Az én sztorim egy Borderline-sztori lesz. Lassan 19 éves lány vagyok, nagyon fiatal, tehát még sok mindenre egyáltalán nem találtam meg a választ, illetve csupán 3-4 hónapja kaptam meg a diagnózisomat – ám ehhez mérten tudok definiálni eddigi életemből sok mindent.
Sajnos úgy vélem, belőlem ténylegesen a családi környezet hozhatott elő sok mindent. Nem tudom, hogy egy egészséges közegben milyen emberré cseperedtem volna fel, de nagyon sok mindenről torz képet kaptam otthonról. 15 éves koromig nagyjából békés viszonyban éltünk négyen – szüleim, én és az öcsém. Már persze ez sem volt normális, a szüleim szinte soha se beszéltek egymással, hiába laktak egy háztartásban, viszont ekkoriban nyaraltunk még, anyukámat érdekelte a gyerekei mindennapi hogyléte, jó iskolába járhattunk, voltak lehetőségeink. Beszélgettek velünk – bár közös étkezések nem voltak, a karácsony kínos volt.
Aztán 16 éves korom környékén apukámnak viszonya lett egy nővel, ami 20 évnyi elfojtott negatívumot hozott elő otthon – tömören anyukám teljesen összeomlott és elvesztette irántunk érdeklődését. Onnantól szűnt meg létezni a „család” úgymond, aminek akkor hiányát nem éreztem. Lázadó kamasz voltam, még örültem is, hogy az éjszakában csámboroghattam bármikor és senkit sem érdekelt, mit csinálok.
Aztán persze iszonyatosan elmagányosodtam. Belekerült az életembe a buli, szexualitás, alkohol, deviancia. Közben odahaza borzalmas jelenetek zajlottak le – vér folyt, nyugtatókat szedtek, örjöngtek.
A magánytűrésem borzalmasan alacsony. Pedig életem nagy részét mégis teljesen egyedül töltöm – évről évre nehezebben nyitottam emberek felé, a közösségekbe való beilleszkedésem kicsi korom óta nehézkes. Gyerekként ez még egészséges furcsaságomnak tudtam be, mindig volt néhány barátom. Bár alsótagozatban és kilencedikben is sokat csúfoltak, ezt rettenetesen viseltem. Mindeközben képtelen voltam hazudni a világnak: nem vettem fel szerepeket, kíméletlen őszinteséggel élem az életemet, mai napig. Ez is egyfajta kontrollvesztettség. Nem tudom, hogy ez a serpenyő jó, vagy rossz oldalán van-e. Művészi közegekben lenyűgözte az embereket ez a fajta stílusom, átlagos helyeken inkább botránkozást váltott ki.
Nagyon hamar kerestem a szexualitást, törődést, irtózatos szeretetigény és szeretetérzés jellemez. Ha csak veszünk egy példát: magányos időszakaimban meghat, ha kedves velem egy eladó. Azt hiszem idén értettem meg, mit jelent igazán bdp-snek lenni. Mások elméje kicsit sem így működik – ezért nehezen jöttem ki bárkivel is, aki nem érti meg: bennem ezerrel pörögnek az érzések. Emiatt vonzottam be a hozzám hasonló – enyhébb, vagy súlyosabb, szerintem szintén borderlineos embereket. Velük jöttem ki jól, velük azonos a rezgésem. Ezen kapcsolatok néha csodálatosak voltak, viszont szinte mind szörnyű véget értek. Még ezenfelül kétféle szerelmi-szoros baráti viszony jellemezte életemet: az uralkodó jellegű, melyben egy nagyon könnyen befolyásolható személy esett a bűvkörömbe, szentelte rám minden figyelmét (azóta ilyen viszony nem alakulhat ki ismét, sokat veszítettem az önbizalmamból). A harmadik típus pedig a legveszélyesebb: mindenki óvok, aki borderlineos. Rossz, totálisan elmagányosodott időszakokban hajlamos voltam ragaszkodni BÁRMILYEN emberekhez. Akikhez akár semmi, de semmi közöm nem volt. Csak kellett valaki, hogy ott legyen. És mindent megbocsájtottam: ezzel fokozatosan porig rombolva az önbizalmamat.
