- Nádasdy Nóra

Kedves Fanni!

Provokatív gondolkodásmód alatt azt a képességét értettem, hogy Ön meg tud/mer kérdőjelezni, friss szemmel szemügyre tud venni általánosan ismertnek tekintett fogalmakat. Rá tud kérdezni valamire, amit mindenki adottnak vesz, amiről mindenki beszél, amit állítólag mindenki ért - és meg meri kérdezni, hogy mi is ez valójában, létezik-e ez valójában? Mindez nagyon termékeny, érdekes, önálló gondolkodási stílusra utal, mivel nem tartja a "kötelező" kereteket, ki tud azokból lépni, feszegeti vagy figyelmen kívül hagyja, átlépi a meglévő sémákat. Ezt értettem provokatív gondolkodás, provokatív kérdésfeltevés alatt: a bevett, rögzült fogalmak megkérdőjelezését, vitára hívását. Úgy éreztem, hogy az Ön gondolkodási stílusa ilyen, tehát nem fogadja el csak úgy, amit készen kap, hanem szereti jobban megvizsgálni.

Szeretném, ha értené, hogy nem valamilyen ellenséges megnyilvánulást tulajdonítottam Önnek, hanem a kérdésfelvetését, az igencsak ütős kérdéséből következtethető gondolkodási stílusát jellemeztem ezzel a számomra pozitív jelzővel, melynek szinonimái mondjuk a "merész", "független", "vitára kész", "konfrontatív" lehettek volna. Remélem, így elfogadhatóbb, érthetőbb a megfogalmazásom.

A "doktornő" megszólításra azért tértem ki, mert nem szeretném azt a téves benyomást kelteni senkiben, hogy egy orvossal beszélget, akitől orvosi témákkal, problémákkal kapcsolatos releváns véleményt fog kapni. Ezt megtévesztőnek érezném, hiszen ilyesmit nem  tudok nyújtani. Ettől függetlenül természetesen úgy szólít, ahogy Önnek jól esik.

Köszönöm, hogy megtisztelt bizalmával.

Minden jót

Nádasdy Nóra

Kedves Piros Tulipán!

Először is hadd gratuláljak a vizsgaidőszak sikeres befejezéséhez.

Sok komoly sikert ért el az életben, és most egyszercsak valami nem sikerült, Ön pedig úgy érzi, ez tragikus. Mindannyiunk életében előfordulnak sikerek és kudarcok egyránt, és úgy tűnik, mintha az Ön önértékelése azon múlna, hogy sikert ér-e el, vagy sem. Mintha nem lenne arról meggyőződve, hogy csak úgy, önmagáért, pillanatnyi teljesítményétől függetlenül értékes, szerethető ember. Ön eddig küzdött, jól teljesített, megmutatta, hogy mennyi mindenre képes. Most pedig ez a kudarc mintha teljesen lerombolná az önmagáról alkotott képet, és egyre nagyobb súllyal nehezedne Önre - lassan már minden azon áll vagy bukik, hogy sikerül-e a forgalmi vizsga... és ha ekkora tétje van valaminek, akkor óriási szorongást okoz maga a feladat, teljesen természetes, hogy az ember lebénul.

De miért lehet ez így? Említi, hogy érzése szerint szülei nem bíztak Önben, nem tételezték fel, hogy amibe belefog, az sikerülhet. Önértékelésünket nagyon nagy részben a szüleink rólunk alkotott képe alakítja. Hiszen egész gyermekkorunk során kimondva vagy kimondatlanul üzeneteket közvetítenek felénk arról, hogy szerintük kik vagyunk, milyenek vagyunk, és ez ugyanúgy hat - sőt, gyakori és tartós hatásként még erősebben -, mint a hipnoterápiában a szuggesztiók. Ön úgy érzékeli, hogy édesanyja nem tartotta elég jónak - de kérdés, mi lehet valójában édesanyja elképzelése Önről? Vannak szülők, akik tudatosan kerülik a dícséretet, mivel azt gondolják, hogy az elbizakodottá, lustává teszi a gyermekeket, és komoly teljesítményre csak állandó elégedetlenkedéssel lehet valakit sarkallni - a gyermek teljesítményének folyamatos leszólása tehát náluk egyfajta rosszul értelmezett "pedagógiai technika", valós véleményük a gyermekről lehet pozitív, de ezt nem árulják el neki. Olyan szülő is van, aki mindennél jobban szeretné, ha a gyermeke sikert érne el, de annyira retteg a kudarctól (a gyermek kudarcától, melyet a sajátjának is érez), hogy eleve pesszimista forgatókönyvet ír, a legrosszabbat feltételezi, hiszen így nem érheti csalódás. "Úgysem veszik fel a kislányomat a gimnáziumba", mondogathatja esetleg magának, a lelke mélyén mégis azt várva, hogy sikerülni fog.

Ön most húsz éves. Ez az az időszak, amikor az ember lassan rájön, hogy a gyermekkori hatások nem szólnak örökre, hogy szüleink követhettek el hibákat, de a saját önálló életünket nem az őáltaluk okozott esetleges sérelmek determinálják. Úgy érzem, Ön még mindig a szüleinek szeretne bizonyítani - és nyilván nem könnyű lélekben függetlenné válni, ha egyszer anyagilag még nem lehet független. Próbálja meg a szüleit egy kicsit úgy nézni, mint független szemlélő, és nem mint a gyermekük. Vajon miért oktat ki, kritizál másokat édesapja? Az emberek olyan dolgokat szoktak csinálni, melyek jutalomértékkel bírnak számukra: lehet, hogy édesapja ilyenkor elégtételt érez - valamiért? Mi lehet az? Talán ő maga többre szerette volna vinni, és most bizonyítani akarja, hogy igenis vihette volna többre, mert jobban tud mindent másoknál? Nem tudom. Én nem ismerem őt. Figyelje meg édesapja viselkedését, próbálja meg nem magára venni, hanem tegye fel kívülálló szemszögből a kérdést: miért viselkedik így ez az ember? A kritizálás, kioktatás ugyanis nem Önről szól, nem az Ön emberi értékét minősíti, hanem az édesapjáról szól. Ő is egy ember, problémákkal, lelki nehézségekkel, és nem valamiféle felsőbb hatóság, aki megmondja, hogy Ön mint ember elfogadható-e, vagy sem. Tehát próbálja a szülei véleményét a maguk helyi értékén, véleményként kezelni, és ha van kedve, mögéjük nézni egy kicsit. Ezek a vélemények nem életet-halált eldöntő kinyilatkoztatások az Ön személyére, emberi értékességére vonatkozóan. Ha kudarcot vall valamiben, az is éppen úgy elfogadható és emberi.

Nem azt tanácsolom, hogy adja fel. Egészen másra szeretném rávezetni. Úgy veszem ki szavaiból, hogy a kudarc miatti negatív vélemények szélsőséges módon kétségbeejtik, kétségbeesésében pedig elveszíti azt a képességét, hogy ezt a - lássuk be, nem életfontosságú - problémát (nehezen megy a parkolás) adaptív, célirányos módon kezelje. A konkrét probléma túlnőtt önmagán, és személyiségének legmélyét, önmaga elfogadását, elfogadhatóságát érinti. Ez az, ami pánikállapotba sodorta Önt, és meggátolja az ésszerű cselekvésben. Merthogy sokféle megoldást lehet találni: különórákat vesz tanpályán, megkér valakit, hogy gyakoroljon Önnel, bármi. Ha Ön megszabadul attól a tudattalan káros alapgondolattól, hogy emberi elfogadhatósága, szerethetősége, pszichológiai létezése azon múlik, hogy egy-egy erőfeszítése sikerrel vagy kudarccal végződik, akkor nem lesz ekkora súlya a kudarcnak. Higgye el, szabad kudarcot vallani, attól Ön még ugyanaz marad. Kívánom, hogy a sikernek ne az legyen a célja az életében, hogy bizonyítson valamit: bizonyítsa, hogy Ön értékes. Hiszen anélkül is az, csak önmagáért. És ha ezt valóban, igazából elhiszi, úgy könnyebb erőfeszítést tenni egy-egy célért, és jobban fog örülni a sikernek.

Még két konkrét ötlet: figyelje egy ideig a saját belső beszédét. Majdnem mindenki nyelvi formában gondolkodik, és naphosszat belső dialógust folytat önmagával. Milyen az Ön belső dialógusa? Pozitív? Jóban van önmagával? Vagy inkább negatív belső dialógus jellemző? Ha így érzi, alakítsa egy kicsit át. A másik ötlet: beszélgessen édesanyjával arról, hogyan érzett Ön iránt, amikor kicsi volt, hogyan érinti őt az, hogy Ön sikeres, milyennek látja Önt most. Próbáljon vele úgy beszélgetni, mint felnőtt a felnőttel - lehet, hogy  máshogy fogja látni mindazt, amit édesanyja Ön felé sugárzott korábban. Lehet, hogy relativizálódni fog édesanyja véleménye, és megérti, hogy az nem tény, hanem vélemény Önről, nem determinálja Önt. Az is lehet, hogy rájön: anyukája egész mást gondolt Önről, mint eddig vélte. Beszélgessenek!!!

Egy másik dolog is eszembe jutott: említette, hogy nehezen tanult meg beszélni, írni. Elképzelhető, hogy jó intellektus mellett (ezt írásbeli stílusából látom) fennáll valamilyen enyhe részképesség-zavar, esetleg a téri-vizuális koordináció terén. Lehet, hogy ezért nehéz a parkolás. Milyen az Ön mozgáskoordinációja általában? De még ha van is valami eltérés, gondoljon arra, hogy Amerikában a legügyetlenebb ember is szerez jogosítványt.

Tehát röviden: ne katasztrofizálja a dolgot. Siker és kudarc nem élet-halál kérdés, nem ezen múlik, hogy Ön kicsoda. Úgy gondolom, joga van szép nyugodtan megmondani a szüleinek, hogy még egy kis időre, gyakorlásra van szüksége a forgalmi vizsga letételéhez, és igyekszik mindent megtenni - mindazonáltal előfordul, hogy valakinek valami nehéz, ezért haragudniuk Önre értelmetlen.

Minden jót

Nádasdy Nóra

Kedves Berbar!

Szorongásos zavarokkal kapcsolatos anyagokat kerestem a neten egy referátumhoz, így keveredtem teljesen véletlenül erre az oldalra, mivel a beírt keresőkifejezésekhez kijött találatként. Érdekesnek tűnt, ezért jobban megnéztem, mi folyik itt pontosan. Nagyon jó írásokat és inspiráló beszélgetéseket láttam. Találtam egy "szakemberek, segítők" nevű fület a címlapon, rákattintottam, mire az oldal felajánlotta azt a lehetőséget, hogy regisztráljam magam.  Azt gondoltam, hogy egy adatbázisba fogok kerülni, mely az oldal témái iránt érdeklődő szakembereket gyűjti össze. Amikor elkészültem a regisztrációval, és megnyomtam az "előnézet" gombot, meglepve tapasztaltam, hogy a rovatban rajtam kívül 1, azaz egy darab név szerepel. Az is feltűnt, hogy az adatbázis kérdések-válaszok formában működik. Ekkor jöttem rá, hogy itt egy kicsit másról van szó, mint amire eredetileg gondoltam: nem egy önsegítő közösséghez kapcsolódó szakmai csoport tagja leszek, hanem itt tőlem aktív részvételt várnak. Első lendületből ki akartam törölni a regisztrációmat, de aztán meggondoltam és maradtam. És hogy miért: mindig is érdekelt, hogyan lehetne a "pszichológus válaszol" típusú rovatokat jól csinálni. Hiszen terápiás kapcsolatban semmi sem fontosabb a személyes kapcsolatnál, ez pedig itt nincs, úgyhogy nehéz. Eddig nagyon érdekes, részletesen bemutatott problémák érkeztek, melyeket nekem is hasznos volt alaposabban átgondolni.

Üdvözlettel

Nádasdy Nóra

Kedves Camino!

