Merengésben úszó apró éji lények világítják be az erdőt.

Minden hang, minden pillanat. Ékkőként hasít belém a tudat.

Kergetőznek. Kergetőzik a tajték és a kétségbeesés.
Hullámzó part nélkül hömpölygő folyó.

Lappangó mocsárban hangtalan fájdalom. Zúgó kereszttűz viharos napokon. Álmok. Álmok. Álmok szüntelen.

Van egy végeláthatatlan mező. Tele élettel. Aranyló naplemente és napnyugta színezi ki minden részletét.

Rothadó lepel alatt alszik a nyugvó madár. Szárnya sebesen, oltalma nincs.

Valaha egyszer még ott álltam az ajtó előtt. Valaha egyszer úgy láttam, csak egy kis ajtó. Fából.

Hangotok őszinte szavakká érett most, hogy a végére értünk.

Fájó szívvel gondolok Rád egyetlen reményem.

Nem számít semmi? Vagy csak egyszerűen máshogy kéne tekinteni?