A reális önértékelés és gondolkodás hiányának problematikája

A személyiségzavarok, illetve a "személyiségzavar jellegű megnyilvánulások" lényege "egyszerű megközelítésben" nagyjából az, hogy kisebb-nagyobb mértékben eltorzul az egyén gondolkodása, érzelemvilága és késztetésrendszere. A torzulás alapvetően olyan körülményre vezethető vissza, ami miatt sérül az egyén reális viszonya önmagához, illetve a valósághoz, emiatt a személyiség stabilitását és fejlődését visszavető (szakszóval: regresszív jellegű) ön- és valóságértelmezési, illetve ön- és valóságértékelési zavar lép fel. Mindez azzal jár, hogy az egyén bizonyos mértékig "elszakad a realitástól".

Értelmezésemben szerint a személyiségzavarok kulcstényezője az identitás bizonytalanná válása - ami tendenciaszerűen, illetve viszonylag tartósan vagy az én túlértékelődésével vagy annak leértékelődésével jár, vagy pedig a túl- és leértékelés folyamatos "ingadozásával", "hullámzásával". Az identitás "kibillenése" az "én" számára tulajdonított fokozott jelentőség vagy épp fokozott lebecsülés jelenségét eredményezi, ami eltorzult jellegű gondolatokhoz és érzésekhez vezet, ezek pedig idővel szóbeli kifejezésben, illetve viselkedésben is megnyilvánulnak.

A realitástól való elszakadás jól megfigyelhető a gondolkodás torzultságában, "kilengésében". Hibás, és meglehetősen feltűnő gondolkodási műveletnek tekinthető a túláltalánosítás, mely a "minden", "mindenki", ennek ellentéteként a "semmi", "senki", illetve a "mindig" és "soha" szavak rendszeres alkalmazásában érhető tetten, a kijelentő vonatkozásában rendre negatív kontextusban. Ezekkel a szavakkal hangzatos kijelentéseket tehetők, de ezek jellemzően alaptalanok, hamisak, szélsőségesen végletesek.

Gyakori "egomán" gondolati műveletnek és megnyilvánulásnak tekinthető a "nagyzolás" (mint a kishitűség kompenzálása) az "önlekicsinylés" (mint az alacsony önértékelésből fakadó önlebecsülés), a "hárítás" (például tagadás, bagatellizálás, másnak tulajdonítás), valamint a "kivetítés", "tulajdonítás", "vonatkoztatás" (mint téves "belelátás", "beleképzelés").

Az egyén ilyen esetekben puszta feltételezéseit hiszi valósnak mások, illetve önmaga vonatkozásában és nem képes felismerni azt, hogy felfogása csak torz, személyes hiedelem, köszönhetően részben alaptalan "önhittségének" vagy "önalábecsülésének". A helyzetet nehezíti, hogy az egyén beszűkült tudatállapotánál fogva a felfogását igazoló körülményeket keresi és nehezen meggyőzhető arról, hogy képzelgései "téveszmék".

A valóstól és a normálistól való eltérés nem mindig "borítja el" az egyén tudatát, elképzelhető az is, hogy csak "egy ponton túl", illetve csak bizonyos "érzékeny területek" vonatkozásában jelenik meg a torz gondolkodás, azaz köznapi, illetve bizonyos "fájdalmas lelki pontot" érintő más témákban az egyén normálisan, reálisan képes látni, azaz csak "részletkérdésekben" "borul el az agya" - és ez adott esetben a vele kapcsolatban állók számára ki sem derül, ha nem kerül elő az adott téma.

Kényelmes lenne azt gondolni, hogy ez a fajta gondolkodási stílus és "hozzáállás" csak az "őrültek" sajátossága, ugyanis ilyen jellegű patologikus megnyilvánulások jelen vannak a társadalmi életben "normális esetben" "burkolt", "intelligens" formában, kiélezett társadalmi körülmények között pedig kifejezett formában és akár extrém módon is - ami azt jelenti, hogy a társadalom nem képes "kordában tartani" az ego-t és hagyja, hogy az "megvalósíthassa önmagát" .

Offline

Kedves Tibor!

Üdv A klubban!! 

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
//