Ha azt kérdezed, volt-e életemben boldog periódus, s mi volt az, a válasz egyértelmű: legboldogabb várandós anyaként voltam, de az anyaság minden aspektusát nagyon szerettem, még ha gyakran nem is éreztem adekvátnak magam vagy elegendőnek az erőmet. Ha viszont azt kérdezed, van-e olyan periódusa az éltemnek, amellyel kapcsolatban a legtöbb bűntudat élt bennem, akkor megint csak a gyermeknevelést kell említenem – pár a párkapcsolatok is fontosak –, mert leginkább a gyerekemet féltettem a betegségem esetleges káros befolyásától vagy általánosságban attól, hogy nem leszek jó anya.
Itt válaszolok rögtön egy másik fontos kérdésedre is: mit gondol a fiam rólam és a közös történetünkről. Magam is meg vagyok döbbenve ezen, de a 22 éves fiam „a lehető legjobb” anyának tart, „büszke rám” és csodálkozva tapasztalja, hogy a barátai sokkal kevésbé állnak közel a szüleikhez, mint mi egymáshoz. Ha ezt mondja, akkor sikeresnek érzem az életem, amit többnyire inkább kudarcnak látok: mintha a legfontosabb feladatot minden nehézség ellenére mégis megoldottam volna. Jó anya szerettem volna lenni, mindenképpen jobb viszonyt szerettem volna a gyermekemmel, mint ami nekem jutott, és ez sikerült. Nehéz írásban átadni, milyen mámoros és csodálatos érzés úgy érezni, hogy szeret a fiam (és más, „befogadott” gyerekeim), és hogy én is szeretem őt (őket).
Sok jelenet felvillan előttem, ami azt sugallja, hogy nagyon elrontottam az anyaságot. Kezdjük mindjárt azzal, hogy dohányoztam a terhesség idején – anyám biztatására, aki szintén dohányzott velem –, és ezt sosem fogom megbocsátani magamnak. Nem tudom megbocsátani magamnak azt sem, hogy nem bírtam sokáig szoptatni, elfogyott a tejem – talán a kimerültségtől, de melyik kismama nem kimerült –, és 4 hónapos korától kénytelen voltam tápszerrel etetni. Nem bocsátom meg magamnak azt sem, hogy amikor egy éves kora tájt ráébredtem, hogy nagyon rosszul vagyok, és pszichiáterhez mentem, mert nem akartam olyan depressziós anyuka lenni, mint amilyen nekem jutott, nem jobbá tettem a közös életünket, hanem szétvertem: az antidepresszáns kihozta belőlem a mániát, ami felborította az életünk és végül a házasságot is az apjával. Rettenetes bűntudatom van a valamivel későbbi öngyilkossági kísérletek miatt is – ekkoriban olyan gyógyszereket kaptam, amelyek nem enyhítették a depressziót, viszont felerősítették a szuiciditást –, amelyeknek tanúja és elszenvedője volt.
Ha érzékeled, hogy olyan dolgokért vádolom magam, amelyek felett nem volt teljes kontrollom, vagy egyáltalán nem tehetek róla, jól látod: ez mégsem változtat a mély bűntudatomon, noha a bűntudat maga nem segíti a gyereknevelést. Emlékszem, a 2-es villamoson mentünk egyszer az akkor talán hatéves fiammal, és egész úton zokogva kértem a bocsánatát, amiért rossz anya vagyok. Nem éppen az az anyai magatartás, amitől egy gyermek biztonságban érezheti magát.
Sokat tudok tehát arról, mit csináltam rosszul, és keveset arról, mit csináltam jól. Ez már együtt jár a depresszióval. Ha mégis meg akarom keresni, miért lehetek jó anya a fiam szemében, csak azt találom, aminek az átkát meg tudtam törni. Nem vádoltam sosem, ha rosszul voltam (bár nem állítom, hogy sosem voltam ingerült), nem gondoltam, hogy helyes, ha akár eltitkolom, akár túlzottan megterhelem őt a nyomorúságommal. Nem vártam tőle, hogy gyógyítson meg vagy tegyen valamit, amitől jobb lesz nekem. Nem rendeztem jeleneteket és igyekeztem kerülni az érzelmi zsarolást. Nem akartam, hogy legyen rossz az élete, ha nekem rossz, és nem vádoltam őt az apjával való konfliktusok miatt. Komolyan vettem a fájdalmait, empátiával fogadtam minden megnyilvánulását és mindig biztosítottam róla, hogy fény az életemben. Szóval, nem csináltam azt, amit velem csináltak, ennyi az egész. A többi csak szeretet.
