Tündérhegyen avagy égett hússzag – Borderlány története 4. rész

Reggel tényleg jön a Katonaéva. A kocsiban alig merek beszélni. Állati kínos az egész.  Be vagyok szarva, mi tagadás. 

Persze tényleg klassz helyen van. Fák meg fű, fa, virág… Csak mondjuk, az épület egy kissé le van pukkanva. Mármint eléggé. Mállik a fal, föl van jőve a kövezet. A fotel – amire ültetnek, hogy várjak, amíg jön valaki, és felveszi az adataimat – foszladozik, és a színe is elég kétes-barna. Alig van gusztusom beleülni. Az egész olyan undorító, és lehangoló. Felfordul a gyomrom. Meg mindenhol rácsok az ablakon! Csak hogyha esetleg nem is gondoltál volna rá még aznap, hogy ki kéne ugranod az ablakon, akkor eszedbe jusson, amint ránézel az ablakra…

Viszont legalább tényleg nem olyan igazi-kórház szerű. A betegek is ruhában vannak, az orvosok meg köpeny nélkül, úgyhogy azt se tudni, ki a beteg, és ki nem. Mi van, ha lebetegezek egy orvost? Sajnálom, miért nem visel valami megkülönböztető jelzést, ha már köpenyt nem vesz – sőt, sztetoszkópja sincs? Persze azért nagyjából ki lehet találni, ki mi, épp azt figyelem. Itt van például ez az egész csinos fiatal nőci, hogy az embert megeszi az irigység, hogy ennyi idősen úgy jön-megy itt, mint valami nagyon öntudatos kis isten a maga kis mennyországában… Szóval az ember azt hinné, hogy ilyen idősen legfeljebb medika, mert olyan tühtig áll rajta a finom bézs-színű blúz és a rövid szoknya, hogy biztos nem beteg – ráadásul ez a fésületlen, zörgő szabadidőruhás nyanya ledoktornőzte. Úgyhogy, doktornő. Persze nem tudom, mit sír a szám, legalább nem egy gumiszobába dugtak – eddig legalábbis-, és nem adtak valami szörnyű egyen rabpizsamát sem…

Miután a titkárságon bediktálom az adataimat egy elég kedves nőcinek, aki valami ősi írógépen kopog le mindent, amit mondok, a nővér szobába kell mennem, ahol a cuccomat is hagytam. Egy mosolygós, kedves arcú nővér, aki Zsófinak mondja magát, elkísér egy homályos folyosón egy ötágyas szobába. Bent van egy körülbelül harmincöt éves nő iszonyú karikákkal az üveges szemei alatt, meg egy fiatal csajszi, pár évvel lehet idősebb nálam – gyanakodva méreget. A nővér, gyengéden lök rajtam egyet, ettől elvesztem az egyensúlyom, és eléjük torpanok. Már ott állnak közvetlenül előttem, méregetnek, csak most látom, hogy felém nyújtja a karikás szemű a kezét… Gondolom, be kéne mutatkoznom. Ezt olyan műnek érzem. Úgyhogy kínomban vigyorgok, mint a vadalma. Az ember nem mutatkozik be egy kórházban! Vagy igen? Ildikó a karikás, a lány Judit – most látom, milyen iszonyú hosszú fekete haja van, a dereka és a felém nyújtott karja között lóg le mélyen. És most? Trécselni kell, vagy mi? Nem, rögtön mennek a dolgukra. A Judit nevű, látom, még a szeme sarkából rémülten figyel. Ilyen szarul néznék ki? Mindegy, ez a csaj kész van.

Le kell cuccolnom, meg adnak valami dobozt meg kártyákat – vagy százat -, amin különböző kijelentések vannak, és be kell raknom őket az „igaz”, vagy a „nem igaz” rekeszbe. Valami ilyen tesztről mintha tanultam volna pszichológián. Igen, igen, ez az MMPI-próba! Óriási! Még szerencse, hogy ilyen okos vagyok! Vannak köztük totál súlyos kérdések, ilyen például, hogy szerintem, gyorsabban vizelek-e, mint mások. Hát őszintén szólva, soha nem gondolkodtam ezen, akkor meg honnan tudjam. Na jó, biztos van, akinek ez a parája, akkor tegyük a „nem igaz”-ba, nehogy azt higgyék, nekem is.   

Nagyon szar ám itt, alig találom a helyem. Iszonyú levert vagyok, és már szörnyen szeretném, ha mehetnék a Katona Évához. De csak este ér majd rá állítólag. Ő lesz az ügyeletes.

  Kimegyek a kertbe, és egy félreeső üres padra ülök. Igazából úgy teszek, mintha kurva laza lennék, és tök jól ellennék magamban. Zenét hallgatok. Közben meg annyira szörnyen egyedül vagyok, és annyira szörnyen pici. Nézem a felhőket. Fú, az ott tisztára olyan, mint egy tehén. Úgy lennék inkább tehén! Tényleg lennék egy szép tarka tehén egy szép tarka réten. Egész nap csak füvet nyammognék, lenyelném, felböfögném, és megint lenyelném – egész addig, amíg egy édes, szőke, kétcopfos kislány piros ruhácskában egy ruganyos kis mogyorófavesszővel kedvesen simogatva ringó faromat, haza nem irányítana a kellemes istálló-melegbe, ahol a többiekből és belőlem áradó közös buta boci-álomba révednénk a sok kérődzéstől fáradtan. Reggel aztán rengeteg langyos tejet adnék az óriási, puha tőgyemből, és megint mennék a kislánnyal, aki mellettem szökellne a napsütésben, két kis varkocsa a nyakát verdesné. Mennék lassan, elégedetten a tarka legelőre, én, a tarka tehén. Ó, mily megható eme ábránd! Azért, hál’ Istennek, jól elszórakoztatom magam!

 

Végre itt az este! Egy újabb nővér, akit még nem ismerek, szól, hogy mehetek a Katona Évához! Itt ezt egyéninek hívják, mert vannak csoport cuccok is. És a Katonaéva meg a terapeutám. Olyan jó végre vele beszélni, már azt hittem, sosem lesz este. Nem sok értelmeset beszélünk ugyan, de megtudom, hogy fogok valami műhelybe járni, meg kiscsoportba – verbálisba. Ilyenek. Ja, meg hogy az anyámmal beszélt tegnap, és lebeszélte, hogy rögtön rohanjanak meglátogatni – állítólag ez jobb nekem is, nem? Még jó hogy jobb! Tiszta para lenne, ha most idejönnének, és itt látnának – így. Azt is mondja, hogy megpróbálta a lehetőségek szerint minél jobban megnyugtatni az anyámat, és majd még beszélnek. Húú! Ez tök jó! És kapok tőle esti puszit is, és bíztat meg minden. Szóval szeret. Egészen megnyugszom.

 

Ma még nem kell semmilyen csoportra mennem, és nincs egyénim vagy mim se, és ez nagyon dühít. Azt érzem, hogy idehozott a Katonaéva, aztán itt meg már le se szar. Persze tudom, hogy ez hülyeség. De nem értem, mi a fenének vagyok itt. Nem is csinálnak velem semmit. Ugyanolyan szar minden. Sőt! Annyira egyedül érzem magam. Bőgnöm kell. Akarok beszélni a Katona Évával, hogy… mit tudom én… még szeret-e, meg fontos vagyok-e neki. Meg mondja meg, mikor leszek már normális, és egyáltalán… Nem lehet kibírni ezt az egész rohadt életet. Utálok itt lenni. Meg máshol is. Utálok mindent meg mindenkit. És csak utáljanak ők is engem! Megkeresem a Katona Évát, és szólok neki, hogy szeretném, ha beszélnénk. Igen. Csak beszél velem, ha megmondom, milyen szarul vagyok! Végül is honnan tudhatná, hogy nekem éppen tök szar, és legszívesebben meghalnék? Igen, megkeresem. Ezt a nőt megkérdezem, nem látta-e elmenni erre, ez úgyis állandóan itt ül a társalgóban, és bagózik. Ha nem látta, akkor a szobájában van. Akkor még kitalálom, mi legyen. Azt mondja, az ebédlőbe ment. Jó. Addig cigizek.

  Ez nem igaz, sosem jön ki abból a rohadt ebédlőből?! Ez sem ő. Még nem jöhetett ki, úgy ülök, hogy lássam, mikor jön. Hát én megőrülök! A pulzusom már legalább kétszáz. Ott jön! Jön kifelé az ebédlőből. Valakivel beszélget. Nem merek odamenni. Képtelenség. De, de, oda kell mennem! Nincs veszteni valóm. Na, gyerünk! Most. Odalépek. Kissé unottan rám néz, a szemüvege ellenségesen megvillan. Azt látom rajta, hogy na, maga meg mit akar? Szörnyen rossz. Ezt nem lehet elviselni. Mondom neki, hogy beszélhetnénk-e, mert beszélnem kell vele, mert rosszul vagyok…! De azt mondja, ma nincs egyénim, neki pedig sok dolga van, és majd holnap úgyis beszélünk. Na igen, de a holnap az iszonyú soká van, én addig belehalok, olyan rosszul érzem magam. De ő már: „Viszlát holnap!”, és megy is tovább. Én meg csak állok, mint egy iszonyatosan nagy rakás szerencsétlenség. Nagyon fáj belül. Nem értem, mi ez?

