Sziasztok!
Rég nem írtam, nem volt mit. Viszont most úgy érzem, muszáj írnom.
Azzal a céllal mentem az áterhez, hogy abbahagyom a gyógyszert. Erre megkaptam, hogy az a jó, hogy elnyomja a hangokat, az meg nem baj, hogy átalszom az életem. Kérdezte, hogy voltam-e 14-én a sotén, mire mondtam, hogy nem voltam, mert ELALUDTAM. Erre javasolta, hogy szedjem tovább, és szedjek este egyet akkor (hülye, hát eddig is este egyet vettem be…).
Viszont felhívtam a sotét, és mondta a nő, hogy semmiről nem maradtam le, 18-án indul kövi csoport, amibe van még hely, majd hív az időpont miatt. Olyan rendes volt! 
Viszont félek. Félek, hogy milyen lesz, milyenek az orvosok, betegek, hogy 1 hónapból csak 1 napot tölthetek otthon, ha engedik, felvesznek-e, Józsi megvár-e…
Ajj, annyi aggódnivaló van… 
Nincs miért élnem. De komolyan. Miért éljek? A sötétség egyre erősebben húz lefelé a mélybe. Minek dugjam ki a fejem a fénybe? Annyira megszoktam már a sötétséget, hogy kint a fénybe már nem tudnék életbe maradni. Túl csúszósak a falak. Ha el is indulok a fény felé, egyből visszacsúszok.
Vágni akarok, penge kell, KELL, szíven akarom szúrni magam, hogy megszűnjön ez a lelki fájdalom, mert kibírhatatlan. Beleőrülök!!!
Folyamatosan attól rettegek, hogy megőrülök, beveszem az összes Ketileptet, és befalcolok olyan mélyen hogy a mentő visz el a zártosztályra…ahol begyógyszereznek, leszíjaznak….
Szeretlek Titeket! 
Sajnálom. Feladtam.
Szerző:
