Részlet Sibylle Muthesius könyvéből, akinek a lánya borderline volt. A lány halála után találta meg a naplóját, ebbő írta ezt a könyvet.
Majdnem mese:
Az azúrkék Világmindenség- amelynek trónján a Hórák istennője ült, nyájasan tekintett a felhőgyerekekre, akik a mennyei vizek partján játszadoztak, és esőt meg harmatot permeteztek le a Nap fényében csillogó bolygóra.
Míg aztán egy forró nyári délutánon a felhők magas, fekete tornyokká sűrűsödtek, és messze hangzó dübörgés közepette csapódtak egymásnak.Ekkor történt, hogy néhány felhőgyerek lezuhant a csillogó földgolyóra, sebesen szálltak el az ezüstösen fénylővizek, zöld őserdők, csipkés fehér hegyormok, hófödte vörös földek és aranyló romok felett, végül pedig hangos kiáltással egy virágos réten földet értek.
Ott feküdtek csupaszon, védtelenül a részvétet nem ismerő természetben. Rémülten kérdezték anyjuktól, a Hórák istennőjétől:- Miért tetted ezt velünk?
Az ár ée apály istennője meghallotta az újszülöttek fájdalmas kiáltását, és ahogy már az anyák szokták, megsajnálta gyermekeit, és segíteni akart rajtuk.
Azt akarta, hogy a felhőgyerekek csak a szépet és jót lássák meg ezen a világon, hogy minden rózsa nekik viruljon, minden csalogány nekik énekeljen, és olyan hatalmas, olyan végtelen legyen ezen a Földön a szeretet, hogy legyőzze a szenvedést, a halált.
Megparancsolta hát a szeleknek, hogy vigyék le őt a síró- rívó kis újszülöttekhez. Ez meg is történt, és az istennő, amikor leért a Földre, hajnali harmatból kötést tett a felhőgyerekek szemére, fehővattát dugott a fülükbe, akönnyeik számára védőgátat épített, hogy szépen lefolyjanak, ne tehessenek kárt a gyenge testben.
Ezek a gyerekek nem hallják az éhezők és didergők fájdalmas nyöszörgését, a gyilkosok vad üvöltését, a szeretők sikolyát, mert szerelmük gyűlöletté változott, a szerelem nélkül élő s csak a halált váró lények csöndes kiáltását.
Csakhogy ezeknek az újszülötteknek némelyikéhez sohasem jött el a Hórák istennője. Megfeledkezett róluk, vagy azt akarta, hogy legalább néhányan a gyermekei közül ne tartsák a tompa ágyúdörgést az örökös hullámverés morajának?
Ezek a felhőgyerekek soha nem felednek egyetlen könnyet sem, amelyet bárhol a világon ejtett valaki, sem egyetlen kiáltást, amelyet valaha is hallottak. Az ilyen gyerekek vaktában rohannak ide- oda, kétségbeesetten szólítják a szeretet istenét, de minél hangosabban hívják, annálközelebbről hatol fülükbe a távoli csatazaj. Ilyenkor legszívesebben az ellenség csapatai elé száguldanának harci ménjük hátán, és azt kiáltanák: "Hát emberek vagytok ti? Erre születtetek? Szeressétek egymást! Szeressétek egymást!"
Csakhogy a felhőgyerekeknek nincs harci ménjük, amelyelvinné őket a csatamezőkre, és véget vethetnének a mészárlásnak, de különben is, ki hallgatna rájuk? Így hát csak ülnek és töprengenek. Miért nem élnek az emberek örök szeretetben? Miért gyilkolják egymást? És mindenkitől megkérdezik, akivel csak találkoznak. A megkérdezettek azonban rémülten hátrálnak, és azt mondják: "Óvakodjatok tőlük! Ezek megszállottak! Zárjátok be őket! Különben még elpusztítanak valamennyiünket!" Néhányan viszont így szólnak: "Ezek a kiválasztottak!"
A felhőgyerekek félelme nőttön nő, miközben egyre messzebbre rohannak, és végül elérkeznek a jéggé dermdt hegyekhez, és odakiáltják a magas sziklafalnak:"Mi az értelme az életnek?"
Ilyenkor azonban még Echo, a sziklák között lakó nimfa is hallgat, pedig máskor mindig övé az utolsó szó. Csakhogy a felhőgyerekek helleni akarják a feleletet. Bárkivel találkoznak, felteszik a kérdést. "Mit törődtök vele- mondják nekik az emberek-, törődjetek inkább a magatok dolgával!"
Így aztán a felhőgyerekek magányosan járnak szerte a világban, mert senki nem érti meg és senki nem szereti őket. De ők sóvárogva vágyakoznak az igaz, az örök szeretetre, amely minden sebet begyógyít. Ők maguk pedig szeretni akarnak minden embert, és mindenkinek be akarják gyógyítani a sebeit, de amint ezt elmondják valakinek, az emberek döbbenten néznék rájuk, mint a tébolyodottakra.
A felhőgyerekek ilyenkor vissza akarnak húzódni meleg felhőágyukba, oda, ahol örök nyugalom és örök béke vár rájuk- csakhogy a felhők túl magasan, túl messze vannak. A tarka virágos réten azonban leheveredhetnek, bámulhatják a tovavonuló felhőképeket. Ott fenn, a magasban- tajtékot fújó hófehér paripán a fürtös hajú Eros közeledik feléjük, mögötte keshedt, fekete felhőlovon egy komor tekintetű ifjú, nagy fekete szárnyakkal a hátán: Thanatos ő, a halál istene. A felhőgyerekek kiáltani szeretnének, Eros azonban szilaj vágtában eléri valamelyiküket, sugárzó arccal leugrik lováról, és már indulnak is egymás kezét fogva a virágzó réten- és a Napok mind izzó fényt árasztanak, és a szelek mind elülnek.
A magát emésztő Echo, a sziklák rései közt lakónimfa azonban- irigyli a szerelmesek boldogságát…A nimfát egykor elhagyta a szép ifjú Narcissus, akit ő ezért megátkozott, hogy önmagát szeresse és ebbe belehaljon. Azóta hatalmas sziklatömböket gördít le az ölelkező párokra, úgyhogy azoknak menekülniük kell, és soha többé nem találják meg egymást.
A felhőgyerekek megint bolyongani kezdenek a világban- Erost keresik. Nem ő az ott, a fák árnyékában? Már közeledik is- de fekete szárnyak lebegnek a hátán.
"Ne szaladjatok el!", kiáltja Thanatos. "Nem vagyok- e éppen olyan szép, mint Eros? Ne higgyetek neki, Eros elárul benneteket. Az én szerelmem örök csókkal zárja le ajkatok."
Az örök csók csábítja a felhőgyerekeket…De Thanatos szeme fénytelen, mintha csak árnyék volna. A felhőgyerekeket borzadály fogja el, és elfutnak messzire, nagyon messzire, amíg csak a nagy tó partjára nem érnek. A csendes víz tükrében megpillantják önmagukat, és látják, hogy szépek.
Az emberek szeretik azt, ami szép, gondolják a felhőgyerekek. Talán ez a menekvés: ha táncolni látnak bennünket, megint jók lesznek.
És táncolni kezdenek a csillogó tóban tenyésző vízirózsák levelein, és Thanatos messze van.
Ekkor azonban emberek jelennek meg a parton, és vörösre duzzadt arccal kiáltoznak:
"Tilos fürödni a tóban!"
A felhőgyerekek abbahagyják a táncot, mozdulatlanná dermednek.
-Takarodjatok innen!- kiáltják az emberek a partról.
A felhőgyerekek ekkor megint hallják a tompa szárnysuhogást, elsötétül az ég, villámok fénye lobban, mintha kardok csapnának össze_- Eros vívja csatáját Thanatossal.
A felhőgyerekek halálos félelemmel eltelve menekülnek a vízből, némelyiket megérintik a fekete szárnyak, mások elrejtőznek a nádasban, a tüskebozótban.
Szerző:
