A magunk számára megfelelő közegbe tartozás hiányának problematikája

Ha nincsen társunk, illetve társaságunk, akkor magányosak vagyunk. Ha viszont van társunk, illetve társaságunk, de nem érezzük magunkat az adott személlyel, személyekkel, társasággal, közösséggel összetartozónak, akkor mi ott idegenek vagyunk. Hiába beszélünk azonos nyelvet vagy hiába tartozunk egy közösségbe, attól még nem biztos, hogy megértjük egymást, azaz hogy "azonos hullámhosszon vagyunk", vagy más kifejezéssel: nem biztos, hogy "kompatibilis" egymással a személyiségünk, a karakterünk.

Ha egy olyan közegben vagyunk, amelyben úgy érezzük, hogy lelkileg "kívülállók" vagyunk, egyfajta ürességérzet, érdektelenségérzet, elveszettségérzet lesz úrrá rajtunk, figyelmünk elkalandozik, azaz "gondolatban távol járunk". Az ilyen közegben könnyen előfordulhat, hogy nem értenek meg bennünket, éppen ezért nem azt kapjuk, amire szükségünk van, illetve ami jár nekünk. Úgy érezzük, hogy nincs közünk az egészhez, ez nem rólunk vagy hozzánk szól, azaz lehet hogy bizonyos oknál fogva látszólag összetartozunk, viszont külön világban élünk, aminek minimális vagy épp "elhanyagolható" a közös metszete.

Mindez így meglehetősen általánosnak és "sterilnek" tűnik, de ha az egyén ezt az idegenséget a családtagjai, közvetlen hozzátartozói között érzi, vagy az iskolában, ahová hosszú éveken át kell járnia, akkor az már egy nehéz ügy, hiszen az lelkileg megterhelő lehet számára, különösen akkor, ha nem kap segítséget ebben, és még inkább akkor, ha emiatt támadások érik és ő maga nincs lelkileg kellőképpen felkészülve arra, hogy megvédje magát.

Tapasztalataim szerint ahhoz, hogy ilyen esetben valaki megoldást találjon a helyzetére, ismernie kell önmagát és fel kell ismernie saját igényeit, hogy a benne lévő "űrt" be tudja tölteni "megfelelő tartalommal", azaz ha megtalálja azt a területet, amiben ki tud teljesedni és hasznossá tud válni, azaz ha meg tudja valósítani önmagát, illetve képes a saját útját járni. Úgy gondolom, ilyen helyzetben az adott közösségnek is megvan a felelőssége, főleg, ha az érintett gyermek, akinek személyisége éretlen, tudása pedig hiányos.

Társadalmi összefüggések közé helyezve a jelenséget elmondható, hogy a társadalmi intézményrendszer nem empatikus, hanem bürokratikus jellegű működési mechanizmusokon alapul, illetve erősen "az átlagra van optimalizálva". A rendszer emiatt csak korlátozott mértékben van tekintettel a "sorból kilógó", adott esetben az átlagot képességeiben messze meghaladó egyén "lelkivilágára", ahogy nem irányul arra sem szándék, hogy az egyén maga által pontosan fel nem ismert vágyait tudatosítani segítse, ez meghaladja a rendszer "képességeit".

//