Mindig tudtam, hogy szeretnék gyereket, és mielőtt hivatalosan diagnosztizáltak volna – 29 éves koromban –, nem volt okom rá, hogy féljek a betegség átörökítésétől. Sokaknak lehet ismerős a történet: már gyerekként is a halálról ábrándoztam, nagyon boldogtalan tinédzser lettem, anorexiából bulimiába estem, súlyosan szorongtam és mélyen sebzettnek, rossznak, szerethetetlennek gondoltam magam. A családom azonban nem akart tudomást venni arról, mennyire rosszul vagyok, többnyire inkább szemrehányásokat kaptam érte. Mivel egyébként képes voltam teljesíteni az élet elvárásait – jól tanultam, versenyeket nyertem –, a tágabb környezetem sem érzékelte, milyen súlyos állapotban vagyok. Ezért egészen addig, míg meg nem született a fiam, nem raktam össze a fejemben a nyilvánvalót: nem kötöttem össze anyám depresszióját a magaméval, nem láttam a genetikai veszélyt. A tudatalattimban mocoroghatott azért valami, mert nagyon reméltem, hogy fiam lesz, nem lányom. Sokszor van olyan tudásunk, amiről nem tudjuk, hogy tudjuk. Különös felismerés, amikor megérted, hogy hiszen én mindig is tudtam…
Nem azt akarom mondani ezzel, hogy nem tulajdonítok szerepet a családi háttérnek, hogy tisztán genetikai gyökerűnek gondolom a depressziót (vagy bármely más pszichés problémát). Az alapanyagot talán a genetika adja, de hogy lesz-e belőle baj, mekkora és milyen, azt a környezetünk befolyásolja, és persze mi magunk. Másfelől nyilvánvaló, hogy bizonyos problémáim – például a migrén, a menstruációhoz társuló diszfória és depresszió (PMS, illetve PMDD néven ismert ez a jelenség), a szorongásra való hajlam és a szuiciditás mind jelen volt anyám életében, és talán az ő anyjánál is. Sok évnek kellett eltelnie, míg idáig jutottam, de most anyámat szerencsétlen depressziós nőnek látom, akinek nem volt elég ereje és energiája ahhoz, hogy empatikus, odaforduló anya legyen, és képes legyen kezelni a fájdalmát vagy a félelmeit.
Mi megnyertük a genetikai lutrit: a fiamnál nem jelentkeztek ezek a problémák, és biztos vagyok benne, hogy nem csak annak köszönhetően, hogy némileg jobb anya voltam, mint amilyen az én anyám tudott lenni. Nem ezért szültem csak egy gyereket; ebbe a körülmények is belejátszottak, szerettem volna többet. De ha józan fejjel nézem a dolgot, szerencsésebb így: azok a félig-meddig fogadott gyerekek, lányok, akik az életem részei, legalább ezt a genetikai terhet biztosan nem hordozzák (bár jutott nekik másféle).
Nem tudnék állást foglalni abban a kérdésben, hogy szabad-e gyermeket vállalnia valakinek, aki pszichés beteg. Legszívesebben rávágnám, hogy nem, pszichés beteg ne vállaljon gyereket, mert azt a felelősséget talán nem bírja el, mert talán tovább örökíti a saját problémáit. De az úgynevezett egészségesek is meg tudnak gyötörni egy gyereket – nem beszélve az alkoholista szülőről, aki általában nem tartja magát pszichés betegnek, de annál károsabb. És mivel én magam felneveltem egyet, főként egyedül, és tudom, milyen boldogok vagyunk, hogyan mondhatnám, hogy más ne próbálkozzék. Egy alapos önvizsgálat, annak felmérése, hogy tényleg akarunk-e gyereket, le tudunk- számolni azzal a kísértéssel, hogy ráterheljük a bajainkat, tudjuk-e milyen fájdalmat okozhatunk neki, talán elég. A legjobb az lenne, ha minden jövendő szülő elszámolna ezzel, mielőtt gyermeket hoz a világra.
Mondhatom-e, hogy a legjobb az lenne, ha meg sem születtem volna? Gyakran így gondoltam, néha még most is így gondolom, rosszabb pillanataimban. De ha én nem születek meg, nem születik meg a fiam sem, és azt borzasztóan sajnálnám.
Szerintem nagyon jó anyuka lehetsz. Mindenki követ el hibákat, de te ezeket felvállalod és nyiltan ki is mondod. Kár lett volna ha nem születtél volna meg, minden tisztelet a tiéd.
Kösz, Marci!
Szia Eszter!
Nagyon szívbemarkoló a történeted, köszönöm, hogy megírtad.
Nekem is van két gyerekem, ők még kisebbek és én is folyton azon aggódok, hogy jó anya vagyok-e, nem mutatok-e rossz példát nekik a betegségeimmel, hogy élik ezt meg mellettem, lesz-e negatív kihatással ez a későbbi életükre és még sok hasonló kérdőjel van bennem folyamatosan. Főleg amikor rosszabbul vagyok, lelkiismeret furdalásom van, hogy biztos mindent rosszul csinálok velük kapcsolatban.
Nagyon szeretném majd egyszer, ha felnőnek én is ezeket a szavakat hallani tőlük, hogy jó anya voltam, nagyon szeretném, ha normális felnőtt életük lenne.
szia, nekem is van egy 16 éves fiam, és én attól szoktam zavarban lenni, hogy igazából csak ő az, aki miatt még élek.
vagyis attól vagyok zavarban, hogy ez neki nem túl nagy teher-e, még ha ezt nem is mondom ki, csak valahol biztos érzi.
meg hát az ő élete nem az enyém, nem szabadna, hogy az legyen, csak mert nekem, úgy érzem, már nincs saját életem egy jó ideje.
nem szeretném, hogy felelősnek érezze magát az én boldogságomért, és igyekszem nagyon kihagyni a dolgaimból, de ez együtt élve nagyon nehéz és nem mindig sikerül.
arról is szerettem volna neki példát mutatni, hogy milyen egy életszerető anya, de hát a kudarcaimat lassan el kellene fogadnom.
sajnos én mindkét szülőm ágáról terhelt vagyok, a férjem úgy tűnik nem az, és én is nagyon drukkolok, hogy tőlem inkább csak a jó tulajdonságokat örökölje.
Szia matiri!
Én is pont ettől féltem mindig, és most is egyébként. Éppen tegnap beszélgettem a fiammal, hogy mennyire gyötörte meg a velem való élet, de most is csak azt mondta, hogy számára természetes volt, hogy olyan vagyok, amilyen, és nem okozott különösebb problémát. Inkább a konfliktusaink okoztak neki problémát, de ebből nem volt olyan sok. Ha úgy éreztem, hogy azért vesztünk össze, mert rossz állapotban voltam, mindig bocsánatot kértem, és ez neki elég volt. A legtöbbet a számítógépes játékok miatt veszekedtünk — én nagyon féltem, hogy tulajdonképpen tőlem „menekül”, de attól is féltem, hogy teljesen függő lesz, így ez elég érzékeny téma volt köztünk. Azt mondta tegnap, nem tudja, hogy kezelhettük volna ezt normálisabban, de nem érzi, hogy tartós problémát okozott volna neki az idegeskedésem.
Ha szuicid vagyok, ő megértő, de ha ténylegesen öngyilkosságot kísérlek meg, akkor mérges lesz. Nagyjából úgy állt a dolog nálam is, hogy vagy tíz éven át számolgattam, hogy mikor „halhatok meg” úgy, hogy ne tegyem tönkre. Először azt gondoltam, hogy amikor 15 éves lesz… De akkor megkérdeztem, és azt mondta, hogy nagyon nem örülne. Aztán azt gondoltam, hogy ha 18 éves lesz — de továbbra is azt mondta, hogy nagyon hiányoznék. Azután azt gondoltam, hogy majd ha felvették az egyetemre… De érdekes módon addigra átlendültem ezen, és most, hogy már 22 éves, egy jó angol egyetemre jár, és gyakorlatilag felnőtt, úgy érzem, hogy még kevésbé tehetem meg vele. Eddig kitartott velem, akkor nem hagyhatom csak úgy faképnél.
Az a benyomásom, hogy egyes gyerekek — és az enyém szerencsére ilyen — tudnak alkalmazkodni a szüleik pszichés problémáihoz, ha nem rajtuk verjük le a problémát. Szerintem ha úgy látod, hogy a gyereked klassz, és jól megy az élete, akkor biztos lehetsz benne, hogy jól csináltad, hogy jobb anya vagy, mint sok „egészséges”. De ha éppen nem megy minden annyira jól neki, akkor sem érdemes vádolnod magad, mert amíg szeretettel fordul feléd, addig biztos lehetsz benne, hogy sokat kapott tőled.
Azt hiszem, egyelőre minden rendben van vele.
Mivel csak most indul majd a felnőttebb élete (bulik, nők, ilyesmire gondolok), még nyilván sok aggodalom és új helyzet lesz.
De mindig is nagyon jó tanuló volt, sok minden érdekelte, sportokat kipróbált, versenyeket nyert (nem presszionáltuk soha). Így most kamaszként ez azért beszűkült, de nem hülyült meg, inkább magának valóbb, csak sajnálom pl. hogy nem él olyan egészséges, aktív életet, mint régebben.
Én a gépezést engedem, az aggodalmaimat egy gyerek szakos pszichiáter elaltatta. Az biztos, hogy nem akarom kényszeríteni semmire, amihez nincs kedve, nem akarom elrángatni ide-oda (most már mondjuk magamat sem vagyok képes, de ha ebben hinnék, nyilván erőt vennék magamon és vinném kirándulni, múzeumba stb. az „ő érdeke” címszóval) Engem az anyám mindenhova rángatott, maga miatt is, hogy ne legyünk otthon az őrjöngő részeg apámmal, de még most is bújtatott öteletekkel áll elő, hogy mit is kezdhetnék magammal, meg a fiamat sem kímélné, ha nem állítanám le 🙁
Még nem voltam szuicid tettleg sosem, inkább csak gondolatban foglalkoztat, sajnos elég gyakran, és nagyon vigyázok, hogy ne legyen erről tudomása, de egyszer hallotta, amint az apjának kifakadtam, hogy bárcsak megdöglenék álmomban, arra azt mondta messziről: ne is mondjak ilyeneket.
Azt nem látom rajta, hogy nagyon szorongana, hogy kárt teszek magamban, nem ellenőrizget. Ő talán jobban bízik bennem, mint én magamban.
Jó hallani ezt nagyon. Azt kevésbé, hogy anyád bele akar szólni, de gondolom el tudod már hárítani.
Azon gondolkodtam, vajon el lehet-e igazán titkolni gyerekek elől a bajokat. Előlünk titkoltak mindent, de ez csak ahhoz vezetettt, hogy a horror megnevezhetetlen volt, tehát kezelhetetlen is. A család rendszeresen úgy tett, mintha bizonyos szörnyűségek nem történtek volna meg, mintha bizonyos problémák nem léteznének, aztán jött egy vulkánkitörés, majd a továbbiakban ismét úgy tettünk, mintha minden rendben lenne…
Igen, ez a titkolózás nálunk is ismerős. Amikor apám éppen a józan periódusában volt ill. amióta nem iszik, ha már a konfliktus halvány gyanúja felmerül (értsd akár úgy is, hogy valamiben nem egyezik a véleménye másokéval, főleg velem, a lehető legapróbb dolgokban akár) mérhetetlenül feszült lesz és szabályosan elmenekül.