Lehetne minden szarért, ami történt, más embereket hibáztatni. Szüleimet, volt szerelmeimet, legjobb barátaimat. De igazából mindig én tettem magamat kihasználhatóvá. Machoizmus. Engem felemésztenek a kapcsolataim. Akkor éreztem magam jól, amikor a lehető legkevesebb volt az elvárás. Velem éreztetni kell, hogy elég jó vagyok, másképpen nem hiszem el. Rengeteg mindent elutasításnak veszek – ezeket igyekszem kezelni. A negatív kritikák örökre belémégnek, de megbocsájtom őket. És még ezer oldalt tudnék írni párkapcsolati dolgokról: ezekben nagyon tipikus borderline vagyok sajnos. Volt ember, akiért a saját fizikai egészségemet tettem totálisan tropára, nem aludtam – hogy vele legyek. Nagyon-nagyon óvok mindenkit ettől, nekem azóta egyszerűen semmi sem ugyanolyan. Mindezek mellett a slágertémák: féltékenység, manipuláció. Amit pozitívumként tudok említeni: minden érzékenységem ellenére őszinte és törődő vagyok. Illetve toleráns. Aki mellém szegül, arra én mindig figyelni fogok.
Hiszek abban, hogy valahol létezik egy ember – aki pont annyira érez, mint én. Aki egyensúlyban tart. Aki nem lerombol. Így képzelem életem párját.
Egész eddigi rövidke élettörténetemben talán az a legrosszabb, hogy ahogyan egyre mélyebbre kerültem, a saját énképem, miszerint jó ember vagyok, szilárd, becsületes, szépen fokozatosan ledőlt. Minden, amiben hittem, amit megfogadtam. No kontroll. Például szexuálisan megalázó helyzetekbe kerültem, megcsaltam valakit, tökéletesen eljutottam oda, hogy kézzelfogható bizonyítékaim legyenek arra, mekkora szar ember vagyok. Bár ebben nagy szerepe volt az alkoholnak. Nem vagyok függő, reméljük sosem leszek az, viszont szerves része volt életem szar döntéseinek. Eddig csak egy nagyon súlyos függőségem van: a kávé. Egyszerűen meghalok nélküle, kell a lelkemnek és már napi 3 simán szükséges. Próbálok vigyázni. A cigire sem szoktam rá, pedig jó pár éve közel vagyok hozzá. Azt hiszem az önkontrollom néha egész jó. Más bdp-sekhez képest. Néha a költekezés problémás: de ez is csak egy szar családi minta, sokat keresnek a szüleim és annyira se figyelnek rám, hogy mennyit költök, egyszerűen folyik a pénz a kezembe, elköltöm hülyeségekre. Bár szerintem figyeltem arra, hogy ne legyen nekik megterhelő, nem kértem semmit szülinapokra. Viszont mivel tényleg NAGYON sokat keresnek, ezért nem terheli meg, ha elkajálok, elbulizok egy csomó pénzt.
A depresszióról és a falcolásról is írok kicsit, ami tipikus tünet. A vagdosásban mindig nagyon óvatos voltam. Jobban élveztem a figyelemfelkeltés részét, mint a fájdalomrészét. De ezidáig mindig nagyon szépen megálltam, hogy ne vágjak túl mélyre. Ebben is jobb vagyok, mint más borderlineosok, de természetesen, mint minden, ez is egyre nehezebbé tud válni az állapotom romlásával együtt. 14 évesen volt hajtépéses időszakom, elég komolyan rágom a körmöm, ezekben is van fájdalomokozás, de alapvetően inkább hedonista típus vagyok. Bár az utóbbi időben a szexualitásban is szeretem a fájdalmat – ennek okát nem tudom, de ez nem ritka jelenség tudtommal, és ez sem ölt abnormális méreteket.
