Lila-fehér

 Köszi Amarilla,                                                                                                             nagyon sokat jelent a kedvességed, a segítséged, és a biztatásod nekem! 

Igen, azon vagyok, hogy találjak egy jó terapot, bár nem egyet elkoptattam már, ezért nehéz most a választás, hogy merre is induljak- személyes, vagy csoportos stb.,-mert a régi személyes lógusom már nem elérhető. :(

Van kiút a sleppgyűjtésből! :) Ez őszinte reménységgel tölt el. Meg az is, hogy Te is ismered ezt a bordi-érzést, milyen nehéz rászánni magad valamire, belekezdeni valamibe, hát még be is fejezni! És hogy ez nem puszta lustaság és tespedtség, ahogy ezt a családom képzeli...Olvastam, milyen örömöt jelentett Neked pl. a fényképalbum elkészítése, és mennyire jó érzés volt befejezni valamit, akár egy ilyen kisebb dolgot is.

Nekem az egyetem befejezése lenne most a legnagyobb "projekt."Viszont ehhez tűrhető állapotba kell hoznom magam valahogy.

Szóval sport, terap, elszántság, tudatosság, akarat és bizalom! :)

Ölelés, kitartás <3

Ja, még annyi, hogy a gyógyszerekről egyébként személyesen mi a véleményed? Hiszel a gyógyszeres kezelésben? Vagy ez teljesen személyfüggő, és majd megmondja a szakember,h mire van szükségem?

 Köszi a biztatást,  jó olvasni, amiket írsz, elolvasom a többi írásod is.

Az a helyzet, hogy a szüleimről már 'elvileg' úgy-ahogy leváltam (anyagiakban/ nem velük élek  stb.), de persze szellemiekben, az értékrendet, az emlékeket és a sérelmeket illetően még egyáltalán nem.  :(

"barátokkal betölteni az űrt."- igen, próbálkozom ezzel, és azt hiszem talán egy kicsit túlzásba is vittem. Ahogy az egyik barátom fogalmazott kedvesen- jó kis "sleppet" gyűjtöttem magam köré, szinte mindennap találkozom valakivel, vagy valakikkel, ami a tanulás stb. rovására ment, remekül el tudom kótyavetyélni velük az időmet, aztán ha egyedül vagyok, rettegek és magamba fordulok. Ugyanúgy vetettem magam egyik (pár)kapcsolatból a másikba, csak hogy ne maradjak egyedül. Ebben is meg kéne találnom az egészséges egyensúlyt, mert úgy érzem csak a belső feszültségem és bizonytalanságom próbálom elkendőzni a "sleppemmel", és közben úgy érzem, csak egy-két ember az, aki igazán közel áll hozzám, a többiek csak azért vannak, hogy legyenek... :(

Persze erre azt mondják a 'normális' emberek, hogy miért nem elég nekem az a pár ember, akivel igazán szeretjük egymást.

Mert félek.

Mert bizonytalan vagyok.

Mert egy rossz szóval romba lehet dönteni az önbecsülésem.

Bárcsak lehetne a boltban önbizalmat vásárolni kilóra. :( Mert az önbizalom és önbecsülés az egyik kulcsa ennek az egésznek szerintem. Amíg nem tudom szeretni magam, addig másoknak sem tudok elég szeretet adni, pedig nagyon szeretnék. Voltam erre irányuló terap-szerűségen, és elkezdtem intenzívebben mozogni, persze ennél sportolhatnék sokkal keményebben is, de borzasztó teszetosza tudok lenni, nem jutok egyről a kettőre, se a szellemi, se a fizikai munkával kapcsolatosan. Pedig úgy ahogy mondod, kitartás és elszántság nélkül nem megy.

Sok hasonló ismerősöm a sportra esküszik. Legalábbis hogy rengeteget dobna az általános közérzetemen, mert tele vagyok energiával, ami csak feszültség formájában tör a felszínre belőlem. Olyankor jön rám a sírógörcs, vagy pofozom le 160 centis 50 kilós lány létemre a vitapartnerem.  :D

És olyankor vágom saját magam alatt a fát, és utólag persze  borzasztó lelkiismeret-furdalás gyötör és megbánok mindent.

Végigolvasom és végiggondolom a blogod, és annak fényében írok majd még.

És köszönöm, hogy elolvastál, és a jótanácsokat is!