Az én szorongásaim is ezen a talajon alakultak ki, mert egyszerűen nem bírom és bírtam, hogy úgy teszünk, mintha csak aludni kéne a nehézségekre párat és eltűnnek. Megkaptam már, hogy nekem valójában nem is az a bajom, hogy nem tetszik az igazsági pszichózisom miatt a problémák szőnyeg alá söprése, hanem hogy én inkább felrobbantanám az egész szőnyeget 🙁
Nem vagyok amúgy egy dühöngő őrült, sőt, sokat nyelek, inkább a monoton és hosszan tartó tagadás az, amitől betelik a pohár és az idegeimet kikezdi.
A gyerekekhez visszatérve: ez is egy zavarom, hogy ugyan nem vagyok kifejezetten a liberális nevelés híve, de szívesen hagyom békén a gyerekemet, mert nekem mindig sulykolták, nem mindig egyenes kommunikációval, hogy mit várnak el, mit tegyek vagy ne, és akkor voltam elégedett, ha megtettem azt, amit elvártak, mert hamisan a magaménak is éreztem célként (ők mondjuk ritkán dícsértek meg bármiért, és mára lettem igazán kamasz, hogy ezellen fellázadtam, csak nincs helyette meg az, hogy nekem mi is lenne jó) .
Ezért sem tudok igazán már így 40 fölött sem mit kezdeni magammal.
Aztán nem tudom, hogy evvel nem esem-e át a ló túloldalára, hogy egyfajta ellen-sorskönyvet akarok a fiamon megvalósítani és megfosztom olyan dolgoktól, amiket azért ha burkoltan is, de az ő érdekében forszírozni kellene (pl. mozgás).
Kicsit hosszú lett 🙂
Nem tudom, ez a válaszolgatás mi alapján történik, de mindenkinek válaszoltál, csak nekem nem. Kezdem magam már ezeken a különböző fórumokon is úgy érezni, hogy kilógok a sorból, mert már nem először van ilyen élményem, előfordult már többször ( nem feltétlen itt a Búrán ), hogy hozzászóltam valamihez vagy feltettem egy kérdést és mintha ott se lennék, mindenki másnak reagáltak, én meg valahogy fel se tűntem senkinek, de miért pont én, miért pont én „veszek el ” még egy ilyen közegben is. Nem felrovásképpen írtam ezt, csak úgy kiöntöttem a lelkem.
Örülök, ha hosszú! Te is megírhatnád a saját történetedet! Engem nagyon érdekel, amit írsz.
A fene tudja, én forszírozós anyuka voltam, ha nem is kínai tigris mértékben, de ez lepergett a gyerekről. Kis korában persze nem tudott mit csinálni, de a sportot pl. hiába próbáltam — alig van sport, amit nem próbáltunk! –, most meg magától jár fallabdázni. Csak az angolt tudtam átvinni, mert azt akkor kezdtem, amikor még 3 éves volt 🙂 Ezért például hálás. De a további nyelveket, amikre próbáltam tanítani vagy taníttatni, már nem volt hajlandó megtanulni.
Szóval — ha jól van, akkor szerintem teljesen OK, hogy békén hagyod. Majd később rájön, hogy mi jó neki mégis. Nálunk sok hiába várt eredmény azonnal bekövetkezett, amint félig elköltözött a gyerek, és magát kezdte szabályozni.
Én is halálra voltam és vagyok félemlítve, még ma is félek az apámtól (!!!!), permanens kisebbrendűségi érzésem van és nincs normális énképem. Ez van 🙂
Szia layuda!
Ne haragudj, hogy nem válaszoltam, egyszerűen nem vettem észre 🙁 Kösz, hogy figyelmeztettél!
Szerintem ha beszélgetsz velük arról, mi van veled, és hogy ez egy betegség, akkor nem lesz ez minta feltétlenül. Én mindig igyekeztem különbséget tenni Eszter és a betegség között. Ezt egy pszichoterapeuta nem helyesli, de gyerekneveléshez elengedhetetlen. Eljutottunk odáig, hogy a gyerek azt kérdezte, hogy bevettem-e a gyógyszerem (nem gúnyosan), ha kicsit ki voltam akadva vagy rámjött egy sírásroham… Különbséget tudott tenni az „igazi” Eszter és a „betegség” között, és én is beszéltem erről vele. Valahogy sikerült elérnünk, hogy azt érezze, hogy az „igazi” Eszter maximálisan szereti és elfogadja, ha vannak is elvárásai, odafigyel rá és általában odavan érte… A „betegség” pedig azt csinálja az anyjával, hogy néha csak fekszik az ágyon és nézi a falat, máskor pedig sír. De ez a betegség, ami rossz, és küzdünk ellene, amennyire tudunk.
Biztos számít a genetika is, de ott is fontos, hogy mit kezdünk az adottsággal vagy az adott sérülékenységgel. Nálunk például a fiam csak egy kellemetlen vonást örökölt, hogy ha éhes lesz, nem érzi az éhséget (lehet, hogy ez az én hibám is, mert nem tudtunk mindig rendesen enni), viszont idegbeteg lesz. De már kis korában megtanítottam neki, hogy „egyél most egy kis csokit, mert szerintem leesett a cukrod, és attól nagyon ideges lesz a családban mindenki”, és azóta kezeli ezt, sőt felkészül rá előre (pl. vizsgán vagy egy hosszabb napi program esetén).