  Bemegyek a szobámba, bent van a Judit, de leszarom. Rávetem magam az ágyamra. Én meg fogok halni.  Ezt nem lehet elviselni. Nem bírom ki! Iszonyúan üvöltve bőgni kezdek. Nem bírom abbahagyni, és nem is akarom. A párnát egyre a számba gyömöszkölöm, hogy ne hallja. Meg akarok halni! Tépem az ágyneműt. Ezt nem lehet kibírni. Utálok mindenkit!  Dögöljenek meg! Mindenki! És én is! Megőrülök! Ráadásul, azt gondoltam, ez a hely arra van, hogy segítsenek rajtam. De nem. Tudtam, hogy úgyse tudnak, mit csinálni! Mit tudnak ezek? Azt sem tudják, milyen így szenvedni, mint egy kutya. Én csak egy senki vagyok a Katona Évának. Egy páciens a sok közül. Megőrülök! Ezt tényleg nem lehet kibírni. Valaki bejön a szobába. A másik rohadék szobatársam az. Nem is látom, melyik. Mit akarsz, te… te szar? Az aranyos öreg Marika. Hiába, gyűlölöm! Mindenkit gyűlölök! Próbálok úgy csinálni, mintha csak pihennék, de ráz a zokogás. Megkérdezi, mi a baj. Odaül az ágyam szélére, de erre csak még kétségbeesettebben bömbölök tovább. Menjen a picsába! Úgyse tud, mit csinálni. Hagyjon engem békén! Mindenki hagyjon békén! Azt mormolom a párnába, hogy anyuci, anyuci, segíts, kérlek, anyuci! Én már tuti, hogy tisztára bekattantam. Kimegy. Gondolom, a nővérnek szól, de leszarom. Hülye picsa! És mindenki az. Nem tudom abbahagyni a bőgést. Nem tudom, honnan jön belőlem ez a rengeteg keserűség, meg düh. Meg akarok halni! Csak rángatom magam az ágyon, mint egy idegbeteg, és bőgök, és mormolom, hogy „anyuci”. Bejön a nővér. A Kati nővér az. Azt mondja, hogy ne hergeljem fel magam, meg vegyek erőt magamon, és hagyjam abba. De nem megy! Hagyjon békén! Nekem itt ne papoljon holmi kibaszott hergelésről. Hergeli magát a jó kurva anyád, az! Semmi köze hozzá, hogy mit csinálok. Azt mondja, mindjárt szól a doktornőnek. Persze, szólj csak!  Biztos érdekel engem! Szarok mindenre! Dögöljenek meg!

Visszajön azzal, hogy adnia kell egy Seduxen injekciót. Ez legalább valami normális ötlet. Azt mondja, lazítsam el az izmaimat… Lazítsam el…! Rohadt vicces! Mégis hogy a francban, amikor egy nagy adag ideggörcs vagyok?! Hagyjon már békén, mert komolyan megütöm! Aú!!! A rohadt élet, ez tényleg kurvára fájt, te balek! Szemét. Dög. Mindenki. Meg akarok dögleni! 

Elszállt persze az összes erőm. Már bőgni se tudok. A fejem fáj csak iszonyúan. 

 

Bejön megint a Kati nővér, hogy hogy vagyok. Kurva jól. Ilyen állat kérdést! De azt is mondja, hogy vár a doktornő, és menjek a szobájába. Ennek azért örülök, legalább tudok vele beszélni. Bár az agyam, az halott. Nem is tudok már, mit mondani. Már mindegy is az egész.  Mondjuk, legalább kiderül, hogy most akkor utál-e. Nem csodálnám, ilyen egy idegbeteg állatot, mint én, csak utálni lehet. 

     Összeszedem az erőmet, és bemegyek a szobájába. Félek, hogy dühös rám. De nem az.  Sőt, kedves! Persze nem örül, de azért látszik, hogy érdekli, mi van velem. És ez jó, ez nagyon jó érzés. Már nem is vagyok úgy elkeseredve. Apró kis dolgokról beszél, és az egész olyan meghitt meg minden. Elsírom magam. Valahogy úgy meg vagyok hatódva, vagy mi. Közelebb húzza a székét, és a hajamat simogatja. Ettől még inkább bőgnöm kell, mintha valami nagy gennyes fekély fakadna föl belőlem, ráz a zokogás. Cssss! Simogat. A hajamat, a hátamat… Örökre így maradnék. Már kezdek elcsitulni, valami undormány kiment belőlem! Mondja, hogy mennie kell a dolgára, még megölel, megint az a finom illat, és én szinte repülök ki. Nem bánom, hogy más dolga van, most olyan jó… És ez egész nap tart. Mintha valami napelemes kety-mety lennék, ami most olyan sokat volt a napon, hogy a sötétben is működik, sőt ő maga világít. Olyan erős lettem belül valahogy, hogy mindenkinek tudnék adni belőle… mindenkit magamhoz ölelnék – az egész világot.

