Pszichológus után

The End képe

Nem részletezném, mi volt a pszichológusnál, mivel nem tudnék olyat mondani, amit a blogjaimban nem olvashattatok volna eddig. Lényegében azokat a problémáimat mondom el, amiket itt leírok nektek.

De azt el kell mondjam, hogy végig zokogtam az egy órát. Még akkor is folyt a könnyem, amikor már mentem fel a szobámba. Reméltem, hogy nem találkozok útközben senkivel, erre…

Már közel voltam a szoba ajtajához, mikor meghallottam szobatársamat jönni, akiről meséltem. Hallottam, hogy beszél valakihez, egyből tudtam, kihez. Úgy tudtam, egyszer felhozza volt barátját és alig hittem el, hogy pont akkor, amikor ki vagyok és sírok, mint atom, beállít vele. Szerencsére a folyosón félhomály volt, így nem láthatták az arcomat, odaköszöntem nekik és gyorsan beléptem a blokkba, az ajtó becsapódott utánam én meg beszaladtam a fürdőszobába, ahol magamra zártam az ajtót. Ebből már sejthették, hogy valami nincs rendben. A tükörben láttam, milyen vörös vagyok, le sem tudtam volna tagadni, hogy bőgtem. Kicsivel később kimentem, ők még ott voltak, látták, hogy nézek ki. Meg is fagyott a levegő. Szobatársam mosolyogva rám nézett, de azonnal el is komolyodott, mikor meglátta a kisírt szemeimet. Kérdezte, hogy mi a baj, én meg rávágtam, hogy semmi, és újra beviharzottam a fürdőbe átöltözni. Utána már hamar elmentek.

Nem hiszem el, hogy megláttak, olyan állapotban! Mintha a sors direkt ki akart volna szúrni velem! Este mikor hazafelé tartottam, csak húztam az időt, hogy minél később kelljen szembe néznem vele. Mikor visszaértem megint megkérdezte, minden rendben van-e. A válaszom újra igen volt. Annyira szarul éreztem magam emiatt, hogy egész este kerültem a tekintetét. Sőt még másnap is. Reggel újra megkérdezte, jól vagyok-e, válasz a szokásos „Persze!” volt. De mondta, hogy pedig látja rajtam, hogy nem. Már nem is igazán az volt bennem, hogy beszélnem kellett, hanem az, hogy szégyelltem, amiért gyenge pillanatomban láttak.

Tudtam megkérdi többi szobatársamat, nem tudják-e mi volt velem, ők is kérdezték, de nem mondtam semmit csak azt, hogy minden oké. Jövő héten is lesz még róla szó az biztos, főleg, ha ugyanígy viselkedem, hogy kerülöm a pillantását. Valamit mondanom kell majd, csak azt nem tudom, mit.

Hétvégén beszéltem telefonon barátnőmmel, rég hívott. Mikor leraktuk, annyira meg akartam írni neki, hogy voltam pszichológusnál, mert az, hogy úgy nézek ki, mint akinél minden rendben van, még nem azt jelenti, hogy tényleg. Ő még nem tudja, hogy ekkora lehet a baj, így csak nem bírtam rászánni magam, hogy töredelmes vallomást tegyek. Viszont az, hogy nem tud róla, azt bizonyítja, hogy profi színésznő vagyok, és jól megtudok téveszteni mindenkit.

Ennek dacára a szobatársammal való kis jelenet ennél szerencsétlenebbül nem is alakulhatott volna! Nagyon, nagyon, nagyon bánom!


Offline
Csatlakozott: 2018 jan 17

Az én gyerekem is így viselkedik. Hiába is kérdezném tőle, mi a baja, teljesen elzárkózik mindenfajta válaszadástól.

Egyszer végső tanácstalanságomban kipróbáltam én is, hogy nem kérdezek, csak elmondom. Pont ugyanezt. Elmondtam, hogy "Látom, valami baj van, nekem bármikor nyugodtan elmesélheted, ha szükséged van rá. Most akkor nem is kérdezek többet erről." Emlékeim szerint még hozzátettem azt is, én hogyan éreztem hasonló helyzetben, vagy hogy én mitől félek, mi az ami bántani szokott. Nem reagált rá semmit.

Aztán eltelt tán egy fél nap, akár több idő is, és hirtelen felszabadultan kezdte el mesélni a történetét. Mert ennyi idő kellett neki, hogy leülepítse a tőlem kapott információkat, impulzusokat....


PhilC

alabama írta:

Hú, nagyon jót írtál!!!!!!! Köszönöm szépen! Ezt fogom tenni.

Köszönöm a bizalmat. Smile Remélem, tényleg beválik!