Miben gondolod, hogy rossz példát mutatsz?
szeretettel:
Eszter
Igen, én is ezt az elvet próbálom követni, hogy őszintén beszélek a betegségemről velük, a koruknak megfelelően elmagyarázom nekik, hogy mi miért van úgy velem, ahogy. De egyébként is minden téren, bármilyen témában az ő szintjüknek megfelelően megbeszélünk mindent, nagyon fontosnak tartom, hogy bármilyen problémájuk, kérdésük van, bizalommal fordulhassanak hozzánk és, hogy megszokják, hogy bármiről nyugodtan beszélhetnek velünk.
Nekem a nagyobbik fiam ADHD-s, kisebb korában nagyon nehéz volt ezzel a problémával együtt élni, kezelni, nagyon nehéz utat jártunk be eddig együtt, közös erővel, de mostanra, 9 éves korára azt mondhatom, hogy nagyon sokat változott előnyére. Nagyon bízom benne, hogy idővel már csak a pozitívumait fogjuk tapasztalni ennek az ” állapotnak „. Viszont félek is, mert ugye azt szokták mondani, hogy egy ADHD-s gyerek tinédzser korában könnyen félre tud csúszni, könnyebben kerül olyan társaságba, amelyik rossz irányba tereli. Mivel elég fejlett az intelligenciája, jó esze van, abban bízom, hogy ez felülkerekedik és arra fogja használni, hogy a jó irányt válassza.
A kisebbik fiam pont az ellentéte, sokkal nyugodtabb természetű, rajta viszont észrevenni olyan tüneteket, amik elgondolkodtatnak, hogy esetleg örökölt-e valamit tőlem, pici korától fogva nagyon nehezen nyílik meg, 7 hónapja jár óvodába, de még mindig azzal küzdünk minden nap, hogy reggel nem akar ottmaradni, nem játszik a többi gyerekkel, csak egymagában, nagyon nehéz bevonni az óvónőknek a közös játékokba, foglalkozásokba.
A rossz példamutatás alatt olyasmit értek, hogy pl. azt látják, hogy szinte soha nem mozdulok ki otthonról, nincsenek körülöttem emberek, dolgozni is képtelen vagyok, szóval egy olyan képük lehet rólam, hogy mindenre képtelen vagyok, nem vagyok alkalmas semmire. Amikor meg nagyon magam alatt vagyok, akkor hozzájuk sincs ugyanúgy türelmem, mint normál esetben, hamarabb elfogy a türelmem, a hangomat is könnyebben felemelem, könnyen elsírom magam, ilyenek. Viszont soha nem szégyelltem előttük sírni és nem is gondolom, hogy a hátuk mögött kellene tennem.
Sajnos egyelőre nem vagyok alkalmas semmi plusz feladatra, köszi, de megjegyzem és amint összeszedettebb leszek (remélem, nemsokára), megírom magamat 🙂
De már nem merek semmi ígéretet tenni, mert évek óta egyre kevésbé tudok bármit betartani… én így épülgetek lefele.
Majdnem, mintha az én történetem volna.
Nálam csak késöbb jött a depresszió, és anyám „csak” érzelmi zsaroló volt, de nem volt depressziós.
De a dohányzás, nem szoptatás, bűntudat az végigkisért.
Kiskamasz korukban a neszólj hozzám, menj ki, hagyj egyedül.
Sok, sok terápia, és a lányaim hihetetlen támogatása kellett, hogy ma már nagyjából elhiggyem, elég jó anya voltam, sőt szerintük a legjobb.
Talán mert én is ki tudtam hagyni az érzelmi zsarolást, hibáztatást, viszont mindig számíthattak a feltétlen elfogadásomra, szeretetemre.
Nekem lányaim vannak, és azt sem mondhatom, nem vitték tovább a problémáimat.
De jobb napjaimon azért azt hiszem, mégis jól tettem, hogy megszültem őket.
Kedves Mindenki,
Bár ne kellene itt olvasgatnom és írnom hozzászólást. de az élet egy szempillantás alatt 180 fokos fordulatot vehet, ahogy velem is történt.
Hol is kezdjem.. Talán ott, hogy én nem hiszek a depresszió genetikai öröklésében. Inkább a látott minta továbbvitelén.
Mondom ezt úgy, hogy az édesapám 11 évvel ezelőtt, 53 évesen öngyilkos lett, de úgy szoktam mondani, belehalt a depresszióba.
Nem volt alkoholista, nem voltak adósságaink, rendezett családi körülmények között éltünk, nem nélkülöztünk, úgymond oka nem volt rá.
Egyszerűen túlhajszolta magát több évtized alatt, sosem pihent, csak a munkának élt. Gazdálkodott, termelő volt és akinek egy kicsit is van rálátása a paraszti életre, munkára az jól tudja mennyire viszontagságos és kiszámíthatatlan tud lenni ez a sok nehézség ellenére is gyönyörű életforma.
Ő minden viszontagság ellenére, kitűnő szakember volt, amit megtermelt, létrehozott, abban hiba nem volt. Maximalista, szigorú, végtelenül szorglamas, kivülről kemény, belül érzékeny ember volt az apukám.
Édesanyám talált rá Apura egy augusztusi reggelen, a másik portánkon, ahol felakasztotta magát.