 

Kaptam végre kimenőt. Bemegyek a városba, bár Márkkal nem tudunk találkozni, mert dolgozik. Mindegy, beülök valahova. Úgy csinálok, mint a XX. század elei embertársaim tettek. Beülök valami kávéházszerűbe, veszek újságot vagy valami jó kis könyvet, és azt olvasgatom. Majd jól üldögélek egy zsongó kávéház teraszán, és olvasgatok, irogatok, közben kávét hörpölgetek, és cigarettázom, meg nézem az elhaladó embereket. Milyen klassz világ lehetett az! Már legalábbis a békeidők. Főleg, ha volt az embernek pénze… Persze úgy lenne poén, ha a pincérek már ismernének, előre köszönnének, és kérdeznék, hogy a szokásosat hozhatják-e. És lenne ott még egy csomó ismerősöm, akikkel a gomolygó füst fátyolában az élet és az irodalom nagy kérdéseiről folytatnánk magasröptű eszmefuttatásokat, míg be nem sötétedik, aztán lassan szedelődzködnénk, és kisebb csoportokra bomolva ki-ki elindulna még mindig a viták hevétől tüzelve, felpörgött aggyal a maga kis tetőteres lukába, amit szobaként aposztrofálnak a sóher és kissé mindig gyanakodva figyelő házmesterek. Fent pedig lassan újabb cigarettákat sodornék erős kapadohányból – a vacsorát is helyettesítendő -, mert másra nem futja, és homályosan megvilágított asztalomnál, ahonnan a dohos kis szoba egyetlen ablakán át háztetők és templomtornyok rengetegét látnám – itt-ott egy-egy kivilágított ablakon át a szürke kispolgári létbe belefáradt nőket és férfiakat -, ihletetten hosszú tanulmányokat vetnék papírra, vagy verseket ontanék, míg a kémények közt fel nem bukkanna a felkelő nap narancs gömbje. Akkor bágyadtan nyekergő ágyamra dőlnénk ruhástul, hogy elmém végre nyugalomra találjon. Persze mindez valahogy Párizsban történne, ahol ösztöndíjas diák vagyok a Sorbonne filozófia vagy teológia szakán. Hát, igen ez klassz lenne. Bár nem tudom, nem dőlnék-e ki végelgyengülésben ettől az életmódtól kábé egy héten belül. Meg persze, hogy mindezt megtehessem, abban a korban férfinak kellene lennem… Vagy Simone de Beauvoir-nak…

         Na, elég az ábrándozásból! Útra fel! Fú, tiszta gáz itt kint. Sehol egy kerítés, egy rács. Úgy kitágult a tér hirtelen, mintha magába akarna szippantani. Kicsit szédülök is. Ilyen hamar hozzászoktam a bezártsághoz? Ez durva!

            Ez a sok ember mindenütt. Csak rohannak mind valahova. Leülök ezen a téren. Nem merek kávéházba menni, csak bámulom a komoly célokkal tovasuhanó ember tömeget, és elkábít a zaj. Próbálom elképzelni, milyen lehetett régen ugyanitt. Gyerekkorom óta gyakran szórakoztatom magam ezzel. Lilivel közösen is gyakran csináltuk, bármerre jártunk. Elképzelem a teret. Napernyős hölgyek és cilinderes urak lépkednek megfontoltan, fidrekbe-fodrokba öltöztett gyerekek karikát hajtanak kacagva keresztül-kasul a téren, szerelmes párok andalognak a felszórt sétányon, körülöttük selymesen zöld gyep és virágok, árnyas padokon nyakkendős öregurak lapozzák lassan újságjaikat, az egyik pipára gyújt, és hátradől, a nap sugarai átszüremkedve a langy árnyat adó tölgyfasor zölden sziporkázó levelein, átmelengetik megfáradt arcát, méhek döngenek a füvön elszórtan burjánzó hársak körül, a szökőkút peremén galambok búgnak, a bokrokon át egy fiatal lány kacagása cseng, habos kötényes dadusok tolják szigorú szeretettel az óriási, díszes gyerekkocsikat – bennük gurgulázva felnevető, fogatlan csöppség nagy csillogó, mindenre-kíváncsi szemekkel, angyali szőke hajfürtökkel. Egy megfontolt idősödő úriember lép kecses, sietős, mégis kényelmes-hosszúkat, most egy öreg, szigorú dáma – kezében egy bodros-fekete, jól táplált, csillogó szőrű kutyus póráza – jön ifjú társalkodónője kíséretében. A háttérben, az úton ló vonta villamos és lovas kocsik. Minő idill…

 

Na jó, erőt veszek magamon, beülök ide, bár nem egy café á la Paris, és nem is ismernek a pincérek, meg én sem ismerek senkit, de megteszi. Vettem valami pszichoanalitikus folyóiratot az egyik könyvesboltban útközben, mert ilyen esettanulmányok meg tanulmányok vannak benne az úgynevezett Holocaust-szindrómáról. Nem is tudtam, hogy számon tartanak ilyen „kórt”. Viszont ahogy megnéztem a tartalomjegyzéket, rájöttem, hogy nagyon érdekel ez a téma. És szerintem, nem azért, mert most így zsidóként akarom identifikálni magam, vagy ilyesmi, csak egyszerűen érdekel, hogy hogy lehetett mindazt meg-, vagyis inkább túlélni. Az anyám soha nem beszél róla. Persze érthető. De a Nagymamiék se akartak mondani semmit a dologról. Ez még talán nem is lenne baj, ha valamilyen módon ne lett volna ott állandóan a levegőben valami nyomasztó titokszag.

Tök érdekes dolgokat írnak ebben a lapban. Komolyan. Állítólag így a trauma, ha nem dolgozták fel, generációról generációra továbböröklődik, és mindenféle döbbenetes kerülőutakon felszínre tör. Szóval, biztos ez is dolgozik bennem! Nagyszerű, most már ezt is tudom! Kész önanalitikus leszek lassan. Csak a gáz az, hogy ettől még nem jobb. Pedig a klasszikus pszichoanalízis szerint – saját szemüleg olvastam! -, ha az ember eljut odáig, hogy felismeri, mi is okozza a tüneteit, akkor már csak ki kell mondani, vagy ilyesmi, és meg is gyógyul. Hát, ezt bátran ki merem jelenteni, hogy bármennyire tisztelem is Freud doktort – de tényleg -, ez így ebben a formában nem igaz! Pont. Nincs apelláta!

 

Reggeli után mennem kell a gyógyszereimért. Úristen, itt egész sorállás van most gyógyszerért. Fogd már be a szád! Ennek az ürgének állandóan szófosása van. Most már én is szeretném megkapni a gyógyszeremet. Gyerünk már nővérke, ne válaszolj neki, akkor tuti abbahagyja! Itt kell dekkolnom, amíg kilenckor az orrom előtt be nem basszák az ajtót azzal, hogy jöjjek vissza csoport után? Mondjuk, ilyet csak nem tennének! A fenébe, faszikám! Na végre! Jól van, igen, az az én gyógyszerem. Andi nővér azt mondja, hogy a Katonaéva üzeni, hogy keressem meg még 9 előtt. Bassza meg, nem bírta volna ezt egy picit előbb kinyögni?! Addig van vagy 2 perc! Hülye! Rohanok. Mit akarhat? 

Tök kedves, mosolyog, és Csutorának hív. Mondjuk ezt nem értem, mert az a Márainál egy kutya. Lehet, hogy ő ezt nem tudja. Vagy, végül is a kutya az egy édes állat! Mindegy, na! Igazán aranyos velem, és ez a lényeg! Hozott nekem narancslét. Nekem. Csak nekem. Ez azt jelenti, hogy amikor hazamegy innen, akkor is gondol rám. Mert fontos vagyok neki. Iszonyú boldog vagyok ettől, és büszke is magamra, amiért én mégiscsak fontosabb vagyok, mint a többi betege. Ez annyira jó. Elmondhatatlan nyugalom tölt el.

