Metzger92

Belépett: 2 év
Rólam:

17 éves koromban teljesen véletlenül megtudtam, hogy örökbefogadott vagyok. Mondanám, hogy így kezdődött, de nem. Ott kezdődött, hogy az első emlékem az önbántalmazásról szól. Már 4-5 évesen fájdalmat okoztam magamnak. Ez máig elkísér. Vágok, szúrok, égetek, bármi... a lábamon. Valamiért azt szemeltem ki. Ez van. Úgysem vagyok normális, ezen már kár fennakadni. Állandóan szorongtam, már kisgyerekként is.... mindig volt bennem valami... valami óriási üresség. Hiányérzet. Fájdalom. És félelem. Félelem az elhagyatástól... Anyuékat nem engedtem dolgozni menni, hisztiztem, pedig nem egyedül akartak hagyni... de nem lehetett. Nem félórás hiszti volt. Sosem adtam fel. Az túl nagy fájdalom lett volna. Óvodába sem jártam igazán. Első nap előbb értem haza, mint anyu. Pedig rögtön hazaindult, amikor otthagyott. Aztán olyan szorongásos tüneteket produkáltam, hogy pár hónap után kivettek. Otthon viszont mindig egyedül voltam. Kínoztam magam, játszottam... mindig a fejemben éltem. Gyerekkoromban is. És ma is. Csak ma már jól eltudom adni magam legalább. Akkor még nem tudtam... az iskolában sem. Ki is közösítettek. Csúfoltak, zaklattak, terrorizáltak... bántottak. Röpke 10 év volt, nem vészes. Aztán szerelmes lettem.... látens persze. Egyszer nem szóltam hozzá. Olyan érzelmi hullámvasút kezdődött, hogy még a rajzfilmfigurák is kiradírozták volna magukat. Én nem mertem, így az alkoholhoz nyúltam.... aztán megbuktam hat tantárgyból. Hú, de jó volt nekem! Pedig nem vagyok hülye. Akkor még nem tudtam... ma már tudom. De az alkohol mennyiségének növelésével azért bírtam valahogy. Na, és ezt követően... ekkor jött el a pillanat. Hogy megtudjam. Igen, azt, amit először írtam. Szóval nem, nem itt kezdődött. De valahogy mégis... magam kerestem segítséget. Egy pszichológus lehozott az alkoholról, és végigkísért azon az érzelmi hullámvasúton, ami a biológiai rokonság felkeresése, és az első komoly (meg bármilyen) párkapcsolatom hozott. Eközben lettem pánikbeteg. Meg depressziós. Legalábbis ekkor diagnosztizálták, a generalizált szorongás mellé. Persze érthető... barátnőmet halálosan féletettem, de tényleg, őrülten. És féltékeny is voltam. És ott bőgtem a mellkasán, vígasztalt, majd nem sokkal később ordítva kurváztam le, hogy ha szeretne, akkor nem így viselkedne. Őrület, hogy két és fél évet kibírt mellettem. Őrület, hogy kibírtam magamat... nem sokon múlt. Aztán csak eljött az a rettegett elhagyatás... szakított velem. Nem csoda. Túléltem. Csoda. Aztán impulzus kapcsolatba bele, egyetemre fel, teljes boldogság, alkohol reunion, minden fasza... ja, nem. Egy év után újra a poklok poklát éltem át. Ok? Az nincs. Csak én magamnak. Az akkori páromat nem is szerettem, csak kapcsolatfüggő voltam. Vagyok. Leszek. Mittudom én. Aztán meguntam az egyetemet... elmentem dolgozni. De újra jöttek a pánikrohamok. Inkább kerestem egy teljesen másik egyetemet, teljesen másik szakkal. De akkor elkezdett hiányozni a régi. A faszom. Teljes káosz... egyedül voltam. Szüleim távol, barátnő kidobott, fingom sincs mit csinálok. Újabb pánik, áh, már ki sem merek menni a lakásból. SEGÍTSÉÉÉÉÉÉG. Na, anyu meghalotta, felutazott a fővárosba, jólvan. Hazamentünk együtt, így rendben van. De baszki... én már felnőttem, nem mehetek vissza a szülői házba. És itt mit csináljak? Dolgozni nem akarok. Tanulni nem akarok. Élni akarok, de nem tudok. Inkább már azt sem akarok. Faszom. Beszűkültem. Előbb csak a házból nem tudtam kimenni... aztán a bejárati ajtón sem. Aztán már a szobámat sem tudtam elhagyni. Pánikroham tört rám, ha a konyhába mentem. Na fasza, ez aztán az élet. Valamit tenni kell... tettem. Tündérhegy! Jaj de jó, végre új élek. Végre nincsenek elvárások. Legjobb hely. Szerencsém volt. Borderline. Persze ott mindenki az lesz... de illik rám. Valóban. És feltártunk egy csomó mindent. Ki gondolta volna, hogy felnőttként számít, hogy a születésemkor majdnem meghaltam, aztán egy hónapig szoptatott szülőanyám, de közben biológiai faterom verte, aztán végül kiemeltek és két évet húztam le intézetben? Mit számít ez? Úgysem emlékszem rá... nem, persze, tényleg nem. Mégis 4 évesen a fájdalmat kerestem. A fizikai fájdalmat. Mert belül valami nem volt rendben... valami sosincs rendben. Van párom már. Van munkám. Van életem. Persze olyan, amilyen... de a belső fájdalom, és a belső üresség... sosem múlik. Hol jobb. Hol rosszabb. Hol elnyomom. Hol fájok. Hol belül... hol inkább kívül. Ez az egy kiutam van jelenleg. 

Miért vagyok itt a Búrán:: Magam sem tudom. Miért vagyok egyáltalán? Fene se tudja. Csak úgy. Csak úgy ide is ide keveredtem. Hogy kiírjam. Hogy valaki reagáljon. Hogy legyen egy hely, akár csak virtuálisan, ahol nem kell megfelelnem senkinek. Ahol magam lehet. Még akkor is, ha fogalmam sincs, hogy mégis ki a fene vagyok én...
Kedvenc dolgaim: : Sokat olvasok, sok sorozatot nézek, néha filmet is... és túl sokat gondolkozom. Ja, és persze macskamánia!