Még egy hete ultimátumot írtam a Jóistennek, hogy vagy mutassa meg, hogy miért érdemes élnem, vagy pusztítson el végre.
Asszem ma viszont ünnepélyesen lemondok arról, hogy a továbbiakban értelmet keressek, reméljek az élettől bármit is. Megnyugvást várok ettől, tehertől szabadulást, nem depis ágybanfekvős-nemfürdős életet.
Görcsösen vártam minden nap, már a meghülyülésig, hogy majd egyszer megtudom, miért érdemes élni.
Ne mondja senki, hogy értelme kell, hogy legyen. Vannak jó pillanatok, szerzünk örömet másnak és magunknak, de nem erről szól ez az egész, szerintem.
Legofigurák vagyunk egy legovilágban, ahol játszmázunk folyamatosan, mintha élnénk, és bizonygatni próbáljuk a fontosságunkat. Minek?
Élünk, aztán valamikor meghalunk. Nem kell ezt sem erőltetni, megtörténik és kész.
Győzködjük egymást vagy éppen bennünket akarnak meggyőzni, hogy mitől legyen érdemes élnünk. Tonnányi könyv van, életmodellek, tanfolyamok, élni-akarás erőltetések. Nem kell.
Nekem nem.
Majdnem meghaltam négyszer is, aztán nem sikerült, amit szinte bántam is, de ugyanaz ment tovább, hogy emiatt bűntudatot kell éreznem, meg lehetőségeket egy boldogabb új életre. Nem lett boldogabb, csak görcsösebb. A mentális betegség bűntudatot is generál, hogy miért nem tudok örülni, élvezni a naplementét, az olvasást, az ebédet stb.
(Talán ami biztos érdemes, az az alvás és az álmodás (nem rémálmokkal)).
Szenvedni sem kell ugyanígy. Bár ez sajnos gyakrabban jár az élet folyásával együtt.
Élek és kész, így vagy úgy, egyszer vége lesz. Ha nyomot hagytam volna, az sem túl fontos.
Az állatok megszületnek, esznek, játszanak, alszanak, párzanak, valahogy elpusztulnak. Ebben sem látok értelmet, de ez van. Ők nem gondolkodnak ezen.
Gondolom sokan vitatják az írásomat, de én főleg magamnak írtam, hogy talán megbékélek az életemmel végre.