akkor meg már minden szart bebeszéltem magamnak). Ha beteg vagyok akkor megnyugodnék, igy nem, mert nem tudom, hogy mi ez. 

Köszönöm a válaszát. Ezt még lehetne sorolni, még a problémám az, hogy nem látom át a lényeget, minden részleten fennakadok. Ha nem irok le mindent, hiányosnak érzem. Irásban sokkal jobban kommunikálok, mint szóban. Ha hosszan kell beszélnem, izgulok, és akkor nem az emberre nézek, hanem mindenhová, csak rá nem. Többször rám szóltak már, hogy a szemébe nézzek, ne el a fenébe, de leginkább hosszú beszédnél fordul ez elő. A szembe nem szeretek nézni, de sokszor magamra erőltetem. Még a szorongással tudok még azonosulni, sok helyzet okoz nekem gyomorgörcsöt, de egyszerűen muszáj őket megcsinálni. Sok feladattal meg se tudok birkózni.