Anyu, Apuval ellentétben, mindig mosolygós derűlátó, mindenkivel kedves, kiegyensúlyozott ember volt.. sajnos csak volt. Amiben egyeztek az a végtelen szorgalom, állandó tenniakarás, sosem pihenés volt.
Anyu egy igazi Angyal (volt).
Apu halála után lábra tudott állni, és mi (bátyámmal) sosem láttuk őt elkeseredettnek.
Nagyon szerette pedig az apámat, de volt benne valami őserő, ami segített neki ép ésszel túljutni apám kegyetlen halálán, tovább építeni, szépíteni a családi otthonunkat, a kertünket, és folytatni a több évtizedes szálláskiadást (két apartmant építettek Apuval, tóparti/nyaraló városban élünk)
Anyu óvónő volt, ez a hivatása volt, nem csak egy kötelező, megélhetési munka volt számára ez a pálya. A cigány, hátrányos helyzetű gyerekeket ugyanolyan szeretettel istápolta, tanította, mint a jó körülmények közül jövőket. Ami manapság, legalábbis ezen a településen nem mondható el az óvónők többségéről.
A gyerekek imádták, hallgattak rá, soha nem találkoztam még olyan emberrel, aki úgy értett volna a gyerekek nyelvén, ahogy ő.
Idén nyáron lett nyugdíjas, hivatalosan június 21-én 40 év óvónői pályafutás után.
Én kismama vagyok, május óta táppénzen veszélyeztett terhességgel.
Kétlaki életet éltem, pár nap egy másik városban – ahol a párommal élünk, de mivel a munkája miatt sokat van távol, ezért távolléte alatt mindig jöttem haza Anyuhoz.
Sokat tudtunk így együtt lenni. Ketészkedtünk, készültünk a nyári szezonra (takarítottuk a vendégházakat), látogattuk Mamámat (Anyu édesanyját).. Boldogok voltunk.
Anyukám mérhetetlen szeretettel várta a kisunokáját, már vagy tíz éve vágyódott unoka után.. Hozzáteszem engem váratlanul ért a terhesség, „becsúszott” baba volt.
Három éve vagyunk együtt a párommal (ő 47 éves), aki legalább már 20 éve szeretett volna gyermeket, de az előző házasságában csak hitegetést kapott erre vonatkozólag.
Szóval a kezdeti pánikom, felváltotta az öröm, látván, hogy mind a párommal, mind Anyuval madarat lehetett volna fogadni. És szó mi szó, már tényleg itt volt az ideje a babának, hisz 34 éves vagyok. Az ijedtségem főként abból fakadt, hogy a terhességet megelőzően több hónapig szenvedtem nyaki gerincsérvvel és azt szerettem volna rendbehozni tornával a gyerekvállalás előtt. Csodák csodájára és a sok tornának köszönhetően szinte azóta tünetmentes vagyok, mióta babát várok.
Szóval visszakanyarodva, boldog voltam, boldogok voltunk, imádtam végre itthon lenni, kertészkedni, kiszakadni az irodai munkából, a számítógép elől.
Imádtam Anyuval együtt tenni-venni, rádiót hallgatni, nézni egy-egy sorozatot.. nekünk az is boldogság volt, hogy átmentünk együtt a közeli boltba bevásárolni, vagy ha kiszaladtunk a piacra, stb stb.
Júniusban viszont elkezdődött a rémálom.
Anyunak rosszullétei támadtak – légszomj, szapora szívverés, halálfélelem.
Anyu sosem járt orvoshoz, a gyógynövényekben hitt, azokról mindent tudott. Ha problémája volt, azzal kúrálta magát.
Kivéve 2009-et, mert akkor begyulladt a nagyon visszeres lába, trombózisa volt, vérhígítót szedett pár hónapig mire helyrejött.
A visszerei rég megvoltak (szülés, majd a több évtizedes gazdálkodás nehéz fizikai terhelésének köszönhetően).
Szóval jöttek a rosszullétek. ügyeletre mentünk be aznap, mikor harmadjára is jelentkezett a roham. Ott megállapították, hogy magas a vérnyomása ..szedjen ezt-azt.
ezek után a háziorvos asszisztensein keresztül kértünk beutalót ahhoz a belgyógyászhoz, aki Anyut kezelte 2009-ben. ( a háziorvosunk a halál szélén álló, 80 éves elmúlt öregember, aki már az eszét sem tudjaa, sokszor már a rendelőt sem találta, így magunknak kellett elindítatni a kivizsgálást – mellékesen pár hete fel is függesztették a munkájából).
Három hetet kellett várni a belgyógyászra..akiben bíztunk.
A tünetek ellenére, ő is csak egy 24 órás vérnyomás és EKG mérés után további vérnyomáscsökkentőt írt fel Anyunak. Kérdezte fájnak-e most a visszerei, de nem fájtak. Ajánlotta, hogy műtesse meg még most és utába készítsen bakancslistát, unokázzon stb.
Szóval a fájdalmatlan visszerek ellenére ajánlotta, hogy keressünk fel egy érsebészt.
Anyu nem akarta, mert, hogy itt a szezon, jönnek a vendégek.., Hiába mondtam neki ln is az orvos előtt, hogy de igenis, meg hogy még most én is bírom vinni a munkálatotak, ő azt mondta halasszuk öszre, télre az érsebészt,
Ezután eltelt másfél hét, amikor egy egész estés légszomj jelentkezett Anyunal. Én akkor éppen a páromnál voltam.