Megint kiülök a padra, hátradőlve nézem a fákat meg az eget. Azért ilyenkor olyan gyönyörű. Úgy minden. Mint mikor kiskoromban a hasamon fekve, a fejemet lelógatva – fejjel lefelé versenyt hintáztunk Lilivel a Nagymamiék kertjében. Olyan émelygős érzés, mint a napközis langyos karamell. Így szétárad bennem, a gyomromból ki egész az ujjaim hegyéig. A nap olyan édesen tud simogatni, meg a fák annyira zöldek tudnak lenni, és ilyen boldogság vagy milyen illat van, közben madarak csivognak… Klassz itt ülni, és nem gondolni semmire, csak telítődni a mindenséggel, hogy szinte kézzelfoghatóan érzem, hogy én is a természet szerves része vagyok. Mindig így maradnék. Azért annyira csodálatos ez a természet dolog… a világ, az élet… Olyan hihetetlen az egész… Hogy a dolgok élnek, lélegeznek, fotoszintetizálnak, mozognak meg minden… Hogy egy kis magból emberré nőttem, hogy a fa rügyet fakaszt, hogy a fű állandóan halkan sercegve nő, hogy a méhek döngenek, hogy a szív dobog… Ezt el sem lehet hinni. Mint egy álom olyan az egész. Hogy lett ez? Hogy van ez? És az ég meg az űr, a nap, a hold, a csillagok… Hogy vannak? Hova mozognak? Hova tartunk, honnan és miért? Ez persze mind közhely-kérdés, erre már sok-sok millióan rácsodálkoztak meg minden – ugyanerre. Valaki talán ötszáz évvel ezelőtt, valaki, aki én is lehettem volna, ugyanezt gondolta és érezte, aztán meghalt, és nem maradt utána semmi. Egy kastély parkjának óriási, bölcs tölgyfái alatt lépkedett. A kavicsos sétány ropogott a topánkája alatt, fodros ruhája susogott a langy szellőben, a nap sugarai hamvas bőrét cirógatták, puha kontya meg-megbiccent, ahogy lépett. Talán teára ment vissza a kastélyba – messziről lovas kocsi kattogása -, aprósüteményre apró, visszafogott léptekkel, és körülötte is ugyanúgy lélegzett minden – a természet – ütemesen, tisztán, mélyen. Gyenge szirmú virágok fordították utána a fejüket. Mitől ilyen jó néha, és annyira rossz máskor?

 

Öregem, erre a csoportra el kell szívni egy cigit. Ez súlyos volt. Tiszta ideggyenge lettem. Ilyen állatságnak kitenni az embert! Az a nő – a Klári, vagy hogy hívják – elájult, a másik – akinek nem tudom a nevét – bőgött, a harmadik – a Zsolt – kirohant… Súlyos! Totál kattant mind! Ezt nem hiszem el. Mondjuk én is rohadt közel voltam hozzá, hogy üvöltsek egy olyat, hogy kirepedjen mindenkinek a dobhártyája. Mindenkinek. Még a Katona Évának is. Meg nekem magamnak is. Mondjuk, legalább kirohanhattam volna! Már tényleg nagyon közel álltam hozzá, csak mintha megbénult volna az egész testem. Szar volt! Iszonyú szar. Most pihenek ebédig a társalgóban, úgyis itt cseszem az időt egyfolytában. 

  Atyavilág, hogy néznek ki az emberek?! És én, én hogy nézek ki! Olyan röhejes ez az egész. Csak erek, belek meg vérömlenyek vagyunk. És ez a cső az arcunk közepén, amin két luk van – az orr! Ez a hét vicce. Sőt, a lét vicce!  Annyira elegem van. Úgy fájok, vagy mi. Mindenki csak cigizik, meg beszél. Na meg kártyáznak. Ez a halálom. Egész nap itt ülni, és kártyázni. Durva. Nincs kedvem, mások faszságát hallgatni. Azt hiszem, nem érdekelnek az emberek. Tök feketébe fogok öltözni, úgy megyek a kimenőmre délután. Mint egy maszk, olyanra festem az arcom. Egy gyászoló lárva leszek. Tudnám, mire jó ez az egész? Minden. Istenem, ha újra születek, hadd legyek lelkiszegény! Csak onnan gondolom, hogy most nem vagyok az, mert azok állítólag boldogok, én meg cseszettül nem vagyok az. Persze mindig más akarok lenni. Most a lelkiszegénységtől függetlenül. Különbözőféle ember szeretnék mindig lenni. De egy nap több különböző valaki is.  Valaki egészen más, mint most. Látok például egy szép lányt slamposan, hát olyan akarok lenn – slampos, és szép persze. Aztán látok egy szörnyen sovány csajt, aki valahogy olyan aranyosnak tűnik. És akkor meg olyan akarok lenni, szörnyen sovány és aranyos… Meg minden egyéb. Tudnám, én milyen is vagyok valójában, amikor éppen nem azon vagyok, hogy olyan legyek, mint valaki más! Honnan fogom én ezt valaha megtudni? Ezt nem értem. A tükörből kéne rájönnöm, meg mások visszajelzéseiből? Most komolyan! Mindig arról álmodozom, hogy valaki úgy írjon le engem, szóval jellemezzen tövömről-hegyemre, ahogy a regényekben szokták a szereplőket. Mondjuk, ha egy Dosztojevszkij rám szánna egy könyvet, valami halvány képet csak nyernék végre magamról. De miért írna le engem Dosztojevszkij? Ráadásul kibaszottul meg is halt már rég. Ez az én formám. Kicsit mintha komoran látnám a világot… Pedig nem akarom.  Igazán nem. Még azt a rohadt faciális feedback hipotézist – amit valami pszichó speckolon tanultam – is alkalmazom, ami szerint, ha vigyorogsz, jó kedved lesz. Legalábbis jobb. Úgyhogy néha, ha eszembe jut, ahogy csinálom a dolgokat, közben vigyorgok, mint valami vadbarom alma. Hát a nagy szart lesz jobb a kedvem tőle, már megbocsássanak a drága kutató hölgyek és urak, akik ezt a nagyszerű hipotézist kitalálták!

