Mindenki látja

Süllyedek le a mélybe
A sötétség falja fel lelkemet
A gödör aljára érve
Nincs ki lássa tettemet

Ezt már senki nem érti
Magamra maradtam egyedül
Bolond, ki nem magát félti
Ne tétovázz, menekülj

Fuss előlem, hagyj magamra
Bár egy ölelés most minden vágyam
Lekuporodok itt maradva
S a sötét sarok mára az ágyam

Mert nem az a rossz, amit tettem
Én magam vagyok átkozott teremtés
Koporsómat már megvetettem
De ez megint egy elmaradt temetés

S most nem vágyom én semmi másra
Csak, hogy megnyugodjak végre
Pár együttérző szóra, pillantásra
Lelkem így tán újra életre kélne

Múlt héten meglátogattuk végre apámékat. Egy visszafogott, világos szoba, magamat is beleszámolva két és fél igazán visszataszító vén trotty, más semmi. Apám a maga fogyatékaival legalább néha mókás, nagyanyám viszont egyszerűen csak undorító. Nem rendített meg amit láttam, vagy nem úgy ahogyan gondolom kellett volna. Az egész élettől undorom támadt, nem a sajátométól, nem az övéktől, hanem az egésztől, úgy ahogy van! Soha sem gyűlöltem apámat, pedig jelentős szerepe volt abban, hogy már gyerekkoromban félresiklott minden. Bátyámnak legalább ugyanekkora, és őt gyűlölöm is, amennyire az csak lehetséges. Amit ők nem tettek tönkre azt tönkretettem én, ezért aztán gyűlölöm magamat is, ha a sűrű programba épp belefér. Szóval egyedül apám úszta meg, úgy értem a gyűlöletet, bár a szinte tökéletes közönyömben valószínűleg nem sok öröme van, vagy volt bármikor is. Nem tudom pontosan, hogy is van ez. Apám annyira balfasz, és annyira szerencsétlen, hogy maximum szánni lehet, ha egyszer már valamit muszáj. Ez a kor egyre inkább az áldozatszerepért való versengésről szól, és ha innen nézem a dolgot, apám valószínűleg megnyerte a mi kis házi versenyünket. Bár elég zavarosak ezek a családi históriák, úgy érzem a legkevesebb oka a panaszra bátyámnak lehet, a legtöbb pedig apámnak. Gyerek volt még amikor nagyapám egyszer csak felakasztotta magát. Nálunk nem szokás az ún. családban a díszes ábrázolás, ha valaki szar embert volt, arra mindenki úgy is emlékszik, ha esetleg szóba kerül. Nagyapámról csak dicshimnuszokat hallottam, a körön kívülről érkező beszámolók sem különböznek a többitől. Szóval nagyszerű és érzékeny ember volt állítólag, apám pedig imádta. Aztán történt ami történt, és ő ott maradt a pszichopata nagyanyámmal, akinek sajnos nem volt sem ideje, sem képessége, sem motivációja gyerekneveléssel foglalkozni. Nullahuszonnégyben röpködött az ég felé a lába, és a porontyai csak zavaró tényezők voltak. Még ha azért kefélt volna boldog-boldogtalannal mert annyira viszketett neki… De nem! Egy számító, manipulatív dög volt, illetve most is az, sajnos ugyanis még mindig nem sikerült megdöglenie. Szóval apám gyakorlatilag az utcán csavargott egyfolytában. Szeretetről maximum romantikus regényekben olvasott. Valószínűleg azóta sem tudja, hogy igazából mi az, ahogyan egyébként én sem. Lószart sem kaptam tőle. Az ablakommal szemben álló öreg fához erősebb érzelmi szálak fűznek mint hozzá. Viszont szemrehányást soha sem tettem neki, és valószínűleg a hátra lévő kis időben sem fogok. Hiszen semmi közünk egymáshoz, ami azt illeti semmi közünk senkihez. Ennyit erről.

Az érzékenységnek nincs jó oldala, pedig egy darabig vakon bíztam vagy hittem (???) az ellenkezőjében. Hogy a korszellem jegyében fogalmazzak, nincs haszna, megint másképp: nincs rá kereslet! Mégis hol és mikor hozakodjon elő vele az ember? Koccintáskor? Munka vagy vacsora közben? Ebéd alatt? Hangzavarban, vagy csendben? Reggel, délben vagy este? Ki kíváncsi rá? A szomszéd? A kollegák? A trafikosok? Apropó, az anyád vagy az apád? A házimacskák? A teknősbékák? A díszhalak? A nők? A férfiak (pláne) ??? Még a műkorcsolyázók sem! Tehát van de minek? Legalább le lehetne adni valahol, de nem! Az ember csak rejtegeti egy életen át, ha elég jól csinálja kap egy elismerő pecsétet az aktájára a Civilizációs Bizottságtól, de semmi több. Ez a világ tele van értelmetlen marhaságokkal, annyira tele, hogy tulajdonképpen az egésznek semmi értelme. Sosem vagy önmagad, habár csak magad vagy, akármit is csinálsz. Nagyon nem kerek ez így, sokkal inkább szögletes. Lehetne ezt rendesen is csinálni. Írhatnánk szerződéseket. Leülnénk mondjuk „Tamarával”, és nyélbe ütnénk az üzletet. Megtárgyalnánk barátságunk részleteit. Teljesen normális lenne! Szeretem amikor absztrakt dolgokról beszélünk, nincs vele bajom ha sír vagy nyűgös. A bútorokra, meg az új cipőkre nem vagyok kíváncsi! Túl puccos helyekre nem megyünk, azt nem bírom! Én tudomásul veszem, hogy a mosolyon kívül más görbület nem rajzolódhat az arcomon, hogy a vigasztalást semmilyen körülmények között nem áll módomban megtagadni tőle, satöbbi. Mindjárt világos minden. Szerződésszegés esetén találkozunk a bíróságon! Szuper lenne, de komolyan mondom! Végülis úgy választunk magunk mellé embereket mint egy mp3 lejátszót, vagy vasalót az Auchanban. Csináljuk rendesen, na! Miért kéne megérzésekre meg a mimikára bízni mindent, kinek van ideje meg energiája erre egyáltalán? Nyálazzuk végig a funkciók listáját, válasszuk ki a számunkra hasznosakat és haszontalanokat, és már készen is vagyunk! Felterjesztem ezt valahova!

Hol is kezdjem? Először fél órát masszírozom és tornáztatom a kezeimet, hogy tudjak írni nektek, mert ettől a sok egyik helyről a másikra dögléstől állandóan zsibbad… Persze szedek izomlazítót, gyulladáscsökkentőket és valami durva fájdalomcsillapítót is, de ez utóbbi a Rivotrillal valahogy időnként összeakad, és ettől a fürdőszobai lámpa egyik égője mindig az „Az” Bohócára hasonlít. Nem túl örömteli jelenség, mert éppen most jutottam túl a 3 évvel ezelőtti társasozás traumáján, amikor a Fekete Rabló bábú súlyos szorongásos tüneteket váltott ki belőlem, így a számban lévő Hubba-Bubbából kígyót készítettem és rózsaszín ruhát szőttem neki apró mici sapkával. A siker nem volt osztatlan, a szorongás pedig megmaradt…

Szóval a tábor…