Pár napra erre az esetre elmentünk magán úton kardiológushoz, laikusok lévén szívproblémát gyanítottunk. A kardiológus semmi szíveredető okot nem látott a panaszokra, viszont lecsökentette Anyu vérnyomáscsökkentő gyógyszeradagját.
Ezután elmentünk sztk tüdőgondozóba.. ott röntgen készült és egyéb vizsgálatok. Én attól rettegtem, hogy tüdőrákja van, de az orvosnő megállapította, hogy olyan az Anyu tüdeje mint egy 20 évesé. Talán a sok kinti munka, kertészkedés kompenzálta a 30 évnyi dohányzást.. nem tudom.
Megnyugodtunk… Anyu láthatólag jól volt.
Bár fáradtnak fáradt volt a sok munka miatt (kert, szálláskiadás) a légszomj elmaradt..
Július 20-án hétfőn hajnalban bekövetkezett életem legnagyobb tragédiája. Hajnal négy körül felkeltelm, ellenőrzni hogy nyitva vannak-e az ablakok, mert akkor is volt vagy 40 fok.. és akkor Anyut megpillantottam a szobájában, hátpn fekve, csukott szemmel, nyiott szájja. Azonnak tudtam, hogy baj van. Szólongattam, odafutottam az ágyára felemeltem a fejét, kiabáltam, hogy Anyu, Anyu…. semmi.
Testvérem felébredt..próbálta újraéleszteni, jött az ügyelet..de már késő volt.
Anyu testén lévő jelekből megállapította, hogy tüdőembólia léphetett fel.
Ez okozta a másfél hónapon át jelentkező légszomjat és magas vérnyomást.
Hibáztatom az belgyógyászt, akinek csak egy egyszerű vérsűrűségi tesztet kellett volna elvégeztetnie, amiből már kiderült volna, hogy embólia veszély van.
ÉN sajnos azt hittem, ha nem fáj Anyu lába, akkor nincs gond.
Hibáztatom az összes orvost, aki látta és hallotta a tüneteit és mégsem gyanakdott.
De legfőképpen magamat hibáztatom, hpgy nem figyeltem jobban, nem kutakodtam jobban mi okozhatja tüneteit.
Sosem gondoltam öngyilkosságra, de Anyu halála óta rendszeresen. Én vele együtt haltam meg. Nekem ő volt a mindenem, ő volt a szeretet, a béke, a megnyugvás, az öröm, a bátorság, a szikla az életemben.
Halála abszolút elkerülhető lett volna. Ennyit az orvosokról.
Mama azzal nyugtatja magát, hogy Isten jobban szerette őt mint ahogy mi Anyut és magához vette, Az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Ő neve.
Persze ő is kikészült, de őt már az is nyugtatja, hogy 81 éves és reménykedik benne, hogy nemsokára ő is meghal.
Ő nagyon erős, sztómával, combnyaktörötten mindezek után is naponta kint van a kertben, főz, tesz-vesz.
Ő is és Anyu is nagyon erős lelkű emberek.
Visszatérve rám és a topikra.
Sosem gondoltam, hogy egyszer én is depresszióba süllyedthetk, annyira, hogy ne akarjak élni tovább. De most csak is az adna megnyugvást, ha tudnám hamarosan elvsiz valami. Meg nem ölhetem magam, hisz egy másik ember életét is kiltanám és erre nem lennék képes.
De már most érzem, hogy mentáéisan véglel megrokkantam és nem leszek jó anya, ha életben maradok. Egy depressziós, világ gyűlölettel teli, élni nem akaró anya leszek.
Ennél azt hiszem az is jobb, ha nem lesz anyja a gyerekemnek.
Elvették az Anyám életét, elvetták a gyerekem nagymamáját, ez a gyerek sosem fogja tudni mit veszített, milyen értékes embert, aki tele volt tervekkel, tenniakarással, vidámsággal, jóindulattal, tudással, szeretettel..
Elvették az én életemet is.
A sors, az élet, az Isten ? kegyetlen.
Eddig az hittem abban, hogy találkozunk a szeretteinkkel majd „odaát”, de rájöttem csak az eszemmel hittem ebben, a szívemmel nem.
Most úgy érzem ennyi, vége, csaak az van, amit itt az életben kapunk, ezt kell, kellett volna megbecsülni, de már késő.
Most ennyit írok, így is túl hosszúra sikeredett, amiért elnézést kérek.
Annak aki olvasta pedig köszönet.
Üdvözlettel,
Zsuzsi
Őszinte részvétem Zsuzsi81!
Sajnos a gyásszal mindenkinek saját magának kell megküzdeni-e. Aki már elveszített valaki fontos személyt az életben az nagyon jól tudja. Vígasztald azzal magad, hogy mindent megtettél érte amit tehettél és annyi időt töltöttél vele amennyit csak tudtál. Ha szeretnéd privátban elmesélem neked, nekem mikor volt nagyon szomorú gyászom, de ezt ide nem szeretném kiírni.
Kedves Marci,
Köszönöm.
Elnézést, ha nem teljesen témábavágó volt a hosszászólásom, de nálam a gyász váltotta ki a depressziót és pont gyereknevelés előtt állok.
Valaki azért ír ide, mert attól fél, hogy a gyerekkorából szülőktől áthozott depressziv mintákat viszi tovább, vagy genetikaikailag „örökli” és tovább örökíti – bár az utóbbiban én tényleg nem hiszek.
