Elvesztesz mindent, amire feltetted az életed….
Kapaszkodni kezdesz valami másba. Kapaszkodsz abba, ami miatt mindent buktál, azt remélve, hogy ha már úgyis mindent elvesztettél, legalább ez még megmarad. Mert ez is értékes, de legbelül tudod, hogy amit vesztettél, azzal soha nem ér fel semmi más. Vissza akarod kapni a régi életed, de az már nincs. Aztán egyszercsak rájössz… fölösleges kapaszkodni másba… Olyannak érzed magad, mint a tetű, aki kapaszkodik a hajba, mégis ki akarják írtani.
És amikor feladod a kapaszkodást, elkezdesz zuhanni és hirtelen minden értelmét veszti. Beesel a két szék közé. Ott ücsörögsz a földön és bámulsz fölfelé, hol az egyik, hol a másik székre. Reménykedsz hol az egyikben, hol a másikban. Csak várod a hívó szót valahonnan, várod, hogy végre felemel valaki és visszaültet valamelyik székre. Mert saját erődből te már nem bírsz visszamászni. Közben pedig már méltatlannak érzed magad mindkettőhöz. Úgy érzed mégiscsak jobb, ha te ott lenn maradsz. Nem magad miatt… mások miatt… De ott lenn… ahogy nézel felfelé és látod mit vesztettél a saját gyenge léted miatt…. félsz, hogy egy nap belehalsz a fájdalomba… mert fáj látni, nap mint nap szembesülni a veszteséggel. Olyan, mintha napról napra, újra és újra átélnéd az elvesztést. Néha legszívesebben megszűnnél létezni, csak hogy ne kelljen látnod, ne kelljen érezned, ne kelljen még egy nap átélned mindezt. Mert tudod: holnap kezdődik előről. Sosem ér véget. És végül beszorultál a két szék közé, mert olyan közel húztad őket magadhoz. De ott akarsz maradni közöttük, mert ha már leestél, így legalább még láthatod őket onnan lentről. Sosem löknéd el magadtól egyiket sem, sosem akarsz kitörni onnan. Még ha közben te haldokolsz is… belehalni végleg sosem akarnál, hanem a haldoklásod folyamatát akarod újra és újra ebben a helyzetben szenvedve élvezni.
És most olyan, mintha már semmi más nem létezne a világon csak az a két szék és én, közöttük szenvedve…
Szerző:
