Elfáradtam

Nem utáltam soha az embereket, inkább féltem tőlük. Talán azért, amit tenni képesek másokkal, ha valami nem tetszik nekik. Elég, ha csak egyszer hibázol, elég csak egyetlen rossz időszak és vége. Mindennek vége.

Valamiért nem engedik, hogy javíts, csak elkönyvelnek dilisnek és kész. Nincs visszaút.. Sőt! Még provokálnak és gúnyolódnak is. Vajon miért?

Offline

Semmi gond, csak hirtelen megijedtem, hogy MIT TETTEM? laugh Közben válaszoltam a leveledre! Smile

Online

Umcala13 írta:

Kitöröltem? Melyik bejegyzésre gondolsz? Smile  Az mit jelent, hogy kikészültél? Mármint mi történt? Kollégáid hogyan vélekednek?

Kényeztető pihenés.. LOL :D Főnököd kapcsán eszembe jutott valami. Ilyenkor azt szoktam mondani, hogy nem kívánom, de azért szeretném, hogy vagy az illető vagy valamelyik rokona kerüljön ilyen helyzetbe, mint te vagy én, és utána beszélgethetünk.. Nagy kedvencem még, mikor hirdetik a világbékét, aztán két perccel később már a hvg egyik cikke alatt "anyázik".. Smile  

Igazából én sem vagyok már kis gyerek, de még mindig meg tudnak lepni az emberek. Smile Meg hát a drága rokonok.. 

Ó jaj. Az agysejtjeim kicsit szintén elfáradtak. Smile Nem törölted ki, hanem van egy rövid bevezető szöveg és aztán hozzászólásban írtál még folytatólagosan hosszabban. Bocsi. Smile

Priviben megírom a kikészülés sztoriját.

Hát igen, pár napra átadnám nekik a pszichés betegségeimet, megnézném, mit mondanának utána. Smile

Offline

Kitöröltem? Melyik bejegyzésre gondolsz? Smile  Az mit jelent, hogy kikészültél? Mármint mi történt? Kollégáid hogyan vélekednek?

Kényeztető pihenés.. LOL :D Főnököd kapcsán eszembe jutott valami. Ilyenkor azt szoktam mondani, hogy nem kívánom, de azért szeretném, hogy vagy az illető vagy valamelyik rokona kerüljön ilyen helyzetbe, mint te vagy én, és utána beszélgethetünk.. Nagy kedvencem még, mikor hirdetik a világbékét, aztán két perccel később már a hvg egyik cikke alatt "anyázik".. Smile  

Igazából én sem vagyok már kis gyerek, de még mindig meg tudnak lepni az emberek. Smile Meg hát a drága rokonok.. 

Online

Umcala13 írta:

Szia!

Nem járok egyikhez sem. Volt szó arról, hogy befekszem Tündérhegyre, de már oda sem mertem elmenni. A legutolsó pszichiáter annyit mondott, hogy ez depresszió, szorongás és még valami. Akiknek meséltem ezt, és kicsit jártasak a témában rögtön rávágták, hogy borderline (de nem vagdosom magam). 

Az a helyzet, hogy ugye befordultam és nem igazán mosolyogtam, dörmögtem egy helló-t vagy jó napot-ot (sokszor fel sem néztem) és szabályosan szaladtam, hogy végre a lakásban legyek. Próbáltam túlélni ezt az időszakot és szó szerint minimálban nyomtam a napokat. Sokszor ahhoz sem volt erőm és kedvem, hogy válaszoljak vagy megmozduljak (egyszerűen nem volt kedvem senkihez és semmihez). Ok nélkül nem szokásom belekötni senkibe sem. Őszintén szólva a legmélyebb időszakomra szinte nem is emlékszem (azt tudom, hogy kerültem az embereket). Tehát elmerültem a kakában úgy rendesen. 

Próbáltam javítani a helyzeten, de úgy tűnik, hogy már elkönyveltek arrogáns picsának az emberek. Most ott tartunk, hogy rám se néznek (már amikor kimozdulunk itthonról), mintha ott sem lennék. Vagy iszonyatosan kimérten, affektálva köszönnek. Persze utána napokig rágódom. 

Ami még rontott a helyzetemen, hogy anno a munkahelyemen elmondtam az egyik nőnek, hogy szoc fób vagyok és kizárásos alapon ő adta tovább másoknak. Naiv vagyok, tudom, de ugye azt gondoltam, hogy végre valaki, akinek elmondhatom. Tévedtem. 

Csak elfogadásra vágytam és nem figyelemre..

Miért törölted ki az eredeti bejegyzésed?

A munkahely miért érdekes? Még visszamész?

Én mostanában kezdek rájönni arra, hogy mekkora hülyék tudnak lenni az emberek, pedig hát hogy is mondjam, márt túl vagyok a csecsemő, sőt, kisgyermekkoron is. Smile A futtatóban is egyre több konfliktusom van. A legutolsó munkahelyem (ahonnan most rúgnak ki éppen) tele volt konfliktusokkal. Én is felvállaltam az agorafóbiát az egész banda előtt és amikor betegszabira mentem ("kicsit" kikészültem), a főnököm azt találta mondani, hogy "kényeztető pihenésre" mentem. Hát menjen ő ilyen kényeztető pihenésre, hehe.

Offline

Szia!

Nem járok egyikhez sem. Volt szó arról, hogy befekszem Tündérhegyre, de már oda sem mertem elmenni. A legutolsó pszichiáter annyit mondott, hogy ez depresszió, szorongás és még valami. Akiknek meséltem ezt, és kicsit jártasak a témában rögtön rávágták, hogy borderline (de nem vagdosom magam). 

Az a helyzet, hogy ugye befordultam és nem igazán mosolyogtam, dörmögtem egy helló-t vagy jó napot-ot (sokszor fel sem néztem) és szabályosan szaladtam, hogy végre a lakásban legyek. Próbáltam túlélni ezt az időszakot és szó szerint minimálban nyomtam a napokat. Sokszor ahhoz sem volt erőm és kedvem, hogy válaszoljak vagy megmozduljak (egyszerűen nem volt kedvem senkihez és semmihez). Ok nélkül nem szokásom belekötni senkibe sem. Őszintén szólva a legmélyebb időszakomra szinte nem is emlékszem (azt tudom, hogy kerültem az embereket). Tehát elmerültem a kakában úgy rendesen. 

Próbáltam javítani a helyzeten, de úgy tűnik, hogy már elkönyveltek arrogáns picsának az emberek. Most ott tartunk, hogy rám se néznek (már amikor kimozdulunk itthonról), mintha ott sem lennék. Vagy iszonyatosan kimérten, affektálva köszönnek. Persze utána napokig rágódom. 

Ami még rontott a helyzetemen, hogy anno a munkahelyemen elmondtam az egyik nőnek, hogy szoc fób vagyok és kizárásos alapon ő adta tovább másoknak. Naiv vagyok, tudom, de ugye azt gondoltam, hogy végre valaki, akinek elmondhatom. Tévedtem. 

Csak elfogadásra vágytam és nem figyelemre..

Online

Umcala13 írta:

Sziasztok!

Elnézést, hogy most reagálok, de volt megint egy mélyrepülésem.

Igazából bonyolult/összetett a problémám. Tudnotok kell, hogy már gyerekkorom óta szorongok (szoci fób vagyok).. Az utóbbi pár évem nem volt éppen "tündibündi" (mondjuk előtte sem, de azt még tudtam kezelni). A lényeg, hogy nem köszöntem apám ex-kollégájának, mert totál be voltam fordulva (akkor halt meg a srác, akit nagyon szerettem) és őszintén szólva senkire sem voltam kíváncsi (még köszönés szinten sem).  Sajnos nem tehettem meg, hogy otthon maradok 1-2 hónapot míg kibőgöm magam (naponta 5-6 alkalommal bőgtem el magam).. Aztán egyszer összefutottam házban lakó egyik (50-60 körül) nővel az utcán és látványosan elfordult. Legközelebb a lépcsőházban találkoztam vele és nem köszöntem, mert azt gondoltam, hogy nem kíváncsi rám (rám se nézett). A lényeg, hogy miután félertünk hirtelen odafordult és valami hihetlenül undorító stílusban megkérdezte, hogy "Te nem tudsz köszönni? Anyukád nem tanított meg köszönni?" stb. Én meg begurultam (amúgy is fasza hangulatban voltam) és dühömben olyanokat vágtam a fejéhez, amiket magam sem gondoltam komolyan. Alig vártam, hogy elhúzhassak onnan. Akkor tört ki a botrány, mikor egyszer anyám is velem volt és sikerült belefutni ebbe a gáréba és drága anyám jó nyugdíjjashoz híven minden áron megpróbált békítő bírót játszani és megkérdezte a nőtől, hogy ismer-e engem. Na, a nőnek sem kellett több, közölte, hogy én nem köszönök neki. Anyukám meg mondta neki, hogy nem azért mondta. No, utána totálisan elszabadult a pokol. Mindenkinél úgy állítottak be, mint valami büdös genyát, aki nem tisztel senkit sem. Szóval a többi lakó elkezdett kimérten kimérten köszönni (még azok is, akik pici korom óta ismertek).. Köpni nyelni nem tudtam. Kb. 1 évvel később megismertem egy srácot, összeköltöztünk és én kis naiv azt gondoltam, hogy na másik helyen tisztalappal kezdhetek. Hát nem! Ahol most lakunk ugyanúgy folytatódott (közben eltelt majdnem 3év) a "buli" és egyre jobban befordultam, újra elkezdtem szorongani.