Offline
Csatlakozott: 2018 jan 17

PhilC írta:

alabama írta:

Nekem a kisebbik gyerek olyan, hogy nem mond semmit és borzasztó. Hát hiába nézek rá, hiába kutatom magamban, hogy mi lehet a baj, a leghaloványabb fogalmam sincs, pedig amíg kicsi volt, sokszor már percekkel hamarabb tudtam, hogy mit fog mondani-kérdezni-válaszolni-csinálni.

Most meg itt állok, mint egy hülyegyerek, faggatom a saját gyerekemet, összevissza hülyeségeket kérdezek, nem tudok releváns kérdést feltenni és még rontok is a helyzeten, mert persze szeretné ő, ha érteném és bosszantja, elkeseríti, csalódást okoz neki, hogy hülyeségeket kérdezek.

Én a helyedben azzal próbálkoznék (és mondom ezt úgy, hogy én nem vagyok anya, szóval nem feltétlenül mérvadó, amit mondok, nulla tapasztalatom!), hogy semmit se kérdezgetnék a gyerek bajával kapcsolatosan. Néhány rövid mondatban valami olyasmit mondanék neki, hogy "Érzem, hogy valami problémád van. Szerettem volna kitalálni, de látod, folyton mellélővök. Ez nem azt jelenti, hogy nem szeretnék segíteni neked, vagy hogy nem érdekelsz. Úgy érzem, ha elmondanád, mi a baj, együtt meg tudnánk találni a megoldást. Ezért szeretném, ha valamikor majd elmondanád, mi a baj. Nem muszáj most. Nem muszáj azonnal. Amikor késznek érzed magad rá. Én mindig itt leszek, hogy meghallgassalak."
Hidd el, ha esetleg úgy is viselkedik eközben a közlésed közben, mint aki oda se figyel, belé fog égni, és megjegyzi, hogy veled lehet beszélni. És egyszer élni fog vele. Ezután a közlés után én pedig hanyagolnám a témát, és egyszerűen igyekeznék a lehető legtöbb időt tölteni vele. Egyszer úgy is fel fog oldódni, és elmondja, mi a baj. Akkor pedig már tudtok rá megoldást találni.

Hú, nagyon jót írtál!!!!!!! Köszönöm szépen! Ezt fogom tenni.


PhilC

alabama írta:

Teljesen beteg a mai világ. Évi 25 nap szabi? Jó, ott vannak a hétvégék és a 4 napos ünnepek. De ez nem embernek való. Egyszerűen nem erre találtak ki minket.

Én is csak hébe-hóba tudok talizni barátnőkkel. Igen, mindenki rohan és mindenki rengeteget dolgozik és mindenki kivan, mint a liba. 

Hát igen. Kíváncsi lennék, ha ilyen szempontból megkapirgálnánk, hány depressziós, szorongós stb. emberről derülne ki, hogy valójában csak kiégett és/vagy magányos...


PhilC

alabama írta:

Nekem a kisebbik gyerek olyan, hogy nem mond semmit és borzasztó. Hát hiába nézek rá, hiába kutatom magamban, hogy mi lehet a baj, a leghaloványabb fogalmam sincs, pedig amíg kicsi volt, sokszor már percekkel hamarabb tudtam, hogy mit fog mondani-kérdezni-válaszolni-csinálni.

Most meg itt állok, mint egy hülyegyerek, faggatom a saját gyerekemet, összevissza hülyeségeket kérdezek, nem tudok releváns kérdést feltenni és még rontok is a helyzeten, mert persze szeretné ő, ha érteném és bosszantja, elkeseríti, csalódást okoz neki, hogy hülyeségeket kérdezek.

Nálam a férjem szokott rosszul lenni attól, ha megpróbálom kitalálni, mi a baja. Meg én is tapasztaltam azt gyerekkoromban, anyám részéről, hogy próbálta belőni, mi a nyomorom, és elkezdte mondani a szerinte megoldást, én meg csak egyre jobban elkeseredtem, hogy ennyire nem értenek meg...

Szóval igen, így belegondolva senki se szereti, ha ennyire félreértik. Ilyen szempontból megértem a gyereked részéről a csalódást.

Én a helyedben azzal próbálkoznék (és mondom ezt úgy, hogy én nem vagyok anya, szóval nem feltétlenül mérvadó, amit mondok, nulla tapasztalatom!), hogy semmit se kérdezgetnék a gyerek bajával kapcsolatosan. Néhány rövid mondatban valami olyasmit mondanék neki, hogy "Érzem, hogy valami problémád van. Szerettem volna kitalálni, de látod, folyton mellélővök. Ez nem azt jelenti, hogy nem szeretnék segíteni neked, vagy hogy nem érdekelsz. Úgy érzem, ha elmondanád, mi a baj, együtt meg tudnánk találni a megoldást. Ezért szeretném, ha valamikor majd elmondanád, mi a baj. Nem muszáj most. Nem muszáj azonnal. Amikor késznek érzed magad rá. Én mindig itt leszek, hogy meghallgassalak."
Hidd el, ha esetleg úgy is viselkedik eközben a közlésed közben, mint aki oda se figyel, belé fog égni, és megjegyzi, hogy veled lehet beszélni. És egyszer élni fog vele. Ezután a közlés után én pedig hanyagolnám a témát, és egyszerűen igyekeznék a lehető legtöbb időt tölteni vele. Egyszer úgy is fel fog oldódni, és elmondja, mi a baj. Akkor pedig már tudtok rá megoldást találni.

(Pl. férjem is azt szokta csinálni, hogy megkérdezem tőle, mi a baj, mondja, hogy semmi, ha pedig megkérdezem még egyszer és még egyszer, akkor már a végén kiabál, hogy miért akarom én megmondani, hogy mit gondol, hiszen mondta, hogy nincsen semmi baja, és én ne mondjak rá ilyen dolgokat... mondom erre, hogy oké, akkor nincs bajod, és elkezdek totál más dolgokkal foglalkozni. Aztán egy vagy két nap múlva elkezdi mondani, hogy mi a baj. Smile És akkor szépen kitalálunk rá egy megoldást. Smile )


PhilC

The End írta:

Szerintem az h hallgatok a bizalmatlanságomból fakad, meg abból h nem szeretem ha gyengének látnak.
A legnagyobb gond az, hogy minden felém nyújtott kezet félreértelmezek, és elzárkózom előle. Úgy vagyok vele h csak idő kérdése mikor használnak fel ellenem olyat amit nem akarok. Meg aztán, minden apró dolgot támadásnak veszek és támadok, amikor nincs is mire, erre utólag jövök rá sajnos.
Semmilyen formában nem szeretek ezekről beszélni, kimondva szörnyű hallani. Ez a blogírás az egyetlen módja eddig ami bejött és nem ütközök nehézségbe h bármit de tényleg bármit leírjak úgy ahogy van.
Egyre inkább távolodok barátnőimtől is, az egyik eleve messze van, 5 éve h nem találkoztunk, a másik közel van, neki meg is nyíltam egy időszakban, megmutattam neki a blogjaimat Andromédaként. Aztán bekattant, hogy nem lesz ez így jó, h ő bármikor elolvashatja a legmélyebb dolgaimat. Kezdtem félni, szóval elhatároztam h véget vetek a dolognak, Andromédából The End lettem, és ő úgy tudja h már nem is vagyok itt fent egyáltalán. Amúgy is szakadék volt köztünk, amit én csak még inkább elmélyítettem, és megjátszom h minden jobb lett.
Már az is h a kommentek által ekkora figyelmet kapok mostanában tőletek, kicsit furcsa érzés. Velem nem szoktak ennyit foglalkozni.

The End, megértelek. Én is, ha józanul visszagondolok az életemre, azt látom, hogy 10 emberből 9 TÉNYLEG becsapott, átvert, kihasznált, elárult, elhagyott. A 10.-et meg már én kergettem el, abban a hiszemben, hogy éppen ő is ezt csinálja. Ettől függetlenül, utólag nagyon bánom, hogy elkergettem a 10.-et. Szégyellem magam, és hiányzik az illető által nyújtott segítő kéz.

Tudom, hogy furcsa, hogy ennyien figyelnek most rád. Furcsa talán az is, hogy pl. szobatársad megkérdezte, mi a baj. Mindenesetre ha most nem fogadod el a feléd nyújtott kezeket, később sokkal nehezebb lesz támaszt találnod, és oltárira sajnálni fogod, hogy elszalasztottad a lehetőségeket egy esetlegesen minőségibb emberi kapcsolatra.


Offline
Csatlakozott: 2018 jan 17

PhilC írta:

PhilC írta:

Én világéletemben chaten tudtam a leginkább megnyílni. Vagy smsben. Az e-mail sz@r, mert kiírod magadból a dolgokat, és várnád élből a vigasztalást, a támaszt, de sokszor a másik csak egy hét után olvassa el. :/

Saját gondolatomat továbbfűzve: igazából ezt a kommentelést és a fórumozást sem szeretem igazán. Ugyanazon okból: nem tudom, hogy a másik éppen jelen van-e, mikor fog válaszolni, fog-e egyáltalán válaszolni, miért nem válaszol, ha nem válaszol... az lesz csak a vége, hogy én kétpercenként csekkolom, hogy jött-e üzenetem, látom, hogy nem, nem jött semmilyen válasz, és egyre magányosabbnak érzem magam.

