Régi história az enyém, minden egy autóbalesettel kezdődött. Felborultunk, túléltem a biztonsági öv megtartott de ami utána jött azt senkinek sem kívánom, folyamatos rémálom, megfoghatatlan félelem, állandó bizonytalanság, és sok kényszeres cselekedet gondolat. A pszchiáter a szokásos tesztek faggatózás után megmondta, hogy depressziós vagyok és szociális fóbiám van. Az emberkerülő magatartásomat tehát hivatalosan így hívják. A nőkkel a viszonyom szerintem egy új poszt….kissé bonyolult.
Indítottunk Zolofttal, akkoriban 1998 ban koszerűnek számított, csak miután ecetszagút izzadtam -a Zyrtec-el nem komálták egymást, pedig érdekes vagy 4 évig ettem a kettőt párhuzamosan – cseréltünk Floxetre. Hát nem vált be, az Aurorix maga volt a csőd, agresszív ingerlékeny lettem tőle, néha magam sem tudtam miért. Egy szó mint száz gyógyultnak nyilvánítottam magam. Éreztem,hogy minden rendben van. A doktornővel megbeszéltük, hogy ha gáz van jövök. Ez volt kb. hat éve.
Tavaly év végén gáz lett nem is kicsi. Újra előjött, állandóan mindent hússzor ellenőriztem, járt az agyam előre eljátszottam fejben minden szituációt, párbeszédet, akár ufológus is lehettem volna olyan összeesküvés elméleteket szövögettem. Egy fura természetű pszchiáterhez kerültem másodszorra, aki kipróbálásra felírt Cipralexet. Sok szépet és jót, és persze rémtörténeteket olvastam (többek közt itt a búrán) erről a bogyiról de nekem nagyon bevált kicsit lenyugodtam, de fél év szedegetés után kicserélte a doki. Mégpedig Fevarinra. Az okot nagyon nem értem, mert bevált a Cipralex, a Fevarin is SSRI, csak máshogy kell szedni,és nadjából(nagyjából?) ugyanannyiba kerül. De kíváncsi vagyok én is, hogy válik be…
Egy valami rettenetesen aggaszt. Minden kést elzárok magamtól, mert állandóan játszom a gondolattal, hogy magamba szúrjam. Néha iszonyatosan megijedek és elhessegetem ezt a baromságot. Régóta keringetnek ilyen gondolatok. Érdekes, hogy amióta ismét kezelnek nem vágyakozom magamat szúrkálni. Erről nem beszéltem seninek. Magamba zártam. Nem szeretnék kórházba kerülni, olyan dologért amit magam is kordában tudok tartani.
A pszichiáter adott egy jótanácsot: éljek aktív életmódot. Megfogadtam, úszok és kerékpározok sokat, megpróbálom elfoglalni a testem és az agyam. A sportot mindenkinek tudom ajánlani. 1000 méter leúszása majd 10 kilométer (uszodába biciklivel járok) kerékpározás után az ember semmin sem szorong csak a sajgó izmait pihenteti
Következő posz témáját már feelvezettem..
Szerző:
Szia!
Nem tudom elhinni, hogy nem PTSD-vel diagnosztizáltak!! Nem merült fel soha? Én szintén ebben szenvedek, szövődményei: depresszió, szociális fóbia. Trauma után egy az egyben az a lelkiállapot amit te is írsz: folyamatos rémálmok, megfoghatatlan félelem, állandó bizonytalanság. Gondolom nincsenek emlékbetöréseid, talán azért nem merült fel a PTSD, de ilyeneim nekem sincsenek, ez nem törvényszerű. Ezeket sokszor valami aktivitásban éli ki a beteg: a gyerekek pl. a trauma elemeit tartalmazó játékokat játszák újra meg újra meg újra (én szinte kényszeresen horrort olvastam gyerekkoromban, pedig gyűlöltem). A kényszerbetegséged nagyon gyanús ebből a szempontból. Mindent ellenőrzöl: az agyad talán ebben éli ki a trauma elkerülésének a vágyát.
És ami a legdurvább: a gyógyult periódus!! A PTSD-re jellemző, hogy a trauma utáni tünetek idővel enyhülnek és teljesen eltűnnek, majd később jönnek vissza akár teljesen váratlanul. Nálam tíz évig lappangott.
A kényszeres gondolatok rám is jellemzőek, sokszor én is megijedek, nehogy bekattanjak és csináljak valamit amit "én" nem csinálnék. Erről én sem tudok beszélni senkinek.
Nincsenek esetleg speciális fóbiáid? Az autókkal hogy állsz?
Nem tör rád néha egy szörnyű, enyhén disszociatív érzés, miszerint már halott vagy?
A baleset óta jogosítványom lett:) Autóm nincs,mert drágállom. Ettől függetlenül nincs az autóban biztonságérzetem. Ellenben kerékpározok, imádok vízben lenni, és voltak motoros próbálkozásaim (sajna a szemüveg miatt nem lehet jogsim motorra)
Gyanítom a trauma csak kihozta a meglévő nyavaját:(
Szerintem említsd meg az áternek, mert azt azért máshogy kell kezelni, mint a többit. Nekem az anyámmal kapcsolatos a trauma, de persze mégis az anyámmal éltem utána. Hihetetlen, mennyire trükkös ám az agy, én nem győzök meglepődni. Pl. nekem arachnofóbiám van, mióta olvastam, hogy a fekete özvegy megeszi a férjét miután párzott vele. Mivel anyámmal együtt kellett élnem, ezért átvittem a trauma szorongását a pókokra. Meg a trauma lényege nem az, hogy valami szörnyű dolgot élsz át, hanem pont hogy nem éled át, az agyad kérlelhetetlenül kiblokkolja az emléket. Azt hiszed, nem is volt olyan nagy szám a baleset, de ez a betegség tünete is lehet. És az agy annyira durván eltorzul miközben próbálja kitörölni a dolgot, hogy másodlagos problémák alakulnak ki, neurológiai (én pl. néha beszédülök fél napra, minden kimutatható ok nélkül) és pszichés.
Elmondtam az orvosnak, azt tanácsolta, ha lehet vezessek. Vezetek, biciklit:) Az autózást meghagyom másnak mondjon aki amit akar:)
Mármint hogy nem-e PTSD. Kíváncsi lennék mit mondana. Amúgy én se vezetek, egyszer leblokkoltam és azóta kerülöm, cseszegessenek miatta bármennyire. 🙂
Nem poszttraumás sokk. Akkor egyszerűbb lenne a kezelés. Ezt tisztáztam már régen.