A pánikroham borzalmas élmény; akik átélik, arról számolnak be, hogy a testük cserben hagyja őket, elveszítik saját fizikai működésük felett a kontrollt, és ennél kevés ijesztőbb esemény létezik. Az első roham után a legtöbben mindent megtesznek azért , hogy a későbbi rohamokat megelőzzék, és a rohamoktól való félelem egészen beszűkíti az életterüket, ahogyan erről Ön is beszámolt. Innentől kezdve már nem is maga a pánikroham, hanem a rohamok bekövetkeztétől való szorongás válik az igazán komoly, az életminőséget súlyosan romboló problémává. Hiszen számos helyzetet el kell kerülni, melyekben semmiképpen nem szabad rohamnak előfordulnia (társas helyzetek, autóvezetés és számos egyéb helyzet). Ez pedig bizonyos esetekben teljesen megbénítja az embert, lehetetlenné teszi a mások szerint egyszerű, hétköznapi feladatok, tennivalók elvégzését is. A környezet általában nem érti az egészet, hiszen orvosi kivizsgálások igazolják, hogy a betegnek "semmi baja". Ön is utalt rá, hogy szülei sokáig "hisztinek" vélték tüneteit. Fontos, hogy tudja Ön is és a családja is: a pánikroham, bár lelki eredetű tünet, nem "hiszti" és nem színlelés. A pánikroham és a vele járó szenvedés valódi. Lelkiállapotunk, lelki tartalmaink ilyen átütő hatással lehetnek testi állapotunkra.

A pánikroham ugyanis szorongásos alapú tünet. Kialakulásának mechanizmusa általában nagyjából a következő szokott lenni (természetesen mindenkinek más a története, de itt rövidnek kell lennem sajnos): Az ember testi állapota (vérnyomása, pulzusa, légzésfrekvenciája) állandóan változik, ez természetes dolog. Idegesség, energiaital, kávé, különféle aggasztó események hatására (főleg ha mindezeknek egyszerre vagyunk kitéve) a szokásosnál felfokozottabb, szélsőségesebb, ismeretlen testi állapotba kerülhetünk. Ha valakiben eleve ott van egy elég erős szorongás az egészséggel, betegséggel, testi kiszolgáltatottsággal, halállal kapcsolatban, az ezt az újszerű állapotot súlyos vészhelyzetként élheti meg, és úgy foghatja fel, hogy pillanatnyi állapota valamilyen testi katasztrófa (általában szívroham) bekövetkeztét jelzi előre. Ez hatalmas szorongást idéz elő, aminek testi tünetei vannak (heves szívdobogás, izzadás, légszomj stb.), ez fokozza a pánikállapotot, mivel szintén a testi katasztrófa jelének tűnik. Így kialakul egy ördögi kör, a pánikroham kezdeti, enyhe tünetei és a hozzájuk kapcsolódó szorongásos tartalmak által előidézett óriási félelem tovább gerjeszti, súlyosbítja a pánikrohamot.

Ön igen érthetően leírta, hogy nagymamája halála óta, körülbelül négy éve már eleve fennálltak szorongásos panaszok, félelmek. Világosan megfogalmazta, milyen szorongáskeltő képzetei vannak a hirtelen és orvosi indokkal nem magyarázható halállal kapcsolatban (barátnője édesanyja történetét említi), és azt is leírta, hogy édesapja elvesztésétől félt az első roham körüli időszakban. Mondhatja erre, hogy igen, de másnak az életében is előfordultak halálesetek, mégsincsenek pánikrohamai. Valóban: hogy Önnél mi a szorongásos állapot háttere és hogyan lehet leküzdeni, azt csak élettörténetének  és személyiségének ismeretében lehet igazán megérteni. 

Hogy idegenekkel nehezen beszél, megváltozik az artikulációja és összekeveri a szavakat, az ne gátolja meg abban, hogy pszichológushoz forduljon. Hiszen a pszichológusok nem lepődnek meg azon, ha valami nehézsége van, éppen ez a dolguk, hogy ezzel kezdjenek valamit.

Fejfájás: a Cipralex mellékhatásairól nem tudok nyilatkozni. Fejfájás lehet pszichogén és szervi eredetű is, lehet szó tünetváltásról is, ezt tényleg nem lehet így a távolból megítélni.

Remélem, sikerül mihamarabb megoldást találnia.

Minden jót kívánok, üdvözlettel

Nádasdy Nóra

Gyermekek és felnőttek problémáival egyaránt foglalkozom. Sokszor egyébként egy családon belül igen szorosan összefügg a kettő.