Az erdő mellett sétáltunk napokon keresztül,te mindig akkor találtad ki,hogy menjünk be mikor már beesteledett.Csak annyit jegyeztél meg,hogy nem akarlak követni,azt elfelejtetted,hogy világosban veled tartottam volna és ott volt az a hatalmas pocsolya,együtt néztük,te elkezdtél mesélni a végtelenről,de annyira belemerültél a saját mesédbe,hogy nem láttad amint én megpillantom benne a madárrajt,az elvonuló felhőket,a gyönyőrű,színes égboltot.

  Nem és nem és ha ezerszer megkérdezel akkor sem fogom utálni a havat,mert miatta sáros lesz minden,arról nem a hópelyhek tehetnek és a virágokat sem mert, egyszer valaki eltaposta azt amit közösen ültettünk.Igen,nagyon rosszul esett és dühös voltam,de amit meglehetett menteni azt megmentettem és most ott vannak és ha rájuk nézek magamat is látom azokban a virágokban,hogy mennyire szép lett mikor elkészült és már nem fáj,mert azóta ezer virágot kaptam mástól még tőled is,de látod? Neked az sem jelent sokat,de ez ne az én bajom legyen,meghagyom neked és az égig érő fenyőt sem fogom utálni mert időnként eltakarja a holdat!