Egyszer például, egy szemináriumra kellett mennem, de éreztem, hogy most annyira szar, hogy pillanatokon belül valami iszonyatos erővel ki fog törni belőlem valami… valami szörnyűség. És egyszerűen semmi ötletem nem volt, hova mehetnék kiadni magamból, ha mondjuk, nem kellene órára mennem ugye, de kellett. Szóval komolyan, végső kétségbeesésemben eszembe jutott ez a faciális-feedback dolog, és megpróbáltam mosolyogni. Persze éreztem, hogy csak valami félelmetes grimaszt sikerült előállítanom, de több nap, mint kolbász. Viszont csak egyre rosszabb lett, hiába finomodott a dolog valami görcsös vigyorrá, amennyire éreztem legalábbis. És egyre tehetetlenebbül tébolyogtam a folyosón azzal az ébredező sárkánnyal bennem. A könnyeket rendellenes szemmeregetéssel és kényszeresen sűrű pislogással próbáltam a szememben tartani, mert éreztem, ha elindul egy csepp, hát egész folyam fog kitörni belőlem – persze azzal a gonosz sárkánnyal együtt, ami bennem feszül, és az Isten se fogja tudni megállítani. Közben ismerősök és ismeretlenek jöttek mentek, elmaradtak, én meg csak tántorogtam föl-le valami baszott erőfeszítéssel egyik WC-től a másikig a folyosók labirintusán, hogy ha netán, minden erőfeszítésem ellenére mégis kitörne, legyen hova menekülnöm. Közben meg ugye próbáltam vigyorogni, de komolyan csak egyre rohadt szarabb lett. De persze kénytelen voltam bemenni órára. Fú, hihetetlen próbatétel volt! Úgy ültem ott végig az órát, hogy szinte éreztem a nyakam körül a kenderkötél szorítását, amivel, innen kiszabadulva, felkötöm magam az első fára. Mindezt azzal kompenzálta az a randa dög bennem, vagy én magam (?), hogy egymás után totál lehorgasztóbbnál lehorgasztóbb megjegyzésekkel kommentáltam a tanár minden kábé második szavát – csak úgy bugyogtak ki belőlem, ha már a könnyeimnek nem szabadott. Ezek után a legbrutálisabb az volt, hogy az óra végén a tanár, akit kedveltem, és ráadásul azt hittem, ő is engem, mérges fejjel odahívott, és azt mondta, ha jót akarok magamnak, meg neki, meg az összes szerencsétlen csoporttársamnak, aki kénytelen egy szemináriumra járni velem, akkor ne járjak órára, mert nem lehet elviselni, amit csinálok… vagy valami ilyesmi. Na, akkor aztán rendesen elindultak a könnyeim, hogy majd’ megfulladtam az igyekezettől, hogy vissza tudjam tartani.  Rohadt egy érzés volt. Szóval ennyit a faciális-feedback hipotézisről.

 

Hál’ Isten, Márk bejön látogatni, úgyhogy nem is megyek ki a városba. Örülök neki. Nagyon. De annyira kivan miattam, és ezt iszonyú szar látni. Mindent elcseszek magam körül.  Próbálom mutatni, hogy nincs is most olyan szar kedvem, de hiába. Olyan lehangoló az egész.  