A depresszió már más tészta. Nekem ez egész fiatal koromtól nagyon jelen volt. De ez sem a tipikus depresszió – ürességet sosem éreztem. Mindig értetlenül álltam azelőtt, ha a bdp-sektől elvárás volt az üresség. Én mindig érzek valamit. MINDIG. És rohadt gyakran fájdalmat. Ez hosszútávon leépít.
Nálam a depi óriási halálvágy, szuicid gondolatok, fenyegetőzés. Nem szólok senkihez. Befordulok. Örökké fáradt vagyok. Nem látok kiutat, végletekben gondolkozom, önutálat, reménytelenség. Ezeket az érzéseimet szinte személyiségjegyként hordozom magammal. Ez nagyon nem jó. Szomorú zenét hallgatok általában, a teljes ízlésvilágom ilyen témákra alapszik. Az emberek így ismernek. Ennek sem örülök. Ja és a magány. Ha egyedül vagyok, mindig az ilyesmi gondolatok a legjobb haverjaim. A társaság az én legnagyobb terápiám. Ám sokszor vagyok megnemértett, elszigetelt. Ezt is nehezen viselem. Nagyon sok beszélgetésre lenne szükségem. Néha magamnak beszélek, magamhoz mesélek el dolgokat. Én mindenkit kurvára sajnálok, aki így él.
Úgy érzem magam, mintha egyszerre ezer ember élményeit kéne megéljem, érzéseit kell érezzem. Nem bírok otthon ülni. Mindig bömböl a zene. Ha egy nap nem mozdulhatok ki, akár csak egy teljesen random sétára, vásárlásra, akkor már úgy érzem, nem csináltam semmit és elpusztulok. Ugyanakkor például a tanulás nehezen megy, nincs bennem perfekcionizmus, csak néhány dologban, amit igazán szeretek. Például művészet, zene, színház. Szóval a fölös energiámat nem tudom úgymond „hasznos” dolgokba beleölni. Inkább magamat zabálom fel szépen.
Tényleges terápiám most fog kezdődni, erről nem tudok beszámolni még. Szedek némi antidepresszánst, Mirzaten-t. Ez ad némi kamuboldogságot, önbizalmat. Persze a problémákat nem ez fogja megoldani, viszont túlélésre tökéletes. Vészes mellékhatásait nem érzem, jobban alszom.
Amit tanácsolnék, nektek, kedves édes sorstársak
Célok. Nagyon fontos. Én nekem célom, hogy nagy ember legyek. Ez faszul hangzik. De tehetséges vagyok, ezt tudom, nem átlagos képességű. Énekelek, gitározok, szövegeket írok. Nagyon remélem, hogy képes leszek egyszer építkezni ebből a sok hibából, szarból, amit megéltem.
Keresd a fix pontokat az életedben. Példaértékű embereket. Kikapcsolódást.
Nekem segít a zene, a mértékletes bulizás, beszélgetés, szép helyek, dolgok, filmek, olvasnivalók, alkotás, létrehozás, konditerembe járás, ha valaki törődik velem, evés, alvás, saját külsőmmel való törődés. Ja és én tudom mitől lennék/leszek egyszer boldogabb. Ez is tök fontos. És igyekezzetek minél kevesebb feldolgozandó traumát megélni – én sajnos egy könyvet tudnék megtölteni azokkal a történetekkel, amik kifordítottak önmagamból, amikbe belehajszoltam magam, amiknek fáj az emléke, amik trillió kis darabot törtek le belőlem.
Én tudom, hogy erősek vagytok. Én is az vagyok. Különleges. Nem egy kis kattos picsa. Az érzelmi intelligencia hatalom. Ez egy hányadék világ, de lehetünk benne csillagok, hiszek benne. Nagyon kérlek, vigyázzatok magatokra, szeressétek egymást, próbáljatok elveitekhez ragaszkodni, pozitív viselkedési formákat elsajátítani. Győzzétek le a félelmeiteket, küzdjétek le a csalódások nyomait.
Hiszek a boldogságban, a rózsaszín világban. Több vagyok, mint a sérült tetteim. A fájdalom csak addig kell, ameddig szép. Segíteni szeretnék másokon!