Bűntudat, vagy valami más

A jelek egyre inkább arra utalnak, hogy sosem voltam normális, így születtem. Azt hittem, hogy csak érzékenyebb vagyok, de talán pont az ellenkezője. Ha ez a része az idegrendszernek egy létfontosságú szerv lenne, akkor legkésőbb születés után pár órával véget is ért volna a pályafutásom. Tisztában vagyok a probléma súlyosságával anélkül is, hogy gyógyszert szednék, meg terápiára járnék.

Nagy szükségem lenne egy új álomra, amiben hihetek. Mostani helyzetemig is csak ezek az elérhetetlen célok hajtottak, és a "célozd meg a holdat, még ha el is hibázod" blabla elég jól működött. Legalábbis működött. Szar volt, de akkor legalább nem a semmi miatt éreztem magam ilyen szarul. Kikötöttem a csillagok között, és olyan kurva magányosnak és tehetetlennek éreztem magam, hogy el sem tudom mondani. Sokkal szarabb a magány, ha közben az ember nincs is egyedül. Tudom, hogy bennem van a hiba, tényleg. De nem leszek jól attól, hogy úgy teszek, mintha élnék. Sőt, csak még jobban kiborít, ha olyan helyzetekben mondok csődöt, amikben más azt hinné, hogy lehetetlen. Hogy egy álom, hogy ezt csak élvezni lehet. Hát nem.

Ezzel sem vagyok egyedül, tudom. Amikor kiderült, hogy egy lány megölte magát ebben az "álomban", teljesen kiborultam. Egy hónappal a halála előtt egy szálláson laktam vele egy hétig. Abban az egy hétben napi pár órára beleláttam az életébe. Kicsit nagyon őrült, és kétségbeesetten keresi a boldogságot, de zajlik az élete legalább. Ezt gondoltam. A bőröndje szép rendezett volt, míg én annak sem tudtam rendszert kialakítani, hogy hova gyűjtsem a szennyesem. Nem úgy kelt fel, mint akit éjszaka álmában agyonvertek, és abban a pár, egy légtérben töltött órában sem viselkedett olyan idiótán, mint én. Felnéztem rá, amiért van energiája ahhoz, amihez nekem akkor ott egyáltalán nem volt. Nem ismertem meg, nem lettünk jóban, nem találkoztunk utána, csak egyszer; véletlenül. Akkor is négy mondatot ha váltottunk; menekültem. Nem előle, hanem úgy általában minden emberi kapcsolat elől. Akkor sem tűnt zavarodottnak, sem boldogtalannak. Aztán két héttel később mégis megtörtént.

Nem hibáztatom magam, tudom, hogy nem az én lelkemen szárad a halála, tisztában vagyok vele, hogy talán sehogy sem lehetett volna rajta segíteni. De rohadtul bánt, hogy elvesztette az életbe vetett hitét egy olyan ember, akinek talán csak ennyi volt a "bűne". Hogy nem tudott egy csepp remény, valami apró kapaszkodó nélkül élni. Nem tudott csak úgy létezni, és örülni a jónak, és szomorkodni, ha rossz. Volt benne egy törés, vagy ki tudja hány, ami miatt ez nem sikerült, és én még annyira sem voltam ott neki, mint ő nekem. Menekültem előle is. Szánalmas.

Közben meg még mindig arra várok, hogy valakit találok, aki mellett nem kell segget csinálnom a számból, nem kell belefulladnom a magyarázkodásba, nem kell görcsösen kapálóznom azért, hogy megértsen. Ő ott volt, és én észre sem vettem. Pedig lehet, hogy neki is elég lett volna egy megértő barát. 

Mennyivel másképp alakulhatott volna minden. Ha nem lennék ekkora idióta, akkor nem is találkoztunk volna. Ha csak kevésbé lettem volna ekkora idióta, tovább laktunk volna együtt. Nem miatta kellett mennem, hanem mert sorra kibaszattam magam a munkahelyekről: oda is azért kerültem, meg azért is mentem el egy hét után. A kudarcaim rángatják a kibaszott életemet, és közben észre sem veszem, hogy mi folyik körülöttem. Ki tudja milyen következményekkel jár ez az egész. Pöffeszkedek egy emberi szerepben, pedig még egy szobanövény szintjét sem ütöm meg.

Eldöntöttem, hogy megváltozok. Sikerült vajon? Lófaszt. Egyre rosszabb vagyok napról-napra. Nem vagyok jó hatással a környezetemre, még akkor sem, ha visszafogom magam, sőt, talán még az a legrosszabb. A semminél talán még egy viharos barátság is többet ért volna. Még ebben a helyzetben is. Már ennyire sem ismerem fel a helyzeteket. Inkább kizárok mindent, de annyira persze még ez sem sikerül, hogy utólag ne rágódjak miatta. Hibáztatom magam, mert olyan akartam lenni, amilyen nem vagyok, mert fogalmam sincs, milyen vagyok, nem tudok szeretni, szeretve lenni, nem tudok semmit. És közben zajlik az élet, és csak annyi telik tőlem, hogy sajnálom. Sajnálok mindent, mert akárhogy próbálkozok, többre nem futja.

//