Mikor elmegy, kivonulok a kertbe a cigimmel, meg az újonnan beszerzett folyóirattal, és olvasom tovább. Addig se arra kell gondolnom, ami van. Meg arra a perverz gondolatra, ami itt motoszkál bennem, hogy el kéne nyomnom magamon ezt a rohadt cigarettát. Próbálok odafigyelni. Rém durva esetek vannak leírva. Fú!  Most valahogy eszembe jut az anyám. Nem nagyon szoktam az életén agyalni. Van jobb dolgom is! Meg aztán nem is igen avattak be a felnőttek soha abba a nagy katyvaszba, amiből jöttek. Azt tudom, hogy az anyám olyan kábé tizenkét éves koráig állami gondozásban nevelődött, csak utána került a Nagymamiékhoz, mivel addig nem is tudták, hogy túlélte a gettót.  De szegény Nagymamiék hiába tettek meg mindent, hogy anyámmal valami kielégítő szülő-gyerekszerű kapcsolatot alakítsanak ki, akkor már késő volt.  Ráadásul az anyám titkon – persze csak félig-meddig titkon, mert hát végülis, én is tudok róla – soha nem tudta megbocsátani az anyja testvérének, hogy az megmenekült az elhurcoltatástól. Valahogy, talán az ő szemszögéből jogosan, amolyan árulásnak tartotta, hogy amíg az ő egész családját elhurcolták, Nagymaminak sikerült megmenekülnie. Ugyanis akkor épp albérletben lakott fenn Pesten valami jószívű, keresztény ügyvédember családjánál. Azok állítólag szinte saját lányukként szerették, mert nekik maguknak úgyis csak felnőtt fiaik voltak, azok is az egyik a fronton, a másik szovjet hadifogságban. Szóval, ők mentették meg a Nagymami életét. Náluk várta ki a háború végét, és hogy vőlegénye végre megtérjen a szintén szovjet fogságból. De közben nem tett le róla, hogy a családjának valamelyik tagja még hazatér a táborból. Valahogy érezte – így mondta sokszor -, hogy „még élnek vérei”. Aztán, valami svéd vöröskeresztes táborban tengetett évek múlva tényleg hazakerült az öccse Birkenauból. Amennyire sikerült kivennem az elejtett szavakból meg utalásokból, már akkor inkább halott volt, mint élő. Miután néhány zavaros mondattal beszámolt a vele történtekről, bevette magát a Nagymamiéknál számára felajánlott cselédszobába, évekre elterült az ágyon, miközben egyre sűrűsödő időközönként és egyre nagyobb mennyiségben itta a konyakot, hogy leöblítse a hamut, amit a gázkamrák füstjével teli levegőből Ott magába szívott, és ami úgy érezte, most is csikorog a fogai között.

  Nem is tudom, mindezt honnan szedem, lehet, hogy csak én találtam ki? Nincs konkrét emlékem arról, hogy bárki beszámolt volna erről az egészről, de valahogy mégis olyan elevenen él bennem a dolog, mintha ott lettem volna. Mintha mindig is tudtam volna, anélkül hogy bárki beszélt volna róla.

  Azt is valahogy olyan mélyről fel tudom idézni, hogy mikor az anyám is előkerült valami lehetetlen állami néven, akkor ő már – a maga módján – felnőtt volt, benne valahol mélyen egy hiperszenzitív kislány vérző lelkével, de keményen felvértezve az egész világ, így persze Nagymamiék ellen is. Idővel azért persze megszerette a Nagymamit és a krisztusi türelemmel megáldott – nota bene – katolikus Nagypapit is. Pedig tudom, hogy igazából titokban a mai napig minden keresztényt megvet. Szerintem, igazából, inkább így fél tőlük -, mintha legalábbis ők tehetnének az Egészről… A szintén tábort megjárt, roncs nagybátyját viszont annyira megszerette, hogy állítólag, szinte szerelmi rajongással vette körül – amit ugyan én, személy szerint, nehezen tudok az anyámról elképzelni – amíg az, szegény, át nem itta magát a megváltó halálba. 

Hát, így vala ez, kérem. Most nem tudom, hova is akartam kilyukadni, mindenesetre szép kis családi krónikát kanyarintottam itt secperc alatt – ha egy kicsit kusza is. No de, ez már csak így vagyon ezen a legeslegjobb világon az összes világok közül: a szálak kuszák. Pont. Punktum. Csak ne akarnám azt a kicseszett cigit mindig magamon elnyomni. Megteszem. Most. Ezt a következőt. Na, égjen már gyorsabban. Igen, ez már a vége. Fú, odatartom a csuklómhoz. Forró. Nem merem. Bele kell szinte döfnöm a csuklómba, hogy elnyomjam. Megteszem. Igen! Most! Ááá, ez baszott durva! Nagyon éget. Nem, most már jobb. Most már bizserget inkább. Csak a fájdalomra koncentrálok minden sejtemmel. Égett hússzag…