A lényeg, hogy én lettem az elsőszámú közellenség! Az utcán is beszóltak, ahol dolgoztam szintén (na hát ott, ha el mertem mondani a véleményemet-kulturáltan-akkor biztos okoskodtam, minden szavamat kiforgatták, nem tetszett neki, hogy nem vigyorgok stb.), úgyhogy kénytelen voltam kilépni. Most itthon vagyok (október közepe óta) és kb ünnepnapokon hagyom el a lakást (akkor is szabályosan szaladok az autóhoz, hogy véletlenül se fussak össze senkivel). Voltam pszichológusnál, pszichiáternél, de ott is gúnyolódtak, úgyhogy már azt is hanyagolom. 

Nem vagyok szent, ez tény, de tényleg nem értem az embereket. Miért ugatnak bele valamibe, amihez tényleg semmi közük? Meg véleményt alkotni egy vadidegen ember kapcsán? Az is tény, hogy akadtak dühkitörések, mert már elegem lett az állandó basztatásból. Egy idő után úgy voltam vele, hogy "tahó vagy? Igen? Oké! Csapassuk!" Ha valaki provokált egyszer kétszer (sajnos) reagáltam rá és így persze még inkább sikerült belopnom magamat az emberek szívébe! Tudom, lehet, hogy nem kellett volna, de ha 1 nap 50en bekóstolnak stb., úgy már más tészta.. 

Szóval mostanság annyira nem vagyok boldog! 

Huh, na ez jó hosszúra sikeredett, bocsi. Remélem nem túl zavaros. Smile

Szia! (Irtó jó a profilképed.) Elmondanád, hogy ott, ahol most laksz a barátoddal, ott mivel kezdődtek a problémák? Hiszen azt írod, azt hitted, tiszta lappal indíthatsz és hát igen, ez logikusnak is tűnik, hogy új lakhelyen új élet kezdődik.

Lehet valami mintázatot találni abban, hogy kik szólnak be, mindig ők kezdik-e vagy esetleg van, hogy te, miért eszkalálódik a konfliktus és miért nem tudtok esetleg egy ponton leállni?

Most akkor jársz pszichológushoz és/vagy pszicháterhez?

 

Offline

Ezt még azért lepötyögöm.

Eléggé hullámzó a hangulatom, folyamatosan szorongok, dühös vagyok (de ugyanakkor üres is) és szívem szerint bevernék 1et pár embernek.

Lehet, hogy furán hangzik, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy nem érzek semmit. Előfordulhat, hogy az állandó szorongás miatt "túlmelegedett" a rendszer. Paranoiás lettem. Őszintén szólva még én is megijedtem magamtól. 

Offline

Sziasztok!

Elnézést, hogy most reagálok, de volt megint egy mélyrepülésem.

