hogy végsősoron az ember létezése zsigeri szinten a szeretetből táplálkozik,
láthatod mennyire abnormálisan képes funkcionálni, ha évek, félrecsúszott évtizetek rétegei omlanak az egészséges elme emlékére, 
csak szeretnék nyugton feküdni, hogy elvégezze végre valaki a bemetszést, hogy lassan kiáramoljon belőlem a rothasztó félelem és az elektromos kisülések az agyamban kíméljenek, elcsituljon az önmagában onanizáló gyűlölet, ami cafatjaira tépi a személyiségem meghasadt parcelláinak nevetséges paródiáját,
hogy a koponyám ne visszhangozza újra meg újra ugyanazokat az ismétlődő pokoli mantrákat, 
hogy minden szóra azt hiszem az utolsó, amit el bírok viselni,
és mennyire kegyetlen a mindig megújuló élni akarás, 
az ösztön, hogy magamhoz öleljem azt a taknyos kiszolgáltatott gyermeket, 
aki vagyok, 
hogy ne szopják tovább a fekélyeimet a vergődő őrület döglegyei, 
hogy legyen végre tiszta, tovább nem osztható, visszább nem fejthető, önmagától messzebb nem menekülő a lét 
hogy ne kelljen szánnom magam ahogy könyörületért esedezem a saját véremet kaparva a földbe,
alázatosan és megtörve de belélegezni egy utolsó görcsös kapaszkodással
a kegyes feloldozást