röviden, tömören, Tisza Kata ír hasonlókat a legújabb könyvében: akik nem sírnak rendesen, én csak szárnypróbálgatok

- Elvesztettem! - mondom a pszichológusnak. 
- Mikor volt meg? Megvolt egyáltalán magának bármikor korábban ? - kérdez vissza. Döbbent csend, mert így még senki nem vezetett rá, de megjelenik bennem valamiféle fura fájdalom. 
- Nem! - szólok halkan. 
- Akkor hogy tudta volna elveszíteni ha meg se volt? 
Csak ülök ott magamba mélyedten és lassan megértem ; egy illat, egy érintés, senki nem helyettesíthet téged. Talán már te is érzed: Elvesztettem. Te is tudod, nincs visszaút. Talán véglegessé váltunk. Már túlságosan félek tőled és átlátom a színházat aminek színpadára kényszerítettél. Egyszer egy női csoportban játékosan labdáztunk és mikor hozzám ért a labda, a kérdés is: szeretlek e ... én se tudtam rá válaszolni, őszintén, zavartan magyaráztam, ahogy te se tudtál mikor a te anyád a kórházi ágyról megkérdezte szereted e . Csak figyeltelek, csendben, figyeltem a zavarod és egyszeriben megértettem sok mindent. Van, hogy azt se tudjuk biztosan, tudunk e szeretni. Nem tanultuk meg, honnan is tudhatnánk ?