Igazából bonyolult/összetett a problémám. Tudnotok kell, hogy már gyerekkorom óta szorongok (szoci fób vagyok).. Az utóbbi pár évem nem volt éppen "tündibündi" (mondjuk előtte sem, de azt még tudtam kezelni). A lényeg, hogy nem köszöntem apám ex-kollégájának, mert totál be voltam fordulva (akkor halt meg a srác, akit nagyon szerettem) és őszintén szólva senkire sem voltam kíváncsi (még köszönés szinten sem).  Sajnos nem tehettem meg, hogy otthon maradok 1-2 hónapot míg kibőgöm magam (naponta 5-6 alkalommal bőgtem el magam).. Aztán egyszer összefutottam házban lakó egyik (50-60 körül) nővel az utcán és látványosan elfordult. Legközelebb a lépcsőházban találkoztam vele és nem köszöntem, mert azt gondoltam, hogy nem kíváncsi rám (rám se nézett). A lényeg, hogy miután félertünk hirtelen odafordult és valami hihetlenül undorító stílusban megkérdezte, hogy "Te nem tudsz köszönni? Anyukád nem tanított meg köszönni?" stb. Én meg begurultam (amúgy is fasza hangulatban voltam) és dühömben olyanokat vágtam a fejéhez, amiket magam sem gondoltam komolyan. Alig vártam, hogy elhúzhassak onnan. Akkor tört ki a botrány, mikor egyszer anyám is velem volt és sikerült belefutni ebbe a gáréba és drága anyám jó nyugdíjjashoz híven minden áron megpróbált békítő bírót játszani és megkérdezte a nőtől, hogy ismer-e engem. Na, a nőnek sem kellett több, közölte, hogy én nem köszönök neki. Anyukám meg mondta neki, hogy nem azért mondta. No, utána totálisan elszabadult a pokol. Mindenkinél úgy állítottak be, mint valami büdös genyát, aki nem tisztel senkit sem. Szóval a többi lakó elkezdett kimérten kimérten köszönni (még azok is, akik pici korom óta ismertek).. Köpni nyelni nem tudtam. Kb. 1 évvel később megismertem egy srácot, összeköltöztünk és én kis naiv azt gondoltam, hogy na másik helyen tisztalappal kezdhetek. Hát nem! Ahol most lakunk ugyanúgy folytatódott (közben eltelt majdnem 3év) a "buli" és egyre jobban befordultam, újra elkezdtem szorongani.

A lényeg, hogy én lettem az elsőszámú közellenség! Az utcán is beszóltak, ahol dolgoztam szintén (na hát ott, ha el mertem mondani a véleményemet-kulturáltan-akkor biztos okoskodtam, minden szavamat kiforgatták, nem tetszett neki, hogy nem vigyorgok stb.), úgyhogy kénytelen voltam kilépni. Most itthon vagyok (október közepe óta) és kb ünnepnapokon hagyom el a lakást (akkor is szabályosan szaladok az autóhoz, hogy véletlenül se fussak össze senkivel). Voltam pszichológusnál, pszichiáternél, de ott is gúnyolódtak, úgyhogy már azt is hanyagolom. 

Nem vagyok szent, ez tény, de tényleg nem értem az embereket. Miért ugatnak bele valamibe, amihez tényleg semmi közük? Meg véleményt alkotni egy vadidegen ember kapcsán? Az is tény, hogy akadtak dühkitörések, mert már elegem lett az állandó basztatásból. Egy idő után úgy voltam vele, hogy "tahó vagy? Igen? Oké! Csapassuk!" Ha valaki provokált egyszer kétszer (sajnos) reagáltam rá és így persze még inkább sikerült belopnom magamat az emberek szívébe! Tudom, lehet, hogy nem kellett volna, de ha 1 nap 50en bekóstolnak stb., úgy már más tészta.. 

Szóval mostanság annyira nem vagyok boldog! 

Huh, na ez jó hosszúra sikeredett, bocsi. Remélem nem túl zavaros. Smile

Offline

figyi eddig töprengtem írjak e. Én is lent vagyok nem akarlak lehúzni.

no minden ember ilyen ilyen a felnőttek világa viselkedése és élete. Én azt csinálom megvizsgálom fontos e annak a valakiknek a véleménye ... Ha igen akkor változtatok már ha tehettem róla. Ha nem akkor megyek tovább.

ha mindig a mások véleményére adsz vége... Akkor van vége....

kitartás

Offline

Szia Umcala13!

Elmesélnéd, hogy hogyan történnek ilyen dolgok veled? Érthető, hogy ez fáj -- szerintem sokan vagyunk úgy vele, hogy az emberek egy jelentős részétől tartunk, mert nem toleránsak. De vannak toleráns emberek is, a lényeg az szerintem, hogy őket találjuk meg.

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
//