Kiwi

,,Amikor kiért az utcára,nem védekezett a szakadó eső ellen.Lassan eljutott a tudatáig,amit közben mindvégig igyekezetem  távol tartani magától,hogy őt most megalázták.A világgal szemben magtanult már védekezni, és itt most sebezhetően és gyanutlanul hagyta,hogy megalázzák,mert azt hitte,ezen a helyen nem kell felggüsztenem magamban a szeretetet. Jól tudom,hogy most majdnapokig ,hetekig talán hónapokig is eltartó depressziónak kell elébe néznem.

Bizonytalanul mozgott a tülkölő autók között.Az épitkezés okozta káoszban káromkodások kísértek át a tóloldalra.Nem volt benne tartás.Elindult vissza az aluljáró irányába,le a lépcsőn,tétován állt egy kicsit,hírtelen nem tudta,merre kell mennie."

 

,,Kívülról látta magát.Évekkel korábban egy súlyos depresszió mélyén elsajátította az önmagától való távolságtartást.Megtanulta kívülről figyelni saját magát,érzelmileg függetlenedve testétől.Lassan elszakadt a gyógyszerektől,amelyek megajándékozták az élet kockázatmentes elviselésével.A mély depresszió olyasmi,mint a halál.Mintha egy tökéletesen elszigetelt üvegablak mögött állna.Nem ér el hozzá semmi.Figyeli, ahogy az élet elvonul előtte.Az élet,amely valahol kint van,ott,túl a biztonságot adó üvegen.Majdnem szomorú,ahogy látja elsuhanni a saját életét.Látja,a szeretteit,akiket nem tud szeretni.És látja közöttük magát,visszaverődve az üvegen.De nem érez fájdalmat,csupán érzékeli az érzések helyét."

 Borbély Szilárd: Árnyképrajzoló

 

"Megyünk a járdán, és didergek. Mindig didergek. Fázik a kezem, meg a cipőben a lábujjam. A drótkerítés lyukaiban a pókhálókat kirajzolja a zúzmara. Most jól láthatóak a kusza vonalak. Azt játszom, hogy a mutatóujjam hegyét beledöföm, és akkor varázsütésre eltűnnek.

 

Mindig fázom, fogom az anyám kezét. Az ő keze meleg, az enyém jéghideg. Ha valamit cipel, akkor zsebre dugom a kezem. Mindig cipel valamit. Ilyenkor a zsebemben melegítem az ujjaimat. Fáznak a körmeim. Nem értem, hogyan fázhat a köröm.

 

Ezen gondolkodom, miközben igyekszem lépést tartani anyámmal. Nyáron aratás után kalászt szedni megyünk. Arra gondolok, hogy de jó lenne, ha nyár lenne már. Legtöbbet a tarló szélén lehet találni. Akkor legalább meleg van. Olyankor meg azt nem szeretem. „Nektek semmi se jó. Ha a seggeteket tűvel szurkálnák, annak se örülnétek”, mondja anyám. És nevet hozzá. Mintha vicceset mondott volna. Pedig nem az.

 

Megyünk a járdán, és didergek. Mindig didergek. Fázik a kezem, meg a cipőben a lábujjam. A drótkerítés lyukaiban a pókhálókat kirajzolja a zúzmara. Most jól láthatóak a kusza vonalak. Azt játszom, hogy a mutatóujjam hegyét beledöföm, és akkor varázsütésre eltűnnek. Elég egy szálat elszakítani, hogy szétomoljon az egész. A szálak elszakadnak, a zúzmara kristálycukorra emlékeztető szemcséi lehullnak a földre. A drót zörgése miatt néha a kutyák is előszaladnak. Ha anyám hagyja, akkor botot vagy pálcát húzok végig a dróton. Ilyenkor a legtöbbnek nincs kedve ugatni."

 

(Borbély Szilárd: Nincstelenek)

 

"Megyünk a járdán, és didergek. Mindig didergek. Fázik a kezem, meg a cipőben a lábujjam. A drótkerítés lyukaiban a pókhálókat kirajzolja a zúzmara. Most jól láthatóak a kusza vonalak. Azt játszom, hogy a mutatóujjam hegyét beledöföm, és akkor varázsütésre eltűnnek.

 

 

 

Mindig fázom, fogom az anyám kezét. Az ő keze meleg, az enyém jéghideg. Ha valamit cipel, akkor zsebre dugom a kezem. Mindig cipel valamit. Ilyenkor a zsebemben melegítem az ujjaimat. Fáznak a körmeim. Nem értem, hogyan fázhat a köröm.

 

 

 

Ezen gondolkodom, miközben igyekszem lépést tartani anyámmal. Nyáron aratás után kalászt szedni megyünk. Arra gondolok, hogy de jó lenne, ha nyár lenne már. Legtöbbet a tarló szélén lehet találni. Akkor legalább meleg van. Olyankor meg azt nem szeretem. „Nektek semmi se jó. Ha a seggeteket tűvel szurkálnák, annak se örülnétek”, mondja anyám. És nevet hozzá. Mintha vicceset mondott volna. Pedig nem az.

 

 

 

Megyünk a járdán, és didergek. Mindig didergek. Fázik a kezem, meg a cipőben a lábujjam. A drótkerítés lyukaiban a pókhálókat kirajzolja a zúzmara. Most jól láthatóak a kusza vonalak. Azt játszom, hogy a mutatóujjam hegyét beledöföm, és akkor varázsütésre eltűnnek. Elég egy szálat elszakítani, hogy szétomoljon az egész. A szálak elszakadnak, a zúzmara kristálycukorra emlékeztető szemcséi lehullnak a földre. .............................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................."

 

 

 

 

 

 

 Dr Borbély Szilárd (Fehérgyarmat, 1964 november 7-Debrecen, 2014 február 19)

//