Én pedig azért, mert túlságosan is jó és szerető szüleim voltak, példaképek, akiket nagyon hamar elvesztettem.
Nem tudom melyik a jobb…
Igen, a gyásszal mindenkinek saját maga kell megküzdeni.
Sajnos az is a baj, hogy elpazaroltam 3 évet külföldön 2012 előtt, aminek tényleg semmi értelme nem volt, tehát sokat voltam távol..
És most úgy tűnt révbe érek és hozok egy kis boldogságot Édesanyám szívébe, azzal hogy a közelében leszek és végre lesz unokája.
Azt hisszük van időnk… de ez egy óriási csapda.
Kedves Marci, légyszi írj nekem privátban, szeretném hallani a történetedet.
Barátsággal,
Zsuzsi
Szia Zsuzsi!
Nagyon megrendítő, amit leírsz, de — talán megbocsátod, hogy ezt mondom — gyönyörű is. A gyász borzasztó dolog, és évekig tarthat, de a gyermeked rajtad keresztül igenis meg fogja kapni azt az erőt, derűt és szeretetet, amit te kaptál édesanyádtól!
Az a gondolat, hogy „jobb lesz a gyereknek nélkülem” nálam is sokszor megjelent, de ez a súlyos depresszió egyik legabszurdabb sugallata. Ha belegondolsz, biztos te is érzed, milyen abszurd. Elvesztetted édesanyádat, de hogyan hozhatná ezt helyre egy veszteség, amit a gyermekednek okozol? Ha tovább adod, amit édesanyádtól kaptál, az fog segíteni szerintem. Neked is.
A gyász egy folyamat — javaslom Verena Kast könyvét erről –, és a harag, amit valószínűleg és teljesen jogosan érzel az orvosokkal kapcsolatban, szintén a része. De egyszer megtalálod őt saját magadban.
Eszter
Sziasztok!
Én gyermekvállalás előtt állok, (30 feletti) és valószínűveg gyógyszerrel vágok neki a terhességnek. Arcidegzsábám is van, ami iszonyú fájdalmas, ezért Anafranilt mindenképp fogok szedni..extra dózisú vitaminokat, Omega3-zsírsavat, egyéb táplálékkiegészítőket. Angliában egy csomó nő vállal gyereket gyógyszerrel. Nagyon nagy százalékban születnek egészséges újszülöttek. (akkor még rendben van, és az nagyon nagy dolog.Nekem van olyan orvos ismerősöm, aki ért a terhesség alatt szedendő/szedhető gyógyszerekhez, ezt a variációt sem szabad szerintem elvetni. Aki végképp nem érzi magát majdani anyának, az persze -a mi betegégünkkel terhelve- ne szüljön gyereket.
Nagyon régóta járok pszichoterápiára, nekem nagyon bevált. Úgy érzem, menedzselni tudom az életemet és nem tartom már magam alsóbbrendűnek az „elmebeteg billog” miatt. Ez a pszichiátria egyik legnagyobb bűne szerintem. Jobban építem, kezelem a kapcsolataimat, egészen más az élet. 🙂
Eszter, le a kalappal előtted. Gyereket nevelni egyedül, pszichés „terheltséggel” -olykor tényleg rossz állapotban- embert próbáló feladat, biztosan. Ám ahogy a fiad nyilatkozik rólad, az minden szülő álma. Kb. két hete láttalak egy riportműsorban, nem nagyon voltál humorodnál (bocs). Remélem jobb időszak következik nálad. Puszi!
Szia csacska.macska! Nagyon nehéz lehet ez a döntés, drukkolok neked.
Két hete nem voltam tévében, már egy éve ki vagyok tiltva, valamit talán ismételtek.
e
Kedves Eszter,
köszönöm szépen a hozzászólásod, sokat jelentett nekem, amit írtál.
Igazad van teljesen, biztos én is ezt tanácsolnám kívülállóként valakinek, aki ilyen helyzetben van.
De egyelőre a szívem szakad meg és azt érzem nem bírom, nem akarom Anyu nélkül az előttem álló életet.
Reménykedem benne, hogy a pszichológus segít majd egy kicsit kimozdulni a depresszióból.. és a baba majd ad erőt a veszteséggel való együttéléshez.
Csak attól félek egy mentálisan rokkant emberként fogom őt a történtek után nevelni.. annak meg mi értelme..
Erőt, derűt, szeretetet kellene továbbadnom, ez az örökség, amit kaptam, de egyelőre ez lehetetlennek tűnik.
De még nem voltam „anya”, tehát majd kiderült mit vált ki belőlem az anyaság.. csak remélni tudom, hogy pozitív irányba lendülök.
Minden jót kívánva,
Zsuzsi
Szia Zsuzsi!
Én a helyedben (és így, hogy már felneveltem egy gyereket) bíznék benne, hogy a kapott szeretetet tovább tudom adni, sőt meg is növelni. Ha jó anyukád volt, megvan benned minden, hogy jó anya légy!
Eszter
Köszönöm Eszter, hogy megírtad ezt a cikket.
Engem 28 évesen diagnosztizáltak, és sokszor eszembe jut, hogy jobb lenne, ha majd nem szülnék, mert nem akarom továbbörökíteni a betegségemet, de most hogy elolvastam a cikket kicsit másként látom.
Egy csoda az a kapcsolat, ami a fiad és közted van. Nagyon jó volt olvasni, hogy ilyen jó a viszonyotok! 🙂
Butterfly