Rossz dolog igazából ez az internet. Ugyanolyan illúzió csak ez is, mint az import gyümölcs (amiben, mire ideér, több lesz a vegyszer, mint az íz), a MTF (man to female)-operáció, és még sok más.

Mikor egyetemista voltam, nap mint nap összetalálkoztam az évfolyamtárs barátaimmal, és amikor csak kedvem volt, fel tudtam hívni valakit telefonon, és meg tudtam vele beszélni egy találkozót. Most, ha megpróbálok valakit felhívni, mindenki csak dolgozik, vagy munka után pihen pl. a férjével/feleségével, vagy (gondolom) más barátaival van. Sokszor kíváncsi lennék, hogy másnak is ez-e a tapasztalata, más is csak ilyen nehezen tud-e elintézni a barátaival egy-egy személyes találkozót. Szóval a kérdés végül is feltéve: nektek is ez a tapasztalatotok? Ha nem, kíváncsi lennék, mit rontok én el.

Sokszor elgondolkozom azon, hogy vajon egy évtizedekkel ezelőtti faluban, ahol pl. a fél falu egyszerre ment ki aratni, szorosabb kötődésű kapcsolatokat élnék-e meg a körülöttem lévő emberekkel. Vagy ott is csak én lennék AZ antiszoc, és körülöttem ugyanúgy barátkozna mindenki mindenkivel. Csak velem nem.

Az utolsó két mondatodra: íme a nagy kedvenc, Tom Lehrer: She's My Girl. A beszélt bevezetőt (is) érdemes meghallgatni. "... although the man she loves is antisocial, alcoholic, physically repulsive or just plain unsanitary..." smiley .

https://www.youtube.com/watch?v=xfJiVwfoRkU

Szerintem jó dolog az internet - bizonyos embereknek. Másoknak meg nem jó. 

Mindenki rohan, mindenki rengeteget dolgozik. Régebben a parasztemberek és -asszonyok tavasztól őszig sokat dolgoztak (hozzáteszem, rengeteg egyházi ünnepnap volt, amikor nem dolgoztak), ősztől tavaszig viszont pihi volt. Teljesen beteg a mai világ. Évi 25 nap szabi? Jó, ott vannak a hétvégék és a 4 napos ünnepek. De ez nem embernek való. Egyszerűen nem erre találtak ki minket. A munkások élete mindig is borzalmas volt és még mindig az. Ezt lehetne párhuzamba állítani a mai világ által felállított követeléssel, hogy dolgozz így, azaz látástól vakulásig, összerogyásig. Olvastam például Jack London novelláját egy fiatal fiúról, aki gyárban dolgozott és egyszer beteg lett, hetekig nem tudott felkelni. Amikor meggyógyult, fogta magát és lelépett. Egész egyszerűen mindent (és mindenkit) hátra hagyott. 

Én is csak hébe-hóba tudok talizni barátnőkkel. Igen, mindenki rohan és mindenki rengeteget dolgozik és mindenki kivan, mint a liba. 


Offline
Csatlakozott: 2018 jan 17

PhilC írta:

alabama írta:

Próbálj meg egy kicsit megnyugodni. Ezek szerint a szobatársaid nem érzéketlenek. Kizártnak tartom, hogy csak úgy, kíváncsiságból kérdezősködjenek. Nem lehet, hogy segíteni akarnak? És nekem ezt olyan rossz olvasni, hogy nem mondod el senkinek, hogy mi van veled. Miért nem? Néma gyereknek... (anyja sem érti a szavát).

Ez a "Néma gyerek..."-es mondás nekem mindig annyira fájdalmas volt, de sosem tudtam jól megfogalmazni, hogy miért. Aztán Ottlik Iskola a határon c. regényében kaptam meg a választ. Medve Gábor, a főszereplő gondolkodik így:

„Néma gyereknek az anyja sem érti szavát.” Ez volt a baja. Ebben a buta közmondásban benne volt minden baja. Olyan világban szeretett volna élni, ahol mindenki érti még a néma gyereket is. Magyarázkodás nélkül. Mindig bízott is benne, anélkül hogy sokat gondolkozott volna fölötte, hogy valamilyen különb és rejtelmesebb megértés köti össze az egyik embert a másikkal, mint a szavak és a cselekedetek.

Sajnos azonban nem, sokszor nem értjük meg egymást szavak nélkül. És kemény munka ezt elfogadni. Hogy az anyánk, a szerelmünk, a legközelebbi barátunk sem ért meg minket szavak nélkül. Kicsit könnyebb feldolgozni, ha rájövünk, hogy igazából mi se tudjuk megérteni a másikat szavak nélkül. Sajnos kell ez az eszköz. Mint ahogy a szavak nélküli megértés sem egy eszköztelen megértés: kell hozzá a tekintet, a mimika, a gesztikuláció... aki arra vágyik, hogy szavak nélkül megértsék, igazából arra vágyik, hogy nulla eszköz bevonásával értsék meg. Hogy igazából még a tekintetét se kelljen bevetnie stb. Rájöttem, hogy mikor én így gondolkodom, valójában "átsugározni" szeretném a másikba az érzéseimet. Teljes egészében átültetni a másikba az egész élményt, kereken, úgy, ahogy van. Tehát nem azzal van a baj, hogy a konkrét üzenetet át akarjam ülteni a másikba. Hanem azzal, hogy ehhez eszközöket kell használnom. És tegyem ezt úgy, hogy tudom, hogy nem használom jól az eszközeimet, és ha erőt veszek magamon, elkezdem mondani a bajomat, és a végén kiderül, hogy nem, nem tudom megértetni magamat, akkor főleg mínuszban leszek energia és megértés szempontjából is.

Ezt megint köszönöm.

Nekem a kisebbik gyerek olyan, hogy nem mond semmit és borzasztó. Hát hiába nézek rá, hiába kutatom magamban, hogy mi lehet a baj, a leghaloványabb fogalmam sincs, pedig amíg kicsi volt, sokszor már percekkel hamarabb tudtam, hogy mit fog mondani-kérdezni-válaszolni-csinálni.

Most meg itt állok, mint egy hülyegyerek, faggatom a saját gyerekemet, összevissza hülyeségeket kérdezek, nem tudok releváns kérdést feltenni és még rontok is a helyzeten, mert persze szeretné ő, ha érteném és bosszantja, elkeseríti, csalódást okoz neki, hogy hülyeségeket kérdezek.


Offline
Csatlakozott: 2018 jan 17

PhilC írta:

alabama írta:

Szerintem ez egyéni.

Nekem van olyan barátnőm, akivel email-t írunk, csetelünk, telefonon beszélgetünk és személyesen találkozunk. Mindegyik teljesen más élmény. Nekem sokszor jobban esik telefonon beszélni (bár alapjában véve nem szeretek telefonálni). Mondanivalótól függ. Van, amikor egészen mély beszélgetések pont a telefonban hangzanak el. 

Van, aki csetelni szeret, van, aki telefonon beszélni, van, aki személyesen találkozni. Én mindhármat szeretem.

Az email az egyetlen, ami tényleg kicsit steril, személytelen.

Én világéletemben chaten tudtam a leginkább megnyílni. Vagy smsben. Az e-mail sz@r, mert kiírod magadból a dolgokat, és várnád élből a vigasztalást, a támaszt, de sokszor a másik csak egy hét után olvassa el. :/

Mélre válaszolni ma már nem szokás. Azért hála vannak kivételek.

Sms... na úgy még nem kommunikáltam. Asszem nem is fogok. Illetve dehogynem! Pont most kaptam ezt a tanácsot, hogy egyik családtagommal próbáljak meg így beszélni.


Offline
Csatlakozott: 2018 jan 17

Tudod, az a baj, hogy ha "eljátszod", hogy minden rendben van, akkor nagyon nehéz utána bármi együttérzést elvárnod a környezetedtől.

Mert egyrészt ha azt látják, hogy nincsenek gondjaid, egy idő után nem is kérdeznek róluk, megpróbálják elhinni, hogy tényleg minden rendben veled. Másrészt - és szerintem ez a sokkal jellemzőbb - senki sem elég jó színész ahhoz, hogy ne lehessen átlátni rajta. Az emberek ösztönösen érzékelik a testbeszédedből, a metakommunikációdból, hogy valamit titkolsz előlük, és ez automatikusan disszonanciát okoz bennük veled kapcsolatban. Mert érzékelik a bizalom hiányát.

Szerintem próbálj leszokni erről, szép lassan és fokozatosan, és főleg ne erősítsd magadban a büszke öntudatot, hogy te milyen teheséges színésznő vagy. Mert ez az út is vezet valahová, csak éppen leginkább lefelé, egyre mélyebbre és mélyebbre visz....


Offline
Csatlakozott: 2016 aug 7

Szerintem az h hallgatok a bizalmatlanságomból fakad, meg abból h nem szeretem ha gyengének látnak.
A legnagyobb gond az, hogy minden felém nyújtott kezet félreértelmezek, és elzárkózom előle. Úgy vagyok vele h csak idő kérdése mikor használnak fel ellenem olyat amit nem akarok. Meg aztán, minden apró dolgot támadásnak veszek és támadok, amikor nincs is mire, erre utólag jövök rá sajnos.
Semmilyen formában nem szeretek ezekről beszélni, kimondva szörnyű hallani. Ez a blogírás az egyetlen módja eddig ami bejött és nem ütközök nehézségbe h bármit de tényleg bármit leírjak úgy ahogy van.
Egyre inkább távolodok barátnőimtől is, az egyik eleve messze van, 5 éve h nem találkoztunk, a másik közel van, neki meg is nyíltam egy időszakban, megmutattam neki a blogjaimat Andromédaként. Aztán bekattant, hogy nem lesz ez így jó, h ő bármikor elolvashatja a legmélyebb dolgaimat. Kezdtem félni, szóval elhatároztam h véget vetek a dolognak, Andromédából The End lettem, és ő úgy tudja h már nem is vagyok itt fent egyáltalán. Amúgy is szakadék volt köztünk, amit én csak még inkább elmélyítettem, és megjátszom h minden jobb lett.
Már az is h a kommentek által ekkora figyelmet kapok mostanában tőletek, kicsit furcsa érzés. Velem nem szoktak ennyit foglalkozni.


PhilC

PhilC írta:

Sokszor elgondolkozom azon, hogy vajon egy évtizedekkel ezelőtti faluban, ahol pl. a fél falu egyszerre ment ki aratni, szorosabb kötődésű kapcsolatokat élnék-e meg a körülöttem lévő emberekkel. Vagy ott is csak én lennék AZ antiszoc, és körülöttem ugyanúgy barátkozna mindenki mindenkivel. Csak velem nem.

Na, én időközben tökéletesen lehangoltam magamat. Smile Bocsánat, hogy szétpofáztam a saját problémáimmal a blogbejegyzésedet, The End. Ettől függetlenül, amit a medvés kommentben írtam, komolyan gondoltam. Fogadd meg, kérlek.

Most mennem kell, úgyhogy kivakarom magamat ebből az illúzióból. Azaz az internetből. Folyt. köv.


PhilC

PhilC írta:

Én világéletemben chaten tudtam a leginkább megnyílni. Vagy smsben. Az e-mail sz@r, mert kiírod magadból a dolgokat, és várnád élből a vigasztalást, a támaszt, de sokszor a másik csak egy hét után olvassa el. :/

Saját gondolatomat továbbfűzve: igazából ezt a kommentelést és a fórumozást sem szeretem igazán. Ugyanazon okból: nem tudom, hogy a másik éppen jelen van-e, mikor fog válaszolni, fog-e egyáltalán válaszolni, miért nem válaszol, ha nem válaszol... az lesz csak a vége, hogy én kétpercenként csekkolom, hogy jött-e üzenetem, látom, hogy nem, nem jött semmilyen válasz, és egyre magányosabbnak érzem magam.

Rossz dolog igazából ez az internet. Ugyanolyan illúzió csak ez is, mint az import gyümölcs (amiben, mire ideér, több lesz a vegyszer, mint az íz), a MTF (man to female)-operáció, és még sok más.

Mikor egyetemista voltam, nap mint nap összetalálkoztam az évfolyamtárs barátaimmal, és amikor csak kedvem volt, fel tudtam hívni valakit telefonon, és meg tudtam vele beszélni egy találkozót. Most, ha megpróbálok valakit felhívni, mindenki csak dolgozik, vagy munka után pihen pl. a férjével/feleségével, vagy (gondolom) más barátaival van. Sokszor kíváncsi lennék, hogy másnak is ez-e a tapasztalata, más is csak ilyen nehezen tud-e elintézni a barátaival egy-egy személyes találkozót. Szóval a kérdés végül is feltéve: nektek is ez a tapasztalatotok? Ha nem, kíváncsi lennék, mit rontok én el.

Sokszor elgondolkozom azon, hogy vajon egy évtizedekkel ezelőtti faluban, ahol pl. a fél falu egyszerre ment ki aratni, szorosabb kötődésű kapcsolatokat élnék-e meg a körülöttem lévő emberekkel. Vagy ott is csak én lennék AZ antiszoc, és körülöttem ugyanúgy barátkozna mindenki mindenkivel. Csak velem nem.

 


PhilC

alabama írta:

Próbálj meg egy kicsit megnyugodni. Ezek szerint a szobatársaid nem érzéketlenek. Kizártnak tartom, hogy csak úgy, kíváncsiságból kérdezősködjenek. Nem lehet, hogy segíteni akarnak? És nekem ezt olyan rossz olvasni, hogy nem mondod el senkinek, hogy mi van veled. Miért nem? Néma gyereknek... (anyja sem érti a szavát).

Ez a "Néma gyerek..."-es mondás nekem mindig annyira fájdalmas volt, de sosem tudtam jól megfogalmazni, hogy miért. Aztán Ottlik Iskola a határon c. regényében kaptam meg a választ. Medve Gábor, a főszereplő gondolkodik így:

„Néma gyereknek az anyja sem érti szavát.” Ez volt a baja. Ebben a buta közmondásban benne volt minden baja. Olyan világban szeretett volna élni, ahol mindenki érti még a néma gyereket is. Magyarázkodás nélkül. Mindig bízott is benne, anélkül hogy sokat gondolkozott volna fölötte, hogy valamilyen különb és rejtelmesebb megértés köti össze az egyik embert a másikkal, mint a szavak és a cselekedetek.

Sajnos azonban nem, sokszor nem értjük meg egymást szavak nélkül. És kemény munka ezt elfogadni. Hogy az anyánk, a szerelmünk, a legközelebbi barátunk sem ért meg minket szavak nélkül. Kicsit könnyebb feldolgozni, ha rájövünk, hogy igazából mi se tudjuk megérteni a másikat szavak nélkül. Sajnos kell ez az eszköz. Mint ahogy a szavak nélküli megértés sem egy eszköztelen megértés: kell hozzá a tekintet, a mimika, a gesztikuláció... aki arra vágyik, hogy szavak nélkül megértsék, igazából arra vágyik, hogy nulla eszköz bevonásával értsék meg. Hogy igazából még a tekintetét se kelljen bevetnie stb. Rájöttem, hogy mikor én így gondolkodom, valójában "átsugározni" szeretném a másikba az érzéseimet. Teljes egészében átültetni a másikba az egész élményt, kereken, úgy, ahogy van. Tehát nem azzal van a baj, hogy a konkrét üzenetet át akarjam ülteni a másikba. Hanem azzal, hogy ehhez eszközöket kell használnom. És tegyem ezt úgy, hogy tudom, hogy nem használom jól az eszközeimet, és ha erőt veszek magamon, elkezdem mondani a bajomat, és a végén kiderül, hogy nem, nem tudom megértetni magamat, akkor főleg mínuszban leszek energia és megértés szempontjából is.

The End! Azt kell megértened, hogy aki ennyire tud színészkedni, az igenis tudja, hogyan kell sikeresen kommunikálni, és tudja, hogyan kell elérnie a kommunikációs céljait. Csak te rossz célokat választottál. El akarsz bújni. Persze, félsz az újabb pofonoktól, talán nem is viselnéd el az újabbakat. Én is emlékszem rá, hogy pl. mikor középiskolás voltam, egyszer iszonyatosan összeszedtem az erőmet, és kifakadtam egy barátnőmnek. Ő meg erre azt mondta, hogy nem érti, mit hisztizek, és uralkodhatnék egy kicsit magamon. Nagyon rossz visszajelzés volt. De aztán mástól meg teljesen pozitív visszajelzést kaptam. Megkérdezte, mi bajom, és időt fordított rám. De ez az ember is csak akkor tudta meg, hogy egyáltalán bajom van, mikor egyszer összeszedtem az erőmet, és beszámoltam neki.

Sajnos nincs olyan, hogy minden TÖKÉLETES színészkedésed ellenére csak úgy melléd sodródjon az, aki egyszer csak minden dolgodon átlát, és tökéletesen megért. Ilyen van a filmekben, irodalmi művekben, de ez megtévesztő. Úgy érzékeljük ezeket az irodalmi stb. történéseket, mintha ez a valóságban is megtörténhetne. De valójában egyetlen ember írja a sok-sok karakterét, és ha az egyik karaktere megérti a másikat, az is csak a szerző azon vágyából ered, hogy bárcsak így működnének az emberek... sajnos nem működnek így. Ha nyíltan segítséget kérsz, akkor sok embertől kaphatsz támogatást (és sokkal kevesebbtől elutasítást - ez utóbbiakat pedig próbáld meg elfelejteni, tudom, nem könnyű, de el kell), ha senkitől se kérsz segítséget, akkor kevés ember rá fog kérdezni, mi a baj, de ha senkitől se kérsz segítséget, és még el is játszod, hogy jól vagy, senki még csak MEGSEJTENI se fogja, hogy rosszul vagy, "csupán" lesz két életed... az egyikben te leszel az, aki mindig gondtalan, és akit ezért mindenki kedvel, akihez úgy fordulnak az emberek, mint az Ő támaszukhoz... a másikban pedig ott maradsz magányosan, meg nem értetten, és a kérdés csak az, hogy meddig marad meg benned a remény, hogy a SZERENCSE folytán egyszer a két életed mégis összeér....

Nem fognak összeérni, ha folyton ellene teszel. Tudom, hogy kevés az energiád, tudom, hogy sok pofon ért. De sajnos mindezek után is, ha azt szeretnéd, hogy megértsenek, neked is, és aktívan tenned kell. Jó lépés már az is, hogy itt vagy. Ez azt jelenti, hogy ha a könnyebb fronton is, de keresed a megértést és az emberi kapcsolatokat. Itt az idő, hogy a nehezebb fronton is megtedd ezeket a lépéseket. Mert ez hoz csak igazi gyógyulást.


PhilC

alabama írta:

Szerintem ez egyéni.

Nekem van olyan barátnőm, akivel email-t írunk, csetelünk, telefonon beszélgetünk és személyesen találkozunk. Mindegyik teljesen más élmény. Nekem sokszor jobban esik telefonon beszélni (bár alapjában véve nem szeretek telefonálni). Mondanivalótól függ. Van, amikor egészen mély beszélgetések pont a telefonban hangzanak el. 

Van, aki csetelni szeret, van, aki telefonon beszélni, van, aki személyesen találkozni. Én mindhármat szeretem.

Az email az egyetlen, ami tényleg kicsit steril, személytelen.

Én világéletemben chaten tudtam a leginkább megnyílni. Vagy smsben. Az e-mail sz@r, mert kiírod magadból a dolgokat, és várnád élből a vigasztalást, a támaszt, de sokszor a másik csak egy hét után olvassa el. :/


Offline
Csatlakozott: 2018 jan 17

szabadesés írta:

annyira nagyon sajnálom, hogy ilyen erősek a félelmeid, megbénítanak, és nem látod meg tőlük, mennyire sokan aggódnak érted.

azok az emberek is, akikről nem is feltételeznéd.

sok munkád van még hátra, de nagyon szeretném, ha sikerülne.

nagyon mély gödörből kell kimásznod. nagyon-nagyon sok türelem és bátorság kell hozzá. kitartás és bizalom.

kérlek hidd el végre, hogy akik nyújtják feléd a kezüket, segíteni akarnak neked és nem megütni. bízz bennük egy kicsit.

hívd fel a barátnődet, és ha van esetleg rá lehetőség, találkozzatok személyesen. a levél, de a telefon is nagyon személytelen. elsőre könnyebbnek tűnik, de nem az. jobb, ha minél hamarabb túlesel rajta, meg fogsz könnyebbülni. és meglátod, sokkal könnyebb, amikor már nem vagy egyedül a bajoddal...

Szerintem ez egyéni.

Nekem van olyan barátnőm, akivel email-t írunk, csetelünk, telefonon beszélgetünk és személyesen találkozunk. Mindegyik teljesen más élmény. Nekem sokszor jobban esik telefonon beszélni (bár alapjában véve nem szeretek telefonálni). Mondanivalótól függ. Van, amikor egészen mély beszélgetések pont a telefonban hangzanak el. 

Van, aki csetelni szeret, van, aki telefonon beszélni, van, aki személyesen találkozni. Én mindhármat szeretem.

Az email az egyetlen, ami tényleg kicsit steril, személytelen.


Offline
Csatlakozott: 2018 jan 17

annyira nagyon sajnálom, hogy ilyen erősek a félelmeid, megbénítanak, és nem látod meg tőlük, mennyire sokan aggódnak érted.

azok az emberek is, akikről nem is feltételeznéd.

sok munkád van még hátra, de nagyon szeretném, ha sikerülne.

nagyon mély gödörből kell kimásznod. nagyon-nagyon sok türelem és bátorság kell hozzá. kitartás és bizalom.

kérlek hidd el végre, hogy akik nyújtják feléd a kezüket, segíteni akarnak neked és nem megütni. bízz bennük egy kicsit.

hívd fel a barátnődet, és ha van esetleg rá lehetőség, találkozzatok személyesen. a levél, de a telefon is nagyon személytelen. elsőre könnyebbnek tűnik, de nem az. jobb, ha minél hamarabb túlesel rajta, meg fogsz könnyebbülni. és meglátod, sokkal könnyebb, amikor már nem vagy egyedül a bajoddal...


Offline
Csatlakozott: 2018 jan 17

Próbálj meg egy kicsit megnyugodni. Ezek szerint a szobatársaid nem érzéketlenek. Kizártnak tartom, hogy csak úgy, kíváncsiságból kérdezősködjenek. Nem lehet, hogy segíteni akarnak? És nekem ezt olyan rossz olvasni, hogy nem mondod el senkinek, hogy mi van veled. Miért nem? Néma gyereknek... (anyja sem érti a szavát). A pszichológus is arra van, hogy mindent elmondj neki. A barátnőid is arra vannak, hogy mindent elmondj nekik. Különben miért a barátnőid? A szobatársaival már nyilván óvatos az ember.

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